Saint-Jean óvárosának terracotta színű házai között futó utcákon alig látni mást, mint hátizsákos, túranadrágos zarándokokat. Nehéz megmondani, hogy mikor lényegül át az ember zarándokká. Talán akkor, amikor először gondol magára zarándokként. Nem akkor, amikor még csak ott tart, hogy zarándokolni fog, vagy zarándoklatra készül. Amikor átérzi, hogy úton van, és azt mondja magában, hogy ő zarándok. Legkésőbb itt, Saint-Jean-ban mindenki zarándokká lesz. A kisváros kimondottan hangulatos, a táj pedig, amiben fekszik, egyenesen festői; a Pireneusok. Az ég borongós volt, és bár nyár közepén jártunk, a hosszú ujjú felső, és a hosszú nadrág a hegyvidéki időjáráshoz jól jött.
Bejelentkeztem a puritán, de tiszta zarándokszállásra. Az út során aztán a legkülönfélébb szálláshelyekkel találkoztam. Volt, amelyik az erdő közepén állt és egy nyolcadik századi kolostorból alakították ki, egy másikat egy barlangban rendeztek be. Harminc napig voltam úton. Minden nap másik szállás. A végére egészen jó tapasztalatot szerez az ember a különféle refúgiókról, szállásokról, szállásadókról.
Ahogy máshol is, itt is a kereslet teremti a kínálatot. Az út bizonyos szakaszait többen járják, mint másokat. A középső szakaszt, az úgynevezett mezetát a legtöbben kihagyják. Ez a Burgos és Astorga közötti rész. Itt egy nagy fennsík terül el, amit sokan egyszerűen unalmasnak gondolnak, ezért keresztülutaznak rajta busszal, vagy Burgosban megszakítják az utat, és egy következ évben Astorgából folytatják. Pusztán ezért kihagyni, szerintem hiba. Ám mivel megtörténik, a zarándokoknak ezen a közel 100 km hosszú szakaszon jóval kevesebb lehetőségük van szálláshelyet találni, mint a korábbi, vagy a későbbi szakaszokon. Habár ez a kevesebb szálláshely kevesebb zarándok között oszlik meg, a kihívás a ritkaságukban rejlik. Hosszabban kell gyalogolni, míg rábukkan egyre az ember, ami jobb tervezést igényel, hogy egy-egy nap meddig szeretnénk eljutni. Az itt fellelhető zarándokszállások felszereltsége és tisztasága is inkább az átlag alatti, ugyanakkor azt is hozzá kel tenni, hogy nem itt, hanem pár nappal a célba érkezés előtt, már Galíciában sikerült belefutnom a zarándokszállások legtipikusabb problémájába, az ágyipoloskába. Ezek az apró vérszívók kellemetlen hálótársak lehetnek bárkinek, ezért érdemes óvatosnak lenni. Ahol esetleg kék színű a lepedő, azt a helyet érdemes elkerüli. Mivel a kék lepedőn kevésbé feltűnő az alvadt vérfolt, amit az előző zarándokból szívtak ki a kis dögök. A kék, vagy barna színű lepedő tehát annak jele lehet, hogy a szálláshelyen nem cserélik rendszeresen az ágyneműt, és valószínűleg poloskával fertőzött a hely.
Az első fél zarándoknapom Saint-Jean felfedezésével telt. Volt időm rá, de a nézelődés mögött azért ott volt bennem az indulás izgalma. Természetesen nem hagytam ki, hogy felmenjek citadellába, és bedugjam az orrom az egykori börtönbe is, ami nem volt túl érdekes, mivel egy kicsi üres helységről van szó. Ami viszont érdekes, azok az emberek. Minden korosztály, az egészen fiatal tinédzserektől, a nyugdíjas kort bőven betöltöttekig készülődtek az útra. Mindenki készülődött valamilyen módon. Jött-ment, nyüzsgött, vagy éppen a gondolataiba merülve várta az indulás időpontját. Olyan magányos utazók is voltak mint én, de a párosan, vagy kisebb-nagyobb csoportokban zarándoklók épp úgy előfordultak. Akikkel nem találkoztam, azok a kerékpáros zarándokok. Nyilván voltak, hiszen az út során futottam össze velük, de itt, ebben a kis városkában egyet sem láttam közülük. A legérdekesebb kerékpáros egy belga lány volt, aki Belgiumból tekert el Santiago-ig. Nem semmi teljesítmény.
Mivel estefelé járt az idő, azok, akik aznap keltek útra, reggel már elindultak. Mi mindannyian, akik ezen a késő délutánon megtöltöttük az utcákat és a szálláshelyeket, másnap reggel szabadultunk a rá a Camino-ra, és jöttek helyettünk mások. Az első zarándok ismeretségeim is itt kötöttem. Zarándokismerettségnek nevezem a kizárólag a zarándoklat idején kötött ismeretségeket/barátságokat olyan emberekkel, akikkel megismerkedik az ember és az út során újra és újra összefut. Azzal az idősebb úrral, akivel ekkor ismerkedtem meg, és történetesen annak az emeletes ágynak alsó részét foglalta el aminek a felső ágyát én kaptam,legközelebb a santiagoi katedrális előtti téren találkoztam. Ő Canadából érkezett. Egy másik, egy nyugdíjas német köztisztviselővel is ekkor találkoztam először, akiről később kiderült, hogy igen sokat szeret beszélni. Egyedül menni pedig nem szeret, ezért aztán két három alkalommal is a társaságában tettem meg néhány kilométert, ami éppen elég volt neki, hogy életének főbb eseményeit megossza velem, bár ezt annyira nem igényeltem.
Másnap reggel összekészültem és nekivágtam. Az elkövetkező egy hónapban rutinná vált a reggeli csomagolás. Hálózsák összeteker, zsákba tesz. Telefon, iratok, töltő, fényképezőgép a zsebekbe. Egy kicsi, egyszerű fényképezőgépet vittem magammal, amit egy nadrágszíjra csatolható tokban tartottam. Az irataimat pedig egy strandra tervezett vízhatlan húzózáras, nyakba akasztható műanyag szütyűben tartottam. Persze nem a nyakamban lóbálva hordtam, hanem a hátizsákom egyik zsebében. Erre a kis tasakra egészen egyszerű okból volt szükség. Minden este, mikor fürdeni mentem, vittem magammal, még a telefonom is belefért, és ott volt velem a zuhany alatt. Az ördög nem alszik.
Az első etap, átkelés a Pireneusokon Franciországból Spanyolországba, vagyis pontosabban Navarrába. Valószínűleg nem vagyok vele egyedül, aki szerint az egész zarándokút leglátványos része pont ez az első. Jól kiépített úton egészen 1700 méteres magasságig kell felmenni. Az már bizony magashegység. Fiatalos hévvel vágtam neki a hegynek, de hamar rá kellett jönnöm, hogy aki rohan, az egyrészt keveset lát, másrészt hamar elfárad. Nekem is hamar meg kellett állnom kicsit kifújni magam, mert elég meredeken emelkedett az út. Visszanézve még látszottak Saint-Jaen házai, mikor aprókat lépve, lassú egyenletes tempóval – mint akit dróton húznak – elhaladt mellettem egy pocakos, szakállas középkorú férfi, akit nem sokkal korábban, még a városhatárnál előztem le. Nem hiába, a zarándoklat tanulás is egyben. Tanulás önmagunkról. Elsőre ez nekem azt jelentette, hogy olyan tempót diktáljak, amit bírni is fogok. A 800 km előttem nem szalad el sehová. Megvár engem, ahogy megvárt sokakat az évszázadok alatt. Mikor az erdőszint fölé ér az ember, már csak a tömött, vastag havasi rétek, néhány kiálló szikla, pár legelő állat és a szél, ami fogadja az egyre inkább elnyúló sorban baktató embereket. A táj, az út, szinte szó szerint kiragad a megszokott valóságból. Megadja mindentől távol lenni élményét. Nem pusztán fizikailag, de lelki értelemben is.
A problémák, amik a hétköznapokban problémák, azok a hétköznapokhoz tartoznak, nem a zarándoklathoz. Igen, jó ezt érezni, és ezt gondolni. De mégis ezen a délelőttön, az első zarándok délelőttömön láttam egy megrázó és a mindennapokba visszarántó esetet. Egy nőnek, aki előttem nem sokkal ment, megcsörrent a zsebében a telefonja. Felvette, majd „Mon dieu, oh mon dieu” kiáltással, vagy inkább sikoltással az út mellé rogyott, és sírásba fordult hangon ismételgette tovább. Néhányan megálltak mellette. Mit lehet ilyenkor tenni, mindentől és mindenkitől távol?
Ha nem figyel a zarándok, akkor észre sem veszi, hogy országot váltott. Nem sokkal azelőtt, hogy az út jobbkanyart vesz, áll egy körülbelül ember magasságú kő útjelző; festetlen, kagyló faragással. Kétnyelvű felirat hirdeti rajta igen szerényen, hogy Navarrába, baszkul Nafarroába érkeztünk. Innentől nem sokkal viszont lassan lefelé vezet minket az ösvény egészen az impozáns várkastélyhoz hasonló Roncesvalles zarándokszállásához. Roncesvalles egy olyan település, ahol gyakorlatilag nem élnek lakosok. Az apró település arról is híres, hogy itt zajlott le az a csata 778-ban, ami során Roland lovag elesett. Az ő alakja körül született meg a 11. századba a híres Roland-ének. Roland Nagy Károly oldalán harcolva esett el, és akik a frank uralkodó seregét elverték, azok nem mások voltak, mint a baszkok, akikről még lesz szó a későbbiekben.
Roncesvalles a középkor óta biztosít szállást a zarádokoknak. Káptalani templomában a mai napig rendszeresen miséznek. Fáradt voltam, nem szoktam az ekkora hegyeket. A zarándokokat nagy, csarnokszerű hálótermekben helyezik el éjszakára, de mindezt valahogy úgy sikerül megoldaniuk, hogy a középkori hangulat, modern letisztultsággal és tisztasággal párosul. Még némi privát szférája is marad az embernek, ami a legtöbb zarándokszállásra azért nem jellemző. Itt ismerkedtem össze két magyar lánnyal, akik együtt csinálták végig a zarándoklatot, és itt találkoztam egy holland csoporttal, akikkel még egy későbbi szálláson is összefutottam. Nagyhangúak voltak, dohányoztak és igen sok bort ittak. Vélhetően nem az egész Camínó-t csinálták végig. Mert bár a pénztárcájukba nem láttam bele, azt az energiát, amit az ivásra fordítottak, a gyaloglásra kellett volna tartalékolniuk, ha valóban komolyan veszik az utazást. Persze azt se lehet tudni, hogy ki mennyi lelki, és fizikai energiával érkezik zarándokolni.
Túl voltam az első napon. Barátságot kötöttem az úttal. Az út elvezet a végcélig, de a célba érésért meg kell dolgozni.
Szász Péter