Egy klasszikus könyv a római császárokról. (Michael Grant: Róma császárai, Corvina, 1996.)
Valószínűleg örökké újra és újra feltesszük majd magunknak ezt a kérdést, legalábbis mi, akik a nyugati kultúrkörben élünk: mit adott nekünk Róma? Nem meglepő módon mi sem dagasztaná jobban a rómaiak keblét, hiszen az örökkévalóság az egyik szenvedélyük volt. Csak az egyik, a háború, a politika és a vallás mellett, mindenesetre nem hiába alkották meg a szlogent: Roma aeterna est.
Bár mindenkinek mást jelent ennek a városnak a neve (amely talán egy etruszk nemzetségtől származik) a mai napig nem tudjuk kivonni magunkat a hatása alól. Gondoljunk Aquincum romjaira, a hónapok neveire, a római számokra, a politikai fogalmakra, mint a „szenátus”, az arany- és ezüstkori latin költészetre….
Ezért szeretnénk most egy klasszikus, Rómával, helyesebben a római uralkodókkal foglalkozó, régebbi könyvet ajánlani. Számos magyarul nem megjelent nagy klasszikus van, de Michael Grant könyvét szerencsére kiadták. (Bár azóta nem nyomták újra.)
Michael Grant (1914-2004) brit történész, a cambridge-i Trinity College és az Edinburgh-i Egyetem professzora, szolgált a II. világháborúban, ókori forrás-fordításai, numizmatikai kutatásai és népszerűsítő munkái miatt máig elismert. Rendkívül sokat írt, érték miatta bírálatok, mindenesetre kevesen hatottak a történelem iránt érdeklődő szélesebb közönségre jobban, mint ő. (Nagyon érdekes a római birodalom bukásának okairól írott könyve is. (The Fall of the Roman Empire, 1976.) Grant a történelemben valami olyan emberi lényeget keresett és ábrázolt, ami túlmegy az akadémiai viták precíz, de sokszor kicsinyes és rövidlátó munkálkodásán.
Általában a római történelemmel foglalkozó könyvek kissé személytelenek a 19-ik század kritikai történetírása óta. A hangsúly a hosszú folyamatokon van, a társadalomtörténeten, a személyek gyakran elsikkadnak. Ennek oka, hogy szemben az antik történetírással a modern (kb. 19-ik században kezdődő) történetírás a személyiségek helyett a közösségek, az események helyett a folyamatokra helyezi a hangsúlyt. A történelmi személyiség történelemformáló szerepével szemben illik egy mai történésznek szkeptikusnak lenni, a „nagy emberek” kultuszát pedig több különböző politikai-kulturális mozgalom is kikezdte az elmúlt évszázadokban.
Sokszor valóban érdemes a személyek mögé nézni, és fontos lehet reálisan látni egy-egy nagy hatalommal bíró, híres személyiség jellemét és tetteit. (Bár ez egyáltalán nem újdonság, hiszen antik történészek is tudtak folyamatokat kutatni, vagy objektív személyiségrajzot adni. Az előbbire példa lehet Thükudidész, az utóbbira meg például Ammianus Marcellinus Julianus-ábrázolása.)
Persze ez is változik. Az utóbbi évtizedekben azért a személyiségek ismét előtérbe kerülnek, mert bár nem tőlük függ minden, lehetetlen azt állítani, hogy nem lett volna nagyon más a világ, ha más emberek állnak a kormányrúdnál. Egyszerűen csak meg kell tartani az egyensúlyt általános és egyedi között.
Ezt próbálja meg Grant a Róma császáraival. A könyv kilencvenkét római uralkodót mutat be Augustustól Romulusig. (Kr. 31-Kr. u 476.)
A könyv tulajdonképpen császárok portré-gyűjteménye, hiszen személyek és nem korszakok szerint tagolódik. Császárokról olvasunk ezért nem pótol egy általánosabb történelemkönyvet viszont bevezet minket az uralkodók életébe. Egy-egy ilyen életrajz természetesen korleírás is, hiszen amikor az események elbeszélése után a személyiségüket próbálja „rekonstruálni” (amennyire lehet) Grant a kortárs forrásokra igyekszik támaszkodni. Ez így is még töredékes eredményt hoz általában, hiszen a későbbi uralkodókról, mint személyiségekről sokszor csak nyúlfarknyi és igen elfogult leírások vannak. De mégis elérhető közelségbe hoz embereket, akik több mint ezer éve éltek.
Azoknak, akik nem forgattak olyan forrásokat, mint Ammianus, vagy Zózimosz, nagy szolgálatot tesz Grant azzal, hogy a császárokról írt legjellemzőbb leírásokat idézi és használja fel. Persze ezzel kedvet is ébreszt, hogy a forrásokhoz nyúljunk. Sokszor fura és bizarr részletek maradnak meg a fejünkben egy-egy imperátori élet kapcsán: Gordianus hatalmas könyvtára és szeretőinek száma, az, hogy az egyik császár (II. Constantius) nem evett gyümölcsöt, mert ettől lesz az ember egészséges, és valóságos, árokkal ellátott mini-várba húzódott vissza éjszaka aludni, hogy biztonságban legyen. II. Severus pedig „látványos kapacitással rendelkezett a szeszes italok elfogyasztásában.” Jó tudni!
Grant saját maga is értékeli a legtöbb személyiséget, frappáns, angolosan stílusos szövegekkel, például Constantinus olyan férfi volt, „akivel nem tanácsos ujjat húzni”.
Természetesen uralkodásukat mindig nagyobb történelmi kontextusba helyezi, beszámol a legfontosabb eseményekről, intézkedésekről, idézi azokat a forrásokat, amik a leghitelesebbek, vagy amiket illik idézni egy-egy császár kapcsán. A kor kultúrája is szerepet kap minden uralkodó leírásánál, például az építészet, amit valóban nem érdemes kihagyni hiszen Hadrianus vagy Traianus híres épületeket építtettek, amelyek ma is léteznek.
Grant néha előveszi az angolszász világban óriási inspirációt jelentő klasszikust, a felvilágosodás korában monumentális Róma-hanyatlástörténetet író Edward Gibbont. Stílusa plasztikus, és olvasmányos, bár megnehezítheti az átlagos olvasó számára az olvasást, hogy igyekszik az eredeti latin terminusokat használni amikor az államszervezetről és az intézkedésekről beszél. Grant könyve egyetemi tankönyv inkább, mint népszerűsítő munka, de mivel egy-egy uralkodó életét pár oldalon át lehet futni, ezért kellemes kikapcsolódás és ismeret-frissítés is lehet.
A könyvben valamennyi uralkodó „arcképét” megmutatják nekünk, ami a gyakorlatban egy éremképet jelent. Némelyik éremkép, különösen a korai császárság korszakából, nagyon kifejező és egyéni (az antik művészet szabályai között) a későbbiek is hordoznak egyéni vonásokat. Ezek az uralkodók már nagyon régen éltek a mi időnkhöz képest tehát jó ötlet volt közelebb hozni őket ezekkel az ábrázolásokkal. Grant numizmatikai forráshasználata azért is fontos mert tudatosítja az olvasóban, hogy az érmék is hordozhatnak fontos információkat, tekintve, hogy ebben a korban- tévé és újságok nélkül- a hivatalos propaganda eszközei voltak. Ezért írták a császárok pénzeikre, hogy restitutor orbis („a földkerekség helyreállítója”) amikor épp rendbe hozták a birodalmat, vagy a „légiók hűsége”, ami viszont gyakran csak kegyes kívánság maradt…
Ezen felül van a könyvben terminológiai magyarázat, a legfontosabb források a görög-római auctorok jegyzéke, és térképek is. A dinasztiák rokoni kapcsolatainak megértését leszármazási táblák segítik -bár a középkori uralkodóknál talán ez fontosabb, mint itt.
Tehát akármikor, ha feltámad bennünk a kérdés: kik voltak Róma császárai, mit képviseltek, milyen jellemek és mit adtak és adnak nekünk vegyük elő ezt a könyvet.
Ha mást nem, érdekes történeteket és bepillantást a múltba biztosan adnak.
Bártfai Imre