Nem régen fejeződött be a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál. Ennek keretében mutatták be Marjan Khosravi filmjét, a Requiem egy nomád törzsért. Mikor beültem a moziterembe, nem igazán tudtam, hogy mit várjak az iráni rendezőnő filmjétől. De az alábbiakban elmondom, hogy mit kaptam.
Egy jó ideje a folytatások korát éljük, ami a filmeket illeti. Akárhogy is, Khorsavi filmje is folytatásnak tekinthető. A történet központjában egy idősödő iráni nő, Hadzsarar áll. Hadzsar annak a nomád bahtriai népnek a tagja, amelyről ötven évvel ezelőtt forgatott dokumentumfilmet Antony Howarth és David Koff. A People of the wind címen megjelent dokumentumfilm bemutatja az iráni nomadizáló állattartók évente kétszer lezajló nagy legelőváltását. Ilyenkor félmillió ember és állataik egy nyolc héten át tartó embert és állatot próbára tevő úton keltek át a Zagrosz hegységen. Az akkor tíz év körüli Hadzsar is feltűnik a régi filmkockákon.
Khorsavi napjainkban keresi fel Hadzsart, aki falun él, mint kiderül már évtizedek óta. Továbbra is tart állatokat, egészen pontosan birkákat. A birkanyáját az év egyik felében maga gondozza, míg a másikban azon rokonai, akik továbbra is hagyományos módon terelik a nyájukat a hegységen át. Ők magukkal viszik a birkanyájat téli szállásukra. Habár vagy harminc éve – mikor férjével összeházasodtak – feladta a nomád életmódot, de továbbra is nomádnak tartja magát. Még egyszer, utoljára csatlakozni szeretne a szállást váltó rokonságához. Mindez akkor történik, mikor fiai – akik modern városi életet élnek – és hozzájuk csatlakozva a férje mindenáron rá akarják venni, hogy költözzön be ő is a városba, ahol idős korárában gondját tudják majd viselni.
Mint már szó esett róla, ez a film erősen alapoz Howarthék filmjére. Az első percekben maga Hadzsar mondja ki Howarth nevét, és beszél arról, hogy jól emlékszik a dokumentumfilmesekre. Habár azt nem tudjuk meg, hogy miért pont erre a szállásváltásra emlékszik élesen, és tudja felidézni, hogy mi minden történt akkor; ám sejthetjük, hogy ehhez a filmesek jelenléte is hozzájárulhatott. Khorsavi erőteljesen használja a múlt és a jelen kontrasztját, és mutat hosszabb jeleneteket Howarth és Kofft filmjéből. Enélkül messze nem lenne annyira erős Khorsavi filmjének drámaisága.
Hadzsar a nomád világból hozott ismeretei révén továbbra is igyekszik amennyire lehet önellátó módon élni. Állatait maga feji, a tejet maga köpüli. Csak a saját birkái húsát eszi, és hasonlók. A filmes stáb követi, ahogyan a napi tevékenységeit végzi. Akár ételt készít, akár gyógynövényeket gyűjt, darabol, és szárít a tetőn. A tájat, vagy a napi munkát mutató képek alatt többnyire Hadzsar narrációját halljuk, vagy közelről mutatja őt a kamera miközben éppen beszél. A többiek mikor feltűnnek, mindig kicsit kívülállóknak tűnnek Hadzsar világában. Kimondottan éles ez a kívülállóság, mikor a gyerekeivel találkozik. A felnőtt férfiak, szinte idegenek anyjuk mellett. De Hadzar is idegenné válik, mikor végre csatlakozik rokonaihoz, hogy velük együtt keljen át gyalog a téli legelőre; mivel a tudta nélkül a családja eladja az állatait.
A régi filmkockákon feltűnő sokaság; mind az emberek, mind az állatok sokasága, a természet vadsága, a folyók bősége és gazdagsága éles ellentétben áll a jelen sok tekintetben jóval szegényesebb, megszelídítettvilágával. Szegényebb, de kétségtelenül kényelmesebb modern világgal, ahol már aszfaltozott úton szállítják teherautókon a birkákat egyik legelőről a másikra; ott, ahol régen még életveszélyes körülmények között hetekig tartott áthajtani őket, ma pár óra az út. A folyó, ami egykor állatokat, és embereket ragadott magával és szélesen hömpölygött keresztül a tájon, mára alig csörgedező vízfolyássá apadt. Hadzsar és férje egy betontéglákból összerótt házban él, teljesen lebetonozott az udvara, és egy gumislagból enged vizet magának. A lakása sötét és szürke, ruhája fekete. Mindez éles kontrasztban áll a végtelen tájjal, a nomád nők színes ruháival, a nyüzsgő forgataggal, amit a nomád világ képviselt egykor.
Az a maroknyi ember, akik továbbra is ragaszkodnak, vagy egyszerűen arra kényszerülnek, hogy maguk tereljék megmaradt állataikat át a hegyeken, egyszerűen anakronisztikusnak tűnnek. Számomra különösen meglepő volt, hogy ma is, mint régen, az egész közösség gyerekekkel együtt vándorol. Hová járnak iskolába, ha járnak egyáltalán, mi lesz a sorsuk, he ebben a kihaló világban nőnek fel? Hogyan tudnak majd beilleszkedni az őket körülvevő valóságba, ha a nomád világ utolsó buborékja is elpukkant?
A filmben felbukkanó elemei a modernségnek a változás megállíthatatlanságát mutatják. Már ott is ott vannak, ahonnan a leginkább távol akarják tartani őket. Miközben a család hagyományosan, a földön ülve vacsorázik, a háttérben a bekapcsolva hagyott TV-n focimeccs megy. Hadzsarék földjét, melyen nem birkák legelnek, traktorral szántják. A megmaradt nomádok pedig mobiltelefont használnak, mikor éppen van térerő. A fiatalabbak pedig motorral terelik az állatokat.
A filmben a hagyomány és a modernitás örök ellentétén túl olyan aktuális témák is helyet kapnak, mint a klímaváltozás, vagy a nők helyzete. Egy ponton Hadzsar fontos érvként hozza fel a vándorlás mellett, hogy míg egész életében férfiaknak kellett engedelmeskednie – gyerekként az apjának és más férfiaknak, később a férjének, most meg a fiainak – addig a rokonaival vándorolva senki nem mondhatja már meg, hogy mit tegyen. Ennek ott helyben példáját is adja, mikor nem megy a többiekkel teázni, hiába hívják.
Nincs happy end, nem is lehet. Csak kérdések vannak. Kinek van igaza; Hadzsarnak vagy a fiainak? Milyen a jó, és tartalmas élet? Mit veszít a világ, ha eltűnik egy életforma, vele pedig lényegében egy nép és egy kultúra? Ugyanakkor mit veszít, vagy milyen károkat okoz másoknak az, aki minden erővel a változás ellen küzd? Az utolsó képeken Hadzsart látjuk, amint egy városi játszótéren hintázó gyerekeket, talán az unokáit nézi. Ők is pont úgy hintáznak, ahogy ő is hintázott egykor egy faágra akasztott hintán valahol a Zagrosz egyik völgyében.
Szász Péter