A kérdés kissé elnagyolt, hiszen nem szereti mindenki a régiségeket. Sokan kacatokként gondolnak rájuk és az első adandó alkalommal megszabadulnak a nagypapa órájától, a nagymama vasalójától, mások családi relikviaként megőrzik őket -egy ideig.
Általában elkerülhetetlenül a régiségkereskedők boltjaiba vándorolnak a régi tárgyak, akár olyanok is amik nagyon személyesek, dédapa kitüntetései, egy dedikált könyv, családi fotók. Rosszabb esetben pedig a szemétbe. Onnan mentett ki rengeteget a Fortepan csapata.
Így tűnik el a múlt végérvényesen, illetve inkább homályba merül. Mert sok azokból a tárgyakból megmarad, és az a fájdalmasabb, hogy egy-egy az ősök élete iránt érdeklődő fiatal már csak azt tudja összekaparni a múltból, amit a pazarló jelen meghagyott neki.
De ne legyünk teljesen igazságtalanok: a jelennek is élnie kell. A múlthoz Nietzsche szerint nem csak az emlékezés, de a felejtés is hozzátartozik. Szerencsére-tehetjük hozzá-mert néha túlontúl fájdalmas az emlékezés.
De menjünk vissza most az eredeti kérdésre: miért vonzanak a régiségek egy embertípust?
Azt az embertípust, aki, mint a Heti Napló újságírója, L Dézsi „Retrológus” Zoltán telis-tele teszi a lakását régi, „retrónak” hívott cuccokkal. Mindenki mást gyűjt persze, másféle okokból, ezért vegyük végig mi mindent ébreszthetnek fel bennünk a régiségek.
Lehet romantikus „nosztalgia” egy olyan kor után, amiben még nem éltünk, épp azért, mert az idegensége megérint bennünket, de általában a stílusa miatt. A viktoriánus kor például sokaknak tetszik, hiszen elegáns, díszes és komoly volt -legalábbis így él a közös emlékezetben. Egy cilinder, egy mellény, zsebóra lánccal, Phileas Fogg és Sherlock Holmes ködös Londonja…
Vagy máskor a múlt olyan távoli ország, amiben jártunk már: A Kádár-kor, amiben sokan fiatalok vagy gyerekek voltak politikától függetlenül kelthet nosztalgiát, hiszen ki ne akarna emlékezni a gyermekkorára, feltéve, hogy volt benne jó is….
Aztán itt van a stílus. Engem elvarázsol az art deco stilizált emberformákkal és merész organikus díszítésekkel operáló világa, a jövővel szembeni optimizmusa, ami úgy hiányolok a mi korunkból.
Vagy az ötvenes évek „streamlined” formái, a szuperszónikus és sztratosztférikus repülés, az atomkor ihlette esztétika, a szárnyak az autók hátulján, a rockabilly nők stílusa…(Sajnos az ötvenes évek Amerikájának esztétikája a saját korában nem volt létezett Magyarországon, itt másfajta „esztétika” volt…)
De szólhat az ilyenfajta vágyódás a technika korábbi (vélt vagy valós) megbízhatóságnak, a régi kor analóg megoldásainak és lassabb életritmusának. Marcuse összekapcsolja például a régi metafizika korszakát a lassan döcögő postakocsikkal, egy olyan világgal, ahol megrágják az emberek, amit olvasnak. Van idejük rá, és jóval kevesebb az inger. Jó a dolgokat megemészteni, és jó, ha néha lehalkul a világ zaja. Nekünk ma ez talán kevésbé adatott meg.
Aztán itt van még egy dolog. A régi kor technikája általában veretes, nem eldobásra készített, kimunkált, „van benne anyag”. Még ha ez nem is mindig teljesen igaz, azért van benne valami. És nagy élvezet olyan tárgyat már csak a kezünkbe is fogni, amit hosszabb távra készítettek, esetleg kevésbé lélektelenebb, tömeggyártott esztétikával. És amik működésükkel a technika egy korábbi, emberibb, megfoghatóbb világába visznek vissza. Feltenni például egy lemezt, ami pörög a lejátszón miközben a tokot nézegetjük, elkattintani egy filmes, analóg fényképezőgépet. A streaming-szolgáltatón is hallgathatunk zenét, de nem látjuk forogni a lemezt és nem kapunk díszes tokot, amit úgy terveztek, hogy lekösse a tekintetünket. Vagy felhúzni egy órát és hallgatni ahogy az óra „szíve” zakatolva jár.
Miért szeretjük tehát a régi tárgyakat? Teljes valójában lehetetlen lenne feltárni. De leginkább azért, mert önmagunkat keressük bennük: egy olyan múltat, ami a mi lehetőségünk, egy olyan esztétikát, ami a mi szellemünk kifejeződése, és egy olyan emlékezést, ami a jelen és a múlt feszültségéből, kettőjük összeütköztetésével kelt, gyakran keserédes gyönyört.
Bártfai Imre