2016-ban sajnos itt hagyott bennünket Bud Spencer, a legendás Spencer-Hill páros egyik tagja.
Azok között voltam, akik könnyes szemmel nézték-a youtube-on-a temetését. Gyerekkorom nagy kedvence volt Terence Hillel együtt, és ha fel akarok derülni vagy idézem, vagy nézem őket a mai napig. Nem sokkal később megjelent egy művészi graffiti, ami őt ábrázolta. Sajnos egy idő után átfestették nagy dühöt keltve a rajongói közösségben.
Sokszor kerül szóba a hozzám hasonló, a hagymásbabevő igazságosztók iránt rajongó barátaimmal való beszélgetéseken, hogy miért is szeretik itt nálunk ennyire ezt a párost.
Amerikában kis költségvetésú, angol szinkronos filmjeik nem futhattak be a hollywoodi blockbusterek mellett. De Németországban, Közép és Dél-Európában a mai napig hatalmas rajongó táboruk van. Megkockáztatom, talán jobban szeretjük őket mi itt, mint a saját hazájukban.
Bud Spencer nálunk még szobrot is kapott. Néha persze megszólal egy „okos gyerek”, aki kifogásolja, hogy mi ilyen közönségesnek tartott filmekért rajongunk. Hát ilyen egy jani a country clubban….
De miért is rajongunk értük? Nézzünk meg egy tipikus Spencer-Hill jelenetet, kissé stilizálva.
Bud Spencer, az” átlagember”, Jumbo-s kabátban, vagy kockás ingben ül az asztalnál. Körülötte káosz, mert szétvernek mindent a gengszterek. De ő eszik, mert nagyon éhes. Nem figyel a gengszterekre.
Nem akar ő forradalmat, mert tudja úgyis, hogy a világ egy WC csésze, és ő ugyan nem hiszi magát Tangónak a szamba országában. Tudja, hogy a világot nem lehet megváltani. Csak a hagymás babot akarja elfogyasztani. Erre a pofátlan, maguktól eltelt maffiózók –nem figyelmezve az ógörög intésre, hogy a hübrisz úgy romba dönt, mint semmi más -lesöprik az asztalt. A hagymásbab a földön landol. Hősünk éhes marad.
És ekkor elszabadul a pokol.
És ezek után Bud (és Terence) ritkán éri be egy kiadós pofonosztással. Általában eljut a főnökig, könyörtelen logikával megy vissza a bajok kezdetéig. A jogos büntetés ott sem marad el. Valóságos forradalom a történet vége. Pedig ő csak enni akart.
Ez a történet-séma sokszor előfordul a Bud Spencer-Terence Hill filmekben. Hol kincset vadásznak, de emberrabló kalózokat kell móresre tanítaniuk és gengsztereket, máskor meg kell akadályozniuk, hogy eltűnjenek a számok a világból. Mindig győznek, de ritkán távoznak nagy kincsekkel. Bár aki barátot talál, kincset talál…
Terence a Till Eulenspiegel-karakter: ő ravasz, csalfa, de alapjában véve jószándékú csirkefogó, olasz könnyedség, de északi sárm. A karakterét a mozgása is kifejezi, az asztalokra felül, a pulton átveti magát. Csupa könnyedség. Terence, azaz Mario Girotti a testmozgásával is szerepet játszik.
Bud (Carlo Pedersoli) a bulldózer, a medve-karakter, akit nem szabad felbosszantani. (Felébreszteni sem ajánlott, mert elsírja magát…) A legtöbbször kissé lomha, de korántsem buta személyiség, és bár szeretne kimaradni az akcióból, felbosszantja, ha a gyengébbet bántják. Főleg, ha az ő tortája kárán….
Természetesen a Piedone-filmekben, és máskor is, Bud kissé más karaktert játszik, de ezt nem kell kifejtenem.
Ez a két hős a mindennapi embert testesíti meg, aki mindig éhes, mindig fel akar csípni egy kis munkát, és akinek gyakran mondják, hogy csapja össze a szárnyát, és szálljon fel. Ez a két figura végül mindig igazságot tesz. Hőssé válnak, bár általában nem akarnak, csak szerezni egy kis dohányt. A gőgös rosszfiúkat alaposan megleckéztetik, de pár fog kihullásán kívül ritkán tesznek bennük nagyobb kárt. Helyreállítják a világ rendjét, azt az erkölcsi rendet, ami minden egészséges emberben, minden olyan furfangos furkóban, mint mi rajongók, megvan. És elfogyasztják a hagymásbabot és a rizses húst.
Közben hallgathatjuk a La Bionda vagy a De Angelis-fivérek italo-pop zenéjét általában, és az is remekül eltalált. Ezen felül kedvet csinálnak egy jó ebédhez is. Lehetetlen nézni, ahogy Szentlélek kitörli a kenyérrel a kondért és nem megéhezni közben.
Meditterrán életszeretet, amire itt nekünk Közép és Kelet-Európában igencsak nagy szükségünk van. Egy kis darab „Amerika” amit valójában az olaszok alkottak meg, az ő önfeledt, olaszosan menő Amerikájuk a nagy bunyókkal, a görkorizó papagájokkal. Ha belegondolunk a western-filmeket is sok emberrel itt nálunk a spagetti-westernek szeretették meg, a komikus és néha mégis olyan drámai olasz szellem, amely képes a nevetés után sírásra majd ismét nevetésre váltani.
A zene mellett sokat hozzátesz a műélvezethez a magyar szinkron, ami -úgy tudom a németek által kreatívan már felturbózott szöveg alapján csináltak. Remek szinkronszínészeink, Bujtor István, Kránitz Lajos és Újréti László hangján hőseink valódi magyarokká lesznek.
De mi a helyzet e filmek művészi értékével? Nos tagadhatatlan, ezek nem művészfilmek és nem is olyan közönségfilmek, amiket legendás, vizionárius rendezők, Hitchcock, Kubrick és társaik rendeztek. Csakhogy ez nem von le semmit az értékükből. Ezek a filmek nem agyzsibbasztóak, nem primitívek, hanem stílusosak. Nem a tévében ma látható audiovizuális trágyára hasonlítanak egy cseppet sem.
Vannak nagyobb színészek mint Bud és Terence, de amit ők eljátszanak, azt jól játszák el. (Olyan jól, hogy senkinek sem sikerül utánozni a párost!) És ez a lényeg.
Mi sem bizonyítja jobban a filmek értékét, hogy a rajongók évtizedek óta idézik őket, tulajdonképpen egy pozitív világszemlélet adnak, és még hozzá elverik a fejünk felől a bú fellegeit.
Az, hogy kevésbé kifinomult műélvezők is felderülhetnek rajtuk talán csak nem bűn? Hogy megtanítanak élvezni az életet, együtt érezni a kisebbekkel, és azokkal, akiknek kiverik a babot a kezéből már csak megbocsátható!
Ki az, aki sosem vágyik zsíroskenyérre vagy egy pizzára csak a „fine dining” világára? Az csipegessen csak az ablakpárkányról a bárónő szalonjában…
Tudom, felettébb durvák és antiszociálisak…de mi szeretjük őket. És idézni fogjuk még nagyon sokáig.
Ha most ezt idáig olvastad, és egyetértőleg bólogattál akkor kiváló ügynök vagy, a jó kiképzés eredménye.
Ha nem, és nem bírod a szellemeskedést a pókerasztalnál, nem baj, nem haragszom meg.
Bártfai Imre