Ma írásunkat az a fénykép ihlette, amit Nagy Imre miniszterelnökről készített egy fotóriporter amikor 1956. október 23-án, este 9 óra környékén a Parlament erkélyére lépett, hogy szóljon a Kossuth téren összegyűlt tömeghez. Kezében mikrofont tart, a feszültség ott ül a vonásaiban. A pillanat mikor már elfoglalta a helyét, de még pont nem kezdett el beszélni. Nincs írott szöveg, sem jegyzetek. Rögtönzött beszéd lesz. Történelmi beszéd, ennek tudatában van.
Nagy, aki hivatalosan ekkor még nem miniszterelnök – az Elnöki Tanács csak másnap nevezi ki a kormányt – másodjára vállalja a kormányfőséget. Vállalja, mert egyszer sem pályázott rá. Először még Berija, az NKVD véreskezű vezetője jelölte ki őt erre a feladatra. Másodjára a magyar állampárt, a Magyar Dolgozók Pártja vezetése kérte föl rá. Mindkétszer válságos időben kellett kormányoznia, és mindkétszer azt várták tőle, hogy mentse meg a pártot és a párt uralmát Magyarországon.
Elkötelezett kommunista és pártmunkás volt; aki még az első világháború idején hadifogságban ismerkedett meg a lenini tanokkal. Hazatérését követően börtönben is ült nézetei miatt, majd 1930-tól tizenöt éven át a Szovjetunióban élt. Többféle munkát is végzett. Volt amit rábíztak, volt amire maga jelentkezett. Egy időben szabadúszóként dolgozott, hogy legyen miből eltartania a családját. Dolgozott agrár szakértőként, szerkesztett újságot, dolgozott rádiónál, de még a Szovjetunió Központi Statisztikai Hivatalában is vállalt munkát. Elsőkézből tapasztalhatta meg a szovjet mindennapokat; a nehéz életkörülményeket, és a folyamatos intrikákat, amik akkoriban bizony életveszélyesek lehettek. Őt sem kerülték el a támadások, ám ő megúszta egy pártból való kizárással, és egy kirúgással. Mozgalmi hontalansága három évig tartott, 1939-ben visszakapta a párttagságát.
Nem volt tipikus moszkovita, habár kötelességtudatból, és párthűségből minden rábízott feladatot elvállalt és el is végzett. Ugyanakkor nem félt kritikát megfogalmazni akkor, amikor ehhez nem kevés bátorság kellett. 1944-es második hazatérése után nem tartozott a kommunista vezetők első vonalába, de amolyan másodvonalbeli politikusként több vezető tisztséget is betöltött. Szemben Rákosival, végig az erőszakmentesség híve volt az agrárpolitikában, és általában a politikai program megvalósítása során. Kritikus, és humánus szemlélete miatt viszonylagos népszerűségre tett szert. Nem is kerülhette el, hogy Rákosi kormányában ő legyen a begyűjtési miniszter, aki üresre söpörtette a padlásokat.
Sztálin halála utáni első miniszterelnöksége némi enyhülést hozott a diktatúra alatt elnyomott társadalom számára. Ezzel egyidőben súlyos belső hatalmi harcokat kellett vívnia nem pusztán politikájának érvényre juttatásáért, de a pozíciójának megőrzéséért is. Ezt küzdelmet úgy tűnt elbukta, mikor lemondani kényszerült és minden egyéb politikai és társadalmi posztjából eltávolították. Életében másodszor is kizárták a pártból. Az államvédelem is nyomozást indított ellene.
Nem sokkal a parlamenti beszéde előtt részben ugyanazok hívták, hogy szóljon az emberekhez, akik nem hallgattak rá, akik megbuktatták őt, és akik miatt kitört a forradalom. A pártember Nagy nem szokott a népvezéri szerephez, beszéde talán éppen ezért némileg csalódást keltő volt. Azt, hogy mit vártak tőle a Parlament előtt összegyűltek, talán maguk sem tudták volna megfogalmazni. Esetleg buzdítást, vagy iránymutatást, vagy azt, hogy feltüzelje őket és egy szebb, szabadabb jövőt ígérjen nekik. Ehelyett már az első szava, „Elvtársak” rosszul csengett a hallgatóság füleiben.
A beszédről nem maradt fent hangfelvétel, leírt változata sincs. Habár újságokból ismert az elmondott szöveg. Legpontosabban a Magyar Távirati Iroda jelenlévő tudósítójának gyorsírásos jegyzetéből rekonstruálható, hogy mik hangoztak el. Nem csak a miniszterelnök szavai, hanem a tömeg bekiabálásai is.
A rekonstruált szöveg így hangzik:
„Barátaim! Figyelmet kérek, hallgassanak meg. Bízom benne, hogy a parlament… (Zaj.) Barátaim! Idehívtatok azért, hogy mondjak egypár szót, idehívtatok azért, hogy mondjam meg a véleményemet. Én a véleményemet akarom nyilvánítani, de ha nekem itt erre lehetőséget nem adtok, akkor hiábavaló minden szó! Hallgassatok rám! Azt hiszem, szavaimban még nem csalatkoztatok. (Felkiáltások kórusban: Nem!) Tehát amikor azt mondom, hogy a kormány sem késlekedik, higgyétek el, hogy úgy is van! (Zajongás.) Bízom abban, és nektek is bízni kell abban, hogy a parlament alkotmányos úton elhárítja az akadályokat előrehaladásunk útjából.
Nem kell soká várni (Zaj.), amíg politikai életünk megújhodása ténnyé válik, s napirendre kerülnek azok a demokratikus reformok, amelyeket épülő szocialista hazánk érdekében megkövetelnek az események. Éljen a Párt! Éljen megújhodó Népköztársaságunk! Bízzunk abban, hogy e téren is, a fegyelem, a rend terén példát mutatunk kommunistákhoz, magyar hazafiakhoz méltóan!
Most pedig kérlek benneteket, hallgassatok szavamra! Rendben és fegyelmezetten vegyünk búcsút egymástól, bízva abban, hogy… (Zaj. Kórusban kiáltják: Most vagy soha!) Barátaim! Hallgassatok szavamra, amellyel benneteket, kedves barátaim, fegyelmezettségre hívlak fel. Nyugodtan bízva a jövőben, távozzatok. A legközelebbi viszontlátásig! (Éljenzés, majd zaj.) Barátaim! Csendet kérek. (Zaj és fütty. Tömegesen kiáltják: Nem ezt vártuk!) Ismételten csendet kérek. Szeretném megkérdezni, vajon ez a füttykoncert kinek szól? (Tömegesen kiáltják: Gerőnek!)
Bízzunk, barátaim! Töltsön el benneteket az a hit és bizalom a jövőben, amely engem is eltölt. Erre kérlek benneteket és a hidegvér, a józanság, a nyugalom megőrzésére, amelyre ma mindennél nagyobb szükségünk van. Búcsúzom ezzel tőletek! (Nagy taps.) Menjünk szépen haza! (A tömeg elénekli a Himnuszt.) Éljen a magyar ifjúság! Viszontlátásra!”
Így indult Nagy Imre rövid második kormányfősége. Kicsit talán bizonytalanul, egyensúlyozva, és akadozva. Emberi módon.
A fényképen látható másik férfi, aki arccal a kamera felé fordul, Erdei Ferenc szociológus, miniszterelnök-helyettes.
A kép a Fortepan gyűjteményéből származik, és a 141576-es számot viseli.
Szász Péter