A kaktusz virága, rendező: Gene Saks, 1969.
Tartozom egy vallomással: ha valamiben Jack Lemmon vagy Walter Matthau szerepel én azt megnézem. Főleg, ha komédia.
Ebben a filmben egy fogorvos vesszőfutását követhetjük nyomon. Dr. Julian Winston (Matthau) kiváló szakember, sikeres és sármos fogorvos, akinek szép, fiatal barátnője van: egy lemezboltban dolgozó lány, Toni Simmons (Goldie Hawn).
Toni szeretné, ha a doktor feleségül venné, de neki persze nincs ínyére: hiszen mindent megkap így is szeretőjétől és asszisztensétől, Mrs. Dickinsontól (Ingrid Bergman).A szerető, szeleburdi lánytól az intimitást, az asszisztenstől pedig a gondoskodást.
Ugyanis Mrs. Dickinson már tíz éve intézi a doktor ügyeit, az ingektől kezdve a szendvicsekig. Olyan mintha házasok lennének. Csakhogy senki sem gondol nőként Mrs. Dickinsonra, kivéve a doktor szexőrült, szélhámos haverját, Greenfieldet (Jack Weston) akit az asszisztens durván lepattint. A doktor úgy kerüli el a házasságot Tonival, hogy azt hazudja már van felesége és három gyereke.
Winston kényelmes és felelőtlen életébe belerondít Toni öngyilkossági kísérlete, amit a szemközt lakó, jóképű fiatal író, Igor Sullivan (Rick Lenz) akadályoz meg. Igor a fogorvos ellentéte mindenben: bohém, nyilván szegény, de a hatvanas évek szabadosságát, és őszinteségét képviseli. Természetesen az ő szemében egy ilyen középkorú orvos, aki egy fiatal lánnyal szélhámoskodik megvetésre méltó.
Van ebben a laza, kissé pökhendi karakterben valami a fiatalság örök önhittségéből és ítélkező felsőbbrendűség-tudatából.
Persze nem nehéz elítélni Dr. Wilson alakoskodását: Ő egy tipikus Matthau-karakter, nagyokat hazudó, a jó útat a végsőkig elkerülő szélhámos. Amikor a doktor egy hazugságból egy másik, félreértés által okozott hazugsággal mászik ki, és elhúzott szájjal grimaszol az tipikusan matthau-i.
Ez az arcjáték (és gyakorta a kissé hajlott hátú darura-emlékeztető testtartás) a kissé szerencsétlen, de soha nem tanuló szélhámos-karakter az, ami Matthaut szerintem ikonikussá tette. Egyszerűen megunhatatlan.
A hazugságok komikus hálója természetesen és elkerülhetetlenül itt is kibogozhatatlanná, sőt abszurddá kezd válni, amikor a fogorvos kénytelen felmutatni egy nem létező feleséget, akitől elválhat. Ugyanis megígéri szeretőjének, hogy feleségül veszi, de ha már van felesége és három gyermeke akkor előbb el kell válnia. Toni ráadásul lelkiismeretesen és inkább már mániákus módon törődik a feleség jólétével…Innentől az egyik hazugság és cselfogás követi a másikat.
Furcsa, hogy egy komédiában a komolyság ragadja meg az embert leginkább, de ebben a filmben Bergman a legjobb és az ő karaktere egy keserű, elnyomott érzelmi- és szexuális világú vénlány.
A feszültség, amit ez represszió okoz nyilvánvaló Bergman méltóságteljes arcán, ahogy az öltözködése úgy maga a személyiség is, nem tudom csak angolul mondani „graceful”.
A filmbeli szerepéért ugyanakkor Goldie Hawn kapott Oszkárt. Hawn egy tágra nyílt szemű hippilány (vagy proto-hippi) feltupírozott hajjal, rikító színű divatos ruhákban, igazi 60-as évekbeli csaj. Teljesen olyan mintha egy korabeli magazinból lépett volna ki.
Talán azért érdekesebb Bergman szerepe mert a bolondos, hülyeségeket csináló naív fiatal lányok nem ritkák a komédiákban. Az asszisztensnő, a komor vénlány, aki berzenkedve, de minden áldozatra képes a fogorvosért inkább vonzza a néző szimpátiáját.
A párbeszédek nem csak megmosolyogtatnak hanem többször felnevet az ember, a karakterek a bizarr helyzetek mellett folyton beszólnak egymásnak. A poénok általában ülnek. A jellemek azért feszülhetnek ilyen jól egymásnak mert adott egy vénlány, egy élveteg szélhámos, egy naív idealista és egy laza, bohém fiatalember. Ez utóbbi már főleg a hatvanas évek kultúráját képviseli szemben a kalapot hordó fogorvossal és visszafogott asszisztensével. A többi szereplő ad némi poént a filmhez de sokszor inkább mellékesek.
Néha olyan mintha a film a hatvanas évek kortárs paródiája lenne, a diszkóban való csörgéssel, a lemezbolttal, a feltűnő hippi-figurákkal, egyébként minden helyszín kidolgozott és hangulatos. A kosztümök zseniálisan passzolnak a személyiségekhez.
A film végére minden a helyére kerül (természetesen) és mindenki azzal jön össze, akihez való.
A Kaktusz virága egy kellemes komédia, nem tartozik a legfelejthetetlenebbek közé a műfajában, de mindenképpen az élmezőnyben van.
Bártfai Imre