Kosztümös, a középkorban játszódó filmekben gyakori jelenet, hogy katonák, egy súlyos, ácsolt szerkezeteket gurítanak az otromolni kívánt vár felé, majd néhány pillanattal később kőzápor hull a falakra, és a falak mögé. Rendező, és költségvetés válogatja, hogy mennyire lesz hiteles egy-egy ilyen filmrészlet. Az alábbiakban összegyűjtöttünk néhány olyan szerkezetet, melyeket a puskapor elterjedése előtt használtak az európai harctereken és a Szentföldért folytatott harcokban.
Ha kategóriákba akarjuk sorolni ezeket a gépezeteket, akkor háromfélét tudunk megkülönböztetni belőlük. Faltörőket, hajító- és lövőgépeket valamint fedezetet nyújtókat. A faltörő szerkezeteket valójában csak ritkán használták a falak ledöntésére. Az ágyúk megjelenéséig a falak ellen hatásosabb volt, az aknaásás, ami a későbbi korokban még sokáig fontos ostromeljárás maradt. A faltörők inkább arra szolgáltak, hogy betörjék velük a várkapukat, vagy lyukat üssenek a falakon, amin át katonák törhettek be az ostromlott erődítménybe. Olyan nevekkel illették őket, mint „kos”, vagy „róka”. A faltörő kosról mindenki hallott. Ez egy inga felfüggesztésen lengő vastag fatörzs volt, amit a betörendő kapuhoz vontatták, majd egyre nagyobb lendületet adva neki, addig hintáztatták, míg az neki nem csapódott a betörendő felületnek. Ezt addig ismételték, amíg az lyukat nem ütött, vagy le nem döntötte a kaput, vagy meg nem ölték a kost használókat. Nem kevés bátorság kellett ugyanis az ellenség orra előtt egyhelyben állva arra várni, hogy a lengő fatörzs elvégezze a dolgát. Hasonló célt szolgált a róka is, ami lényegében egy nagy méretű kézi fúró volt.
A középkori várostromok során nem a falak lerombolása volt a fő cél, többnyire erre nem is került sor. Sokkal inkább az, hogy a falakon belül okozzanak minél nagyobb pusztítást. Ezzel az volt a cél, hogy védőket erődítésük feladására kényszerítsék. A feladás kikényszerítése persze történhetett éheztetéssel is, de az hosszú folyamat volt, és az ostromlóknak is hosszú egyhelyben ácsorgásra kellett felkészülni, ami az ő tartalékaikat is emésztette. A hajító- és lövő gépek nagyban lerövidíthették az ostrom idejét.
Ezen gépek közé tartoztak a nagyméretű ballisták, vagyis nagyra növesztett számszeríjak, melyek erejét két megcsavart szálköteg torziós energiája szolgáltatta. A ballista alkalmas volt nyilak és kövek pontos, alacsony röppályán való célba juttatására. Akár 800 méter távolságba is el lehetett velük lőni. Szintén ide tartozott a katapult, ennél is óriási torziós szálköteg és ellensúly tárolta az energiát, ami akkor szabadult fel, mikor ellenség felé lőttek vele. A hajító gépek másik változata a trabuquet/trebuchet, vagy magyarul torbocsi volt. Ez a katapult továbbfejlesztett változata, egy hatalmas parittya volt. A lényege ugyanaz, mint a katapultnak, csak lényegesen messzebbre hordott, és magasabbra lehetett vele lőni. A mégoly magas várfalak sem okoztak neki problémát. Mind a katapulttal, mind a torbocsival kő lövedékeket, égő anyagot, állati tetemeket, esetenként emberi holttesteket lőttek át velük az ostromlottak közé. Míg a kövek és az égő bombardák a fizikai pusztítást célozták, a bomló testek részben a pszichikai hadviseléshez tartoztak, részben a biológiai hadviselés ősét jelentették. Riadalmat keltettek, és betegségeket terjesztettek.
Az ismert történet szerint a Krím félszigeten található Kaffát, mai nevén Fedosziát 1345-46 folyamán az Arany Horda tatár seregei ostromolták. A tengerparti város akkoriba Genova birtoka volt, ahol itáliai kereskedők éltek nagyobb számban. A tatárok seregben pestis ütötte fel a fejét. A betegséget a sztyeppevidékről hozhatták magukkal. A dögvészben elhunytakat egyszerűen átlövöldözték a falakon. Miután az elhatalmasodó járvány miatt az ostromlók elvonultak, az itáliaiak, amilyen gyorsan csak lehetett, hajóra szálltak, és elhagyták a harcoktól és betegségtől sújtott helyet. Néhány hónappal később Itália kikötővárosaiban is felütötte fejét a pestis, hogy onnan kiindulva végigpusztítsa a középkori európát.
Habár nem közvetlenül maguk az átdobált holttestek útján, hanem inkább a két tábor között szabadon közlekedő patkányokon révén jutott a genovaiak közé a fekete halál, mégis ehhez az eseményhez köthető a nagy európai pestisjárvány kezdete.
Természetesen hajítógépeket védekezésre is fel lehetett használni. Az ismert vígjáték, a Gyalog galopp, eredeti címén Monty Python and the Holy Grail is tartalmaz egy jelenetet, ahol a lovagokra egy élő tehenet lőnek ki a franciák a várukból. Gondolhatjuk, hogy ilyen agyament poén csak Graham Chapmanék fejéből pattanhatott ki, a valóság az, hogy hasonló eset tényleg megtörtént. A legenda szerint, mikor a vikingek 885-886 folyamán Párizst ostromolták, egy alkalommal a párizsiak egy élő tehenet dobtak az ostromlókra. Ekkorra már mindkét fél kifogyott az élelemből. Ám nem lehettek biztosak benne, hogy a másik fél rendelkezik-e még tartalékokkal, avagy ők is felélték mindenüket. Egy napon egy elcsatangolt tehénre bukkantak Párizs lakói. A város vezetői úgy döntöttek, hogy egy lesoványodott állat nem segít az éhezésen, ezért más módon használják fel. Katapultba tették a szerencsétlen marhát, és a vikingek közé lőtték. Az északról jött harcosok ezt látva úgy gondolták, hogy az ellenfelüknek bőven lehet még mit ennie, ezért elvonultak a falak alól.
Az hajítógépek hatékonysága nagyban függött azok pontosságától is. A modernitás előtti időkben ez komoly kihívás elé állította a hadmérnököket. A newtoni fizika megszületése előtt, nem voltak a kezükben olyan képletek, amelyek segítségével ki tudták volna számolni a lövedékek röppályáját. Azt azonban már az ókor óta tudták, hogy a vízszintesen kilőtt lövedék bizonyos határokon belül annál messzebbre repül, minél magasabbról lövik ki. Azt is tudták, hogy a kilövés szöge is befolyásolja a megtett távolságot és a röppálya ívét. Összefüggéseket állítottak fel a kilőtt nyíl hosszúsága és a torziós köteg vastagsága között. Ideálisnak azt találták, ha a nyíl hosszának a kilenced része a kötél vastagsága. Számolóléceket is alkalmaztak a gépezetek méreteinek kiszámolásához. Mégis, leginkább tapasztalati tudás alapján építették, és használták ezeket eszközöket. Ugyanezek a precizitási nehézségek öröklődtek át később a tüzérségre is, akik már ágyúk és lőpor segítségével dolgoztak.
A fedezéket nyújtó eszközök egyik leglátványosabb fajtája az ostromtorony volt. Ezek a négyszögletes, kereken gurítható tornyok mintegy zárt lépcsőház segített az ostromlóknak átjutni a várfalon. Kívülről gyakran átnedvesített bőrökkel védekeztek az ellengék tüzes nyílzápora ellen. A több szintből álló építményekből csapóhíd segítségével tudtak a támadók a védők közé rontani. Gyakran építettek még egy plusz emeletet, ami a falak fölé magasodott. Itt íjászok foglalhattak helyet, hogy fedezzék a csapóhídon átkelő társaikat. A szerkezetek nagy hátránya a borulékonyságuk volt, ezért csak sík terepen lehetett őket használni. Ha nem volt elég sík, vagy egyenletes a talaj, akkor a falak leküzdésére többnyire maradt az egyszerű létra használata. A létrás rohamokhoz többnyire a legvakmerőbbeket, vagy a halálra szántakat vetették be, mert az ő túlélési esélyük volt a legalacsonyabb a harcolók között.
Az ostromeszközök mozgatása és megépítése komoly feladat volt. Mint manapság a lapra szerelt bútorokat, szétszedve szállították, akár nagy távolságokra is. A szentföldi harcokhoz Európából hajókon vitték őket. Összeszerelésük az ostrom helyszínén, hadmérnökök útmutatása alapján törték.
A puskapor, és annak nyomán az ágyúk elterjedése a fából ácsolt ostromgépek eltűnéséhez, és egy teljesen új típusú harcászat kifejlődéséhez vezetett. Manapság elkötelezett,kísérletező kedvű emberek építenek ilyen eszközöket részben a saját szórakoztatásukra, részben oktatási céllal, részben pedig tudományos célzattal. Mivel nem maradtak ránk eredeti eszközök, ezért csak a rekonstrukciók tudják nekünk megmutatni, hogy mire voltak képesek ezek az eszközök.
Szász Péter