Ezzel az írással indul útjára egy sorozat itt Kultúrpoliszon, ami az El Camino zarándokútról fog szólni. Ebben a bevezető részben röviden a Camíno mimben létéről lesz szó, meg néhány technikai részletről. Néhány jó tanács és jellegzetesség is előkerül majd Az írások alapját saját zarándokélményeim adják. Ezek az élmények nem frissek. Még 2012-ben jártam végig a Szent Jakab zarándokutat a franciaországi Saint-Jean-Pied-de-Portból indulva Santiago de Composteláig. A végén aztán egészen a világ végéig, is elmente; vagyis Finistrébe, az óceánpartra. A 770 kilométeres gyalogút a francia Camíno. Ez a klasszikus útvonal, ezért is választottam ezt a többféle lehetőség közül.
Mindjárt így az elején felmerül, hogy mi is számít klasszikus El Camíno útvonalnak. Azon túl, amit választottam, létezik az a változata, ami a Somport-hágótól indul és Puente La Reina alatt csatlakozik bele abba az útvonalba, amelyiken én is jártam. Létezik az úgynevezett Északi út. Ez közvetlenül a Spaqnyolország északi partszakaszát követi a Vizcayai-öböl mentén. Létezik a Primitivo változat, ami Oviedoból tart Compostelába 200 kilométeren át. Ezt hagyományosan azok használták, akik a tenger felől érkeztek, így az út rövidebb szakaszán kellett csak gyalogolniuk. Klasszikusnak számít még a portugál út is, ami Liszabonbón tart észak felé Szent Jakab sírhelyéhez. De ezeken kívül más, kevésbé népszerű útvonalak is léteznek. Mégis csak a francia útvonal szerepel a 12. században keletkezett Kallixtusz-kódexben. A Kallixtusz-kódex egy terjedelmes mű, amit természetesen nem II Kallixtusz pápa, hanem egy Aymeric Picaud nevű szerzetes írt. Ez tartalmazza a Szent Jakabhoz kapcsolódó legendákat és csodákat. Leírást ad a zarándokútról, és útmutatással látja el a zarándokokat; magában foglalja a zarándoklathoz kapcsolódó liturgiát, és még nagyon sok minden mást. A lejegyzett legenda szerint a tizenkét apostol egyikének Szent Jakabnak a maradványait rejti a Santiago de Compostela katedrálisának altemploma. A történet egyik változata úgy szól, hogy Jakabot, miután Jeruzsálemben a hite miatt kivégezték, holttestét egy hajóra tették, mert a római hatóságok nem engedték eltemetni. A hajó azonban elszabadult, és szabadon sodródott, mígnem Hispániában ért partra, közel ahhoz a helyhez, ahol aztán eltemették. Egy másik változat szerint Jakab Hispániába térített egy ideig, és maga kérte hogy halála után Hispániában nyugodhasson. Sírba helyezése után hosszú évszázadokra feledésbe merült a létezése, míg aztán 800 körül egy csillag mutatta meg a helyieknek, hogy hol nyugszik a szent. A sírhely föltött templomot emeltek, majd annak helyén a napjainkig is a zarándokút végcélját jelentő katedrálist Santiago de Compostelában.
A 12. század az el Camino történetében fontos korszak volt. A század elején élt ugyanis Diego Glemírez, Santiago de Compostela első érseke, akinek a szívós munkája nélkül az El Camino, vagyis magyarul Az Út, nem nyerhette volna el jelentőségét a keresztény világban. Korábban ugyanis a compostelai sírhely csak a környéken felkereshető szentélyek egyike volt. Az ő növekvő hatalma és hathatós marketingtevékenysége kellett ahhoz, hogy mindenek feletti kiemelt helyet kapjon.
Az El Camino zarándoklat a keresztény világ harmadik legfontosabb zarándokútjává vált. Évente több százezer ember vág neki gyalog, vagy kerékpárral. Hivatalosan csak a gyalogszerrel, lóval, vagy újabban biciklivel megtett utat fogadják el zarándoklatnak. Bármennyire is különösnek hat a 21. században, még mostanában is vannak, akik lóháton, mint egykor a nemesek, járják végig az utat. Mikor valaki ma úgy dönt, hogy felhúzza a túracipőt, hátára veti a hátizsákot, kezébe veszi a túrabotot, és nekivág az előtte álló hosszú kilométereknek; akkor ugyanazt teszi, amit a modernitás előtt tettek az emberek mikor utazniuk kellett; gyalogol. A vasút elterjedése előtt, akinek nem volt pénze lóra, esetleg lovaskocsira, annak nem maradt más hátra, mint gyalogolni.
Az El Camíno szimbólumba a Szent Jakab, vagy más néven fésű kagyló. Természetesen ehhez is tartozik egy történet. Eszerint a történet szerint egykor zarándokok tartottak az apostol sírjához, mikor mórok támadták meg őket az úton. Ők pedig a tengerbe menekültek támadóik elől, így menekültek meg. Mikor előjöttek a vízből, egész testüket kagylók borították, azóta jelképezi ezt a zarándokutat a kagyló. A mai zarándokok gyakran hordanak a zsákjukon fésűkagylót. Az utat is vagy kagyló szimbólumokkal, vagy sárga nyilakkal jelölik ki. Eltévedni nehéz, de nem lehetetlen. Nekem sikerült is egy szakaszon.
A zarándoklat során az úton lévő spirituális indíttatásból, vallási cselekedetet hajt végre akkor, amikor felkeresi a szent sírját, ahol imádkozik, és bűnbocsánatért, vagy valamely más jótéteményért esedezik. Közbenjárást lehet kérni a maga, vagy más számára éppen úgy, mint a szűkebb, vagy akár a tágabb közösség számára is. Ma már persze sokan egészen más motivációból indulnak el. Vannak akik azbesküvőjük előtt, más a nyugdíjbavonulása után, megint más válás után, vagy egy betegségből felgyulva dönt úgy, hogy útra kel. De az okok számolhatatlanok. A későbbi részekben néhánnyal még találkozunk.
Ez soha nem volt sem olcsó, sem veszélytelen. Ezért alakultak ki bizonyos szokások a zarándokok között. Sokan közülük megbízást teljesített. Szó szerint összedobták egyvalaki számára az úti és a szállásköltséget, és aki útra kelt, a megbízók üzenetét vitte a szent sírjához. Ott pedig mindenkiért imádkozott, és mindenki kérését névre szólóan előadta a szentnek. Mivel pedig a zarándokoknál bőven volt pénz, ezért célpontjai voltak a rablóknak, útonállóknak. A közbiztonság koronként és területenként nagyon változó volt, de többnyire azért nem túl jó. Ezért, hogy nagyobb biztonságban érezzék magukat, az út során az utazók, zarándokok kisebb, véletlenszerű csoportokat alkottak. Ennek a hagyománya a mai napig él. A zarándokok találkoznak egymással, egy darabig együtt mennek, aztán aki lassabb kicsit a másiknál az leszakad, de jönnek mások, akikkel lehet találkozni az úton. De ha nem akar az ember másokkal lépést tartani, beszélgetni, az választhatja, hogy egyedül megy, csak ő, az út, és a gondolatai vannak vele.
Aki zarándoklatra indul, az régen, és ma is jól teszi, ha felkészül mielőtt nekivág az útnak. A középkorban ez még annyit jelentett, hogy volt valakinek egy kámzsája, amit eső ellen viselhetett, egy puha bőrből varrt cipője, amiben bízott, hogy kibírja az utazást, egy közepesnél nem nagyobb kivájt töke, amiben vizet vihetett magával, és egy botja, amire támaszkodhatott, és egy erszénye, amit nagyon őrzött, mert abban volt a pénze. A zarándokot a botja, és az azon függő, vagy az övéről lelógó tök szimbolizálja a mai napig a zarándokokat. Akik tudtak, vittek magukkal egy szamarat is. Nem azért, hogy azon utazzanak, hanem teherhordásra. Napjainkban a szamár ritka. Én nem találkoztam szamárral zarándoklókkal.
Egy modern zarándok készüljön évszaknak megfelelő öltözettel; egy jobb fajta túracipővel, vagy bakanccsal, de vigyen magával váltócipőt is. Ennek nem pusztán elővigyázatossági okai lehetnek; mi van akkor, ha tönkre megy a cipőnk? Hanem mert sok száz kilométert kell majd megtenni, ezért a vízhólyagok a lábon – az igen nagy vízhólyagok – elkerülhetetlenek. De nem mindegy, hogy hólyagos, vagy felsebesedett lesz-e az ember lába. Mert ha egy cipőt hordunk végig, az minden lépésnél ugyanazokon a pontokon fogja dörzsölni a lábfejünket. Éppen ezért pár naponta érdemes cipőt cserélni. Így kap egy kis pihenőt a felhólyagosodott bőrünk. Igaz, így összességében több, víszhólyagra számíthatunk. Mivel én nyáron voltam úton, ezért azt a javaslatot kaptam, hogy a túracipő mellé váltásnak egy túraszandált vigyek. Na igen, de szandálban köves poros utakon hosszan gyalogolni nem túl praktikus, mert a beugráló kavicsok szétvághatják az ember talpát. Horribile dictu, zoknival hordtam. De egy zarándok legyen praktikus inkább, mint stílusos. Ha váéasztani kell a kettő közül.
Mindenképpen érdemes beszerezni ez útikönyvet. Lehetőleg a legfrissebb kiadást, mert évről évre változhatnak a dolgok. Ezek mindegyike szakaszokra osztva az egész zarándokutat, térképrészleteket, szintjelöléseket, kulturális érdekességeket és szállás, valamint étkezési lehetőségeket tartalmaz. Nincs igazából jobb, vagy rosszabb közöttük. Készüljünk föl arra is, hogy főleg az ország belsőbb területein nincsen minden településen bolt. Víz mindig legyen nálunk, és érdemes valamennyi ennivalót is tartanunk a hátizsákunkban, amit úgy pakoljunk, hogy hét-nyolc kilónál ne legyen több, inkább kevesebb. Csak azt vigyük magunkkal, ami tényleg szükséges. Menet közben úgyis ki fog derülni, hogy nem is kell olyan sok minden. Mondjuk egy könnyű hálózsák az kell, semmiképpen ne induljunk el nélküle.
Amire még szüksége van az embernek, mert nélküle nem zarándok a zarándok az az útlevél. Természetesen az embert nem lökdösik félre az útról, ha enélkül vág neki a kilométereknek, de ebben az esetben nem számít zarándoknak, vagyis nem tudja igénybe venni a szolgáltatásokat, és a végén nem jogosult az oklevélre. Szóval a zarándok útlevél. Én erős bizonytalanságban voltam, hogy hol, és hogyan lehet beszerezni ilyet, ezért jó előre gondoskodni akartam róla, hogy kézben legyen, mielőtt indulok. Ezért a magyar El Camino klubtól beszereztem egy spanyol nyelvűt. Mint aztán rájöttem, hogy egy nem is elég az egész útra, ráadásul feleslegnek bizonyult az elővigyázatosságom, mivel szinte bárhol hozzá lehet jutni. Másnál láttam belőle francia kiadásút , amit Saint-Jeanban szerezhetett. Ez a fajta letisztultabb kinézetű, és szebb is mint a spanyol. Nem baj, nekem így két spanyol is lett a végére. Az útlevélbe pecséteket kell gyűjteni. A kiindulási ponton meg kell szerezni az elsőt, majd végig az úton naponta legalább egy pecsétet be kell gyűjteni; az utolsó száz kilométeren viszont naponta kettő a minimum elvárás. Többet természetesen lehet, és érdemes is, mert mindegyik egyedi és különleges. Alapból minden zarándokszálláson adnak egy pecsétet, de templomokban, kocsmákban, az út mentén véletlenszerűen is kaphat az ember egyet az útlevelébe. Ha megvan a megfelelően gyűjtögetett pecsételés, akkor lehet oklevélért folyamodni a compostelai zarándokirodán.
Az útlevél praktikus oldala, hogy ezzel lehet igénybe venni a zarándokszállásokat. Ezek a szálláshelyek végig az út mentén, hol sűrűbben, hol ritkásabban elhelyezkedve követik egymást. Itt juthat olcsón, vagy viszonylag olcsón éjszakára szálláshoz a megfáradt gyalogló. A zarándokszállásokra, vagy zarándok menedékekre aztán tényleg igaz, hogy ahány ház, annyi szokás. Az egészen különleges helyen lévőtől kezdve a szinte szállodai felszereltségűn át a puritán kolostoron keresztül, egészen a poloskás koszfészekig minden megtalálható. A későn érkező meg örül, ha kap helyet, nem válogathat. Van közöttük amelyiket az egyház tart fenn, másokat különféle egyesületek, de olyan is amelyik magán vállalkozásként működik. Spanyolországban tartományonként változó, hogy milyen előírásokat szabnak ki rájuk. Van ahol az árakat is maximalizálják, máshol ez nincsen így. Ami viszont bizonyos, hogy a legolcsóbb helyek az egyházi fenntartásban levők között találhatók; ezek az úgynevezett donációs szállások. Vagyis mindenki annyit fizet, amennyit gondol. Ha úgy gondolja, akkor nem fizet. De ilyenek csak kevesen vannak. Valamennyit pénzt mindenki kiemel a zsebéből. Fontos tapasztalatom volt akkor, hogy kizárólag a készpénzzel lehetett fizetni. Lehet, hogy ez a helyzet mára megváltozott, nem tudom. Aki azonban tényleg nagyon minimalizálni próbálja a pénzköltést, annak még mindig ott van az a lehetőség, hogy templomokban húzza meg magát éjszakára. Éjjel ugyanis több helyen megnyitják a templomok előterét a zarándokok számára. Természetesen ingyen, de szigorú feltételekkel. Hajnalban igen korán ki is tessékelik őket. A legtöbb szálláshelyet délelőtt tizenegy órától lehet elfoglalni, és reggel korán tovább kell állni. Két egymást követő éjszaka nem lehet ugyanott megszállni. Hiszen a zarándoknak úton kell lennie.
Nálam hamar kialakult az a rutin, hogy fél hétkor keltem, hétkor indultam, és néhány rövidebb megállóval délután négy körülig mentem. Nem árt előre megnézni, hogy meddig szerene eljutni az ember, és menet közben ha kell, változtatni a célokon. Az útikönyvben érdemes előre megnézni, hogy hol és milyen szálláshelyek lesznek az úton. A legtöbb zarándokszállás este 7 után már nem fogad újabb zarándokokat, de a gyakorlatban délutánra a legtöbben már nem sok szabad hely marad. Ennek az az oka, hogy elég sokan választják az éjszakai, vagy kora hajnali útrakelést. Ennek a nagy előnye, hogy nem kell a napközbeni forróságban gyalogolni, a másik, hogy hamar el tudják foglalni a következő helyen a jobb fajta szállásokat. Így van egy fél napjuk minden megállóban pihenni és körülnézni. A nagy hátránya, hogy az út egy részét konkrétan sötétben teszik meg, nem látva semmit abból a tájból, ami körül veszi őket. Az én módszerem,mint a többségé volt, hogy bevállaltam, az időnkénti rekkenő hőséget, de így tudtam élvezni is az utat, nem csak letudtam a távokat.
A mövetkező részben már rá is lépünk majd az ezer évesnél is régebbi útra. Tartsanak velem.
A cikkben a saját fényképeimet használtam fel.
Szász Péter