Foltozott tálak, lábasok, dróthálóval összefogott korsók és más cserépedények. Egyre kevesebb helyen találkozhatunk ilyen tárgyakkal, amik egy mára kihalt és feledésbe merült szakma emlékét őrzik; a drótostótét. A trencséni, liptói és árvai szlovák férfiak egy jelentős része a 18. századtól egészen a huszadik század közepéig, utolsó képviselői a 70-es évekig űzték ezt a jellegzetes vándoriparos mesterséget. A szakmát a kényszer szülte, mikor az egyre nehezebb megélhetést nyújtó mezőgazdaság helyett a családok férfitagjai új megélhetési forma után kellett nézzenek. A viszonylag gyorsan kitanulható foltozás és drótozás nyújtott számukra megoldást. A szaktudást azok hozták magukkal, akik már korábban is Sziléziába jártak át dolgozni és kitanulták a fémmegmunkálás alapjait.
A vándorló iparosok bejárták az egész országot, de egyesek közülük Oroszországba, Amerikába, vagy akár Kínába is eljutottak. Mégis inkább az volt a jellemző, hogy egyedül, vagy párosával járva keresték föl Magyarország falvait és városait, ahol aztán szakmájukra jellemző „Fazikat fótooznyi”, „drótoznyi-fotoznyi” kiáltozással hívták föl magukra figyelmet és kínálták a szolgáltatásukat a háziasszonyoknak.
Habár gyakran mosdatlan és ápolatlan kinézetük olyan, a gyerekek nevelésére használt ijesztgetéseknek adott alapot, mint az „elvisz a drótostót, ha nem viselkedsz jól”, a drótos megbecsült szakma volt egészen addig míg a háztartásban használt edények és eszközök komoly értékkel bírtak. Pótlásukra sem pénz, sem mód nem igazán volt. Így egy eltört edényt, vagy kilyukadt fazekat olcsóbb és célszerűbb volt kijavíttatni, mint újat beszerezni.
Aki drótosnak állt, gyakran az év nagyrészét otthonától távol töltötte. Nagy távolságokat járt be többnyire gyalog, a hátán cipelve egy egész műhelyét. Szerényen étkezett és ott aludt, ahol ráesteledett. A rábízott munkát gyakran a konyha, vagy a ház küszöbén ülve végezte el. Az otthon maradt asszonyokra hárult minden munka a ház körül, akik csak a téli hónapokban számíthattak férjeikre, akik – hacsak nem itták el amit megkerestek – a hazavitt pénzből biztosíthatták családjuk következő évi megélhetését.
Az ügyesebbek, vagy a szerencsésebbek össze tudtak annyi pénzt gyűjteni, hogy felhagyhattak a vándorló életmóddal és saját műhelyt nyitottak valahol.
A szakma hanyatlását jelezte, hogy 1944-ben egy rendelet Budapesten 80 drótostót tevékenységét engedélyezte, de már csak 65-en űzték a szakmát.
(Kép: Jancsó Pál; Drótostót; 1844.)
Szász Péter