Novemberben rövidek a nappalok, hosszúak az éjszakák. Mikor is lenne alkalmasabb időszak, hogy foglalkozzunk kicsit a boszorkányhittel, és a boszorkányperekkel, mint most. Sokan úgy gondolhatják, hogy a középkor volt az az időszak, amikor széles körben üldözték a boszorkánysággal vádolt embereket, különösen a nőket. Valójában a „boszorkányőrület” csak 1500 után vált széleskörű jelenséggé Európában, és Észak-Amerikában. A 16. század végén és a 17. században ért a csúcsra a boszorkányok üldözése, majd a 18. században fokozatosan alábbhagyott, majd megszűnt. Több országban ekkoriban be is tiltották, de enélkül is egyre inkább úgy tekintettek rájuk, mint ami a tudatlansághoz, a sötét középkorhoz tartozik. Mégis, a mai napig sokak fantáziáját megmozgatja a boszorkányság. Honnan származik a boszorkányhit, kiket tartottak boszorkánynak, hogyan végezte az, akit boszorkánysággal vádoltak meg? Ennek járunk utána az alábbiakban
Könyves Kálmán király első törvénykönyvéből mindenki ismeri azt a részt, ahol a művelt király kijelenti, hogy nem léteznek boszorkányok. A helyzet az, hogy ez az elterjedt fordítás nem egészen pontos. A rövid, latin nyelvű szöveg helyesen magyarul úgy hangzik, hogy „A strigákról pedig, mivel ilyenek nincsenek, semmiféle vizsgálat ne tartassék.” Ebből világosan kitűnik, hogy a 12. századi uralkodó valóban nem hitt a strigákban. A strigák azon lények csoportját takarja, akik varázserővel bírnak, képesek állatok alakját felvenni, vámpírszerűen vért szívnak; de ők voltak azok is, akikről úgy tartották, hogy repülni is képesek; főként éjszaka. Gyakorlatilag a seprűs boszorkányokat láthatjuk bennük. Azonban létezett egy másik fajtájuk is, a „malefica” A megnevezés latin, és szó szerint azt jelenti ez a név, hogy „rosszat tevő nő”. A malificák voltak a rontást hozók, a bűbájosak, a jövendő mondók, és a varázslók. A varázslókban és a rontást hozókban még az igen olvasott Kálmán király is hitt.
A középkor folyamán, és még később is a nők fontos szerepet játszottak az egészségügyben. A gyógyfüvekhez értő, vércsapolást végző női gyógyítók, a szülések levezetésében segédkező bábák szakértelme és tevékenysége elengedhetetlen eleme volt az életnek. Gyógyítási módszereik ugyanakkor egészen a mágikus varázslatokig terjedhettek. Néha készségeiket nem orvosi célokra is felhasználták, például szerelmi varázslatok elkészítésére, elveszett tárgyak megtalálására és a jövő megjóslására. Azonban bármennyire is fontos tevékenységet végeztek, kettős megítélés alá estek. A férfi orvosi elit lenézte a női gyógyítókat. Az középori angol sebész és orvosi író, John Arderne például lekicsinylően írt a „hölgyek gyógyszereiről” (þe medycinez of ladiez), amelyek szerinte csak rontottak a betegek állapotán. Sokan úgy gondolták, hogy akik kenőcsökkel, gyógynövényekkel, jóslással és asztrológiával foglalkoznak, különösen a nők, azok tudományukat a Sátántól tanulták, és bármikor az emberek ellen fordíthatják a tudásukat.
A nők és a természetfeletti erők közötti kapcsolatot megerősítette az is, hogy jelentős szerepet töltöttek be a középkori vallási kultúrában, mint spirituális látnokok. Úgy tartották, hogy a látnokok képesek betekintést nyerni a természetfeletti világba, és kommunikálni tudnak spirituális lényekkel, akár Istennel, vagy a szentekkel és az angyalokkal. Általuk pedig rejtett tudást képesek szerezzeni. Bár a látnokok egyaránt lehettek férfiak vagy nők, a nők különösen vonzódtak a látnoki úthoz, mivel ez volt az általuk megvalósítható kevés mód egyike, amely révén egyéni vallási tekintélyre tehettek szert. Néhány női látnok lejegyezte élményeit, és fontos vallási irodalmi műveket hozott létre, mint például Bingeni Hildegard, Svédországi Brigitta, Sienai Katalin és Norwichi Julianna. Jelentőségüket mutatja, hogy az itt felsorolt négy látnok közül az első hármat a katolikus egyház haláluk után a szentté avatott, de Norwichi Juliannát is az egyház fontos tanítói között tartják számon.
Mégis, a női látnokként való „pályafutás” kockázatos lehetett. Sok egyházi férfi aggódott amiatt, hogy szerintük a nők különösen fogékonyak a természetfeletti hatásokra, köztük a rosszindulatú erőkre is. Az egyházi hatóságok bonyolult rendszereket dolgoztak ki annak megállapítására, hogy egy jelentett látomás valóban Istentől származik-e. Azokat, akiknek látomásait az ördögtől valónak ítélték, különösen ha hatalmat és tudást kaptak tőle, boszorkányság és eretnekség vádjával illették.
A boszorkányüldözések korszaka VIII. Ince pápa 1484-ben kiadott Summis desiderantes affectibus (Legfőbb vágyainktól vezérelve) kezdetű bullájával vette kezdetét. A legmagasabb helyen megfogalmazott gondolat, miszerint a boszorkányok komoly veszélyt jelentenek nem pusztán az egyes emberekre, hanem az egész közösségre; gyorsan fogékony fülekre talált mind egyházi, mind világi körökben. Egészen a közemberek szintjéig hatolt. A pápa szerint a boszorkányok iszonyú károkat tudnak okozni, vihart támaszthattak, képesek elpusztítani a termést, embereket, állatokat tudnak megbetegíteni és megölni.
A pápai intelmen felbuzdulva 1486-ban Heinrich Kramer inkvizítor kiadott egy könyvet, aminek meglehetősen beszédes címet adott; Malleus Malificarum, vagyis Boszorkányok Pörölye. Ez a kézikönyv módszereket kínál a boszorkányok azonosítására, és elítélésére. Kramer szerint a boszorkányok túlnyomórészt nők, démonokkal kötnek szövetséget, és mágiát használnak a férfiak impotenciájának előidézésére. Szintén mágia segítségével érik el, hogy rossz legyen a termés, hogy emberek és állatok betegedjenek meg, vagy haljanak meg.
A boszorkány képességeit anyjától örököli, vagy más boszorkánytól szerzi, tanulja el. Rendelkezhet segítőördöggel, amelyek apró, tóban lakó kicsiny lények, akiknek kis nadrágot és kapcát ajándékoz, vagy pénzt fizet a szolgálataiért. A boszorkánynak lehet lidérce is, amely csirke, illetve pulyka alakban jelenik meg. Segítőállatai is vannak, amelyek parancsára megjelennek, sőt ellenségeire küldheti őket, hogy azokat megrontsák, vagy visításukkal megijesszék. A leggyakoribb segítőállat a macska, többnyire fekete színben; de előfordulhat varangyos béka és kígyó is. A boszorkány maga is megjelenhet macska alakban.
Az általában éjszaka megjelenő boszorkány legfőbb rontó célzatú tevékenysége az úgynevezett nyomás volt. Maga a magyar boszorkány szó is a nyomást jelentő török „busturgan” szóból származik. Eszerint az éjszaka megjelenő boszorkány az alvó mellére telepszik, és addig nyomja áldozatát, amíg az meg nem fullad. De előfordul, hogy a boszorkány harap, vért szív, esetleg áldozata fejét rázza. Azonosításának egyik módja az éjszaka megjelenő, nyomó boszorkány sóra hívása, mivel a hiedelem szerint a boszorkányok szeretik nyalni a sót. Az azonosításának egy másik módszere, ha csecsemőt rontott meg, hogy a csecsemőről levett pokrócot (a lazsnakot) a mestergerenda alatt elkezdik verni, mire a boszorkány megjelenik.
A boszorkány hívására azért van szükség, mert az emberek hittek abban, hogy bizonyos esetekben kizárólag a rontó hozhatja helyre az általa okozott kárt, és a boszorkány az általa okozott rontást fenyegetés hatására meggyógyítja.
A boszorkányság vádja jó eszköznek bizonyult a társadalmakon belüli, vagy éppen a helyi közösségeken belüli feszültségek levezetésére. A bábák, és gyógyító nők gyakran kerültek vád alá, ha a szülés során, vagy gyermekágyban meghallt az újszülött, vagy az anya. De bárki más is állhatott az ítélőszék elé, akit az ördöggel való összejátszással vádoltak. Egy-egy településre újonnan beköltözőket is gyakran illettek boszorkány váddal.
Akit boszorkánysággal vádoltak, annak szabályos perben, bíróság előtt kellett felelnie. A nyomozás során a hatóságok tanúkihallgatásokat tartott, a vádlottól pedig beismerő vallomást próbált kicsikarni. Ennek részeként akár meg is kínozhatták a vádlottat, vagy vízpróbának vethették alá. A vízpróba során a boszorkánysággal vádolt személy derekára kötelet erősítettek, majd egy tóba, fagy folyóba dobták. Úgy vélték, ha bűnös, akkor a víz kiveti magából és nem süllyed el, miként ők maguk is elvetik a keresztség szentségét. Ha pedig ártatlan, akkor elmerül a vízben. Az ilyen módon próbára tett illetőnek ha szerencséje volt, még az előtt kihúzták, hogy megfulladt volna. De más, nem kevésbé kegyetlen módszereket is bevetettek annak megállapítására, hogy bűnös, vagy ártatlan az boszorkánynak mondott ember. Ilyen módszer volt, hogy elmondatták a vádlottal a Miatyánkot, ha tévesztett, akkor azt a boszorkányság jelének tartották. De egy anyajegy is akasztófára, vagy máglyára juttathatta az embert.
Magyarország legismertebb nagy boszorkányüldözése, a szegedi boszorkányperek voltak. 1726 és 1744 között összesen tizenkét pert folytattak le és összesen harmincnégy vádlottnak kellett bíróság elé állnia mágikus és boszorkányos praktikák miatt. Erre az időszakra esik az úgynevezett nagy szegedi boszorkányper is. Ennek során, 1728 júniusa és 1729 márciusa között legalább száz tanút hallgattak meg és tizennyolc embert ítéltek halálra, közülük hárman még a börtönben meghaltak. Három elítéltet a máglyára küldés előtt lefejeztek a többieket lángok között végezték ki. Az elítéltek között voltak bábák, és javasasszonyok, valamint mint a város korábbi főbírája, Rózsa Dániel, aki az ítélet szerint a boszorkánysereg vezetője volt. Egy másik vádlottat, Nagy Annát azzal vádolták, hogy az esőt a harmatot, és a föld zsírját eladta a törököknek.
Magyarországon utoljára 1756-ban égettek boszorkányt. Mária Terézia cégül 1768-ban végleg betiltotta a boszorkánypereket.
Szász Péter