„Amerika örök drámája zajlik a szemünk előtt…”
„Nincs dicsőbb nemzet Amerikánál.”
A ’Vonat, szerelem és homár’ c. film (It happened to Jane, 1959) valóban homárokról szól.
A magyar cím kissé bugyuta, de talán mégis jobban utal a történetre, mint az eredeti angol, amely homályban hagyja mi is történt tulajdonképpen Jane-el. Valami horrorisztikus talán?
Semmiképp sem, egy klasszikus Jack Lemmon-filmet láthatunk. (Rendezte Richard Quine.)
Szóval a homárok nem érkeztek meg. Jane, (Doris Day) egy éttermeknek homárokat szállító özvegy üzletasszony majdnem tönkremegy ebben. A tőle megrendelt rákokat az étterem visszaküldte neki, miután napokig álltak a vasúton és elpusztultak. Az ok amiért nem rakták ki a homárokat időben az, hogy a vonattársaság új vezetője spórolni akar. Mindenen.
A vezető, Harry F. Melone, egy igazi, szivarozó kapitalista-karikatúra. Ernie Kovacs, az autóbalesetben elhunyt, tehetséges és újító komikus alakítja, épp olyan jól, mint Jack Lemmon a halk szavú, mindig meghátráló, de idealista ügyvédet. (George Denham néven.) Ez a figura, Kovacs bossa, természetesen ismerős, főleg a későbbi filmekből. Hollywood egyik kedvenc sztereotípiája a helyi kis boltosokat („mom and pop stores”) tönkretevő könyörtelen üzleti mágnás, ami miatt gyakran panaszkodnak is a konzervatív újságírók.
Hiszen szerintük más, pozitív oldala is van az üzletnek, amit Hollywood tendenciózusan elfelejt bemutatni: a kockázat, és az, hogy munkahelyeket teremt. Mindenesetre a film erőssége nem ennek a történetnek az eredetisége. Hanem a bája, és a kivitelezése.
Cape Anne egy idilli amerikai városka, ahol a film egy pontján, Denham, az ügyvéd valóságos új amerikai forradalmat szít. Miután Melone már csak dacból sem akarja kárpótolni a homárkereskedő özvegyet a makacs nő Denham és egy újságíró segítségével felkelti a média figyelmét.
Itt egy nagyon modern világba érkezünk, még a feminizmusról is szó esik! Amerika és a média természetesen zabálja Dávid és Góliát, azaz Jane és Mr. Melone harcát és Jane mellé áll.
Amikor ez sem elég, és Jane saját kisvárosa kiutálja a makacs özvegyet, hiszen az ő forradalma már megnehezíti az ő életüket is, akkor Denham egy keserű kifakadásban megidézi Amerika szellemét.
A trumani Demokrata Párt ideológiája ez teljesen: Amerika, ahol kiállunk egymásért, befogadjuk az árvíz miatt hontalanná lett polgártársakat. A „kisemberek” (common people) Amerikája. Itt a nők is muskétával a kezükben főztek korábban, (hátha jönnek az indiánok) és Jane ősei alapítottak egy várost a magukhoz hasonlóknak, a szabad polgároknak. Meg elüldözték a vöröskabátosokat. Ha ebben az igazi, szabadságvérű amerikai kisvárosban sem állnak már ki a jogaikért és egymásért az emberek, ha Melone, az iparmágnás eltapos egy közösséget, akkor hol is van Amerika? Miért is küzdöttek akkor Cape Anne régi lakói?
Ma egy ilyen appelláció a bátor pionírokra és az amerikai forradalomra megmosolyogtató lenne egy komédiában is. A hidegháború óta eltelt időben a társadalmi különbségek emelkedése, a kulturális változások, például a pusztító ’woke’ idejétmúlttá, rossz értelemben komikussá, vagy legalábbis furcsává tették ezt a beszédet.
De mit állított a kor az ilyen ideál helyébe? A puszta, üres cinizmust. Két kézzel nyúlunk a folyóba, de nem homárokat, és nem is vizet húzunk ki, csak sarat.
A film vége idilli, és természetesen teljesen valószínűtlen: A kapzsi és akarnok Malone kénytelen engedni, sőt, saját maga is változáson megy keresztül. Hogy ez a változás megtörténhet annak alapja a karakter személyiségében van. Már korábban is értesültünk róla, hogy megkeseredett, saját erejéből felemelkedett, szegény sorsa miatt harchoz, ellenálláshoz szokott ember. Amikor már nem éri meg harcolni képes elengedni a dolgot, a „gonosz kapitalista” saját jóságát szégyenlő, de jótevő alakká válik. Ehhez hozzájárul, hogy végül mindenki fellázad ellene, illetve a rend ellen, amit képvisel: hogy minden a profit, semmi az ember, semmi az egyén.
Ezen a ponton a film már önfeledt ünnepléssé válik a film. A néző felenged kissé és átadja magát a vidéki, szolidáris Amerika idilljének, ahol győzhet a jó, mert az emberek kiállnak magukért és egymásért. És a rossz sem végletesen rossz. A „vasfüggöny mögött most bizonyára belém fojtanák a szót….de itt ebben a parányi faluban Amerika örök drámája zajlik.”-mondja az egyik újságíró. A totalitarizmusban a rossz abszolút szembenállás mert nem oldódik fel az ellentét egyének között, ott maga a rendszer a gonosz, amiben nem lehetséges megbékélés.
Bizony, ez az 1959-es film nagyon távol van a totalitárius világ valóságától. A saját világának teljes valóságától is, (például a feketék jogai ebben az időszakban) de felállít egy eszményt, amiben jó hinni, éppúgy, mint Cape Anne vidéki Amerikájának idilljében. A kor közönsége legalábbis -ezt állíthatom, mint a klasszikus Hollywoodi mozi szerelmese -nagyon hitt ebben. Ez a film értéke: az idill kivitelezése, hogy szeretnénk odaugrani időt és teret átszelve, a napsütéses, maine-i kisvárosba. Találkozni George Denham cserkészeivel, beülni egy korabeli kocsiba és lehajtani a tópartra, vagy beugrani egy helyi kisboltba. Valószínűleg már a korabeli nézők is így voltak ezzel.
Jack Lemmon kedvelte a filmet és szerinte csak ominózus eredeti címe „It happened to Jane” miatt nem lett igazán sikeres.
Ja és tudtommal ez az egyetlen film, amiben fontos szerepet játszik egy homár: Sam. Ezért már érdemes megnézni. Még akkor is, ha szerepe kissé egysíkú, de a maga módján szabadságharc: mindig kimászik a tartályából.
Bártfai Imre