Az Úr 1588-ik évében II. Fülöp spanyol király -mint az tudnivaló- elindította a Nagy Armadát Anglia meghódítására. II. Fülöp szerette volna Angliát is uralni, ráadásul ott elterjedt az „eretnekség”, mármint a protestantizmus sajátságos fajtája, miután VIII. Henrik szakított a pápasággal (nehéz dolog a válás!) és I. Erzsébet is a protestantizmust támogatta.
A nagy hajóhad, aminél nagyobbat addig a történelem nem ismert, és amit „nagy és nagyon szerencsés hajóhadnak” neveztek a spanyolok, rettegéssel töltötte el Anglia népét. Meg voltak győződve róla, hogy a közismerten intoleráns spanyolok ki fogják írtani őket, vagy legalábbis eltörlik a protestantizmust egyszer és mindenkorra.
A spanyol hadak vitézsége legendás volt. Harcoltak még nálunk, Magyarországon is a törökök ellen. Ahol közelharcra került a sor a spanyolok ritkán vallottak kudarcot, legyen szó Itáliáról,(Pávia például) Mexikóról, vagy a tengerekről, mint Lepantó. Tehát volt ok félni ezektől a bátor, kegyetlen (és vallásos) kardforgatóktól, akik a saját nimbuszuk bűvöletében éltek.
A költői képzeletű és mindig frappáns Thomas Hobbes szerint őt félelmében szülte meg abban az időben az édesanyja -így lett a „félelem gyermeke.” Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Hobbes mindig is jó érzékkel használta a drámai kijelentéseket a hatásgyakorlásra…
A spanyol hajók közül sok kereskedelmi, szükség alapon igénybe vett vitorlás volt, nehézkes, nehezen manőverező hajók. David Howarth történész szerint a spanyolok közelről tüzérségi fölényben voltak, de távolról nem, az angolok tengerészeti ismeretei pedig közismertek voltak. A spanyol hajóhadat vezető Medina Sidonia herceg maga sem tartotta magát a feladatra legalkalmasabbnak. Párma hercege meg nem arról volt híres, hogy könnyen kezelhető és együttműködni szerető ember lett volna. És akkor nem is beszéltünk arról, hogy mozgatni, célba juttatni egy ilyen nagy flottát ilyen nagy távolságra milyen hatalmas, és merész feladat volt a viharos tengeren, a korabeli ismeretek, térképek és logisztika mellett. Miközben a hajók öblében ott hánykolódtak emberek és lovak, tengeribetegen és más bajoktól sújtva, a vizelet és hányás-szagú deszkák között….
Így esett, hogy viharok és angol támadások miatt a nagy Armada végül nem tudott egyesülni Párma hercegének csapataival és partra szállni Angliában, hogy a vakhitű II. Fülöp inkvizícióját meghonosítsa az ott lakók vélhető lelki üdvére és valószínűleg ennél is nagyobb fokú fájdalmára….
„Isten rájuk fújt és szétszéledtek.”-verette diadalmas érmeire I. Erzsébet királynő, aki később egyébként nem bizonyult bőkezűnek a harcokban részt vett katonák jutalmazásában.
Az egyik spanyol hajón utazott hősünk, Francisco de Cuellar kapitány. Ez a kasztíliai katona már veterán volt: részt vett Portugália meghódításában (amit II: Fülöp szintén országaihoz csatolt) és harcolt az Újvilágban, Braziliában is.
Cuellar jómadár lehetett, már korábban fel akarták akasztani engedetlenségért, de ezt szerencsésen megúszta, Medina Sidonia herceg megkegyelemzett neki. Az írországi Streedaghnál Cuellar hajója több más hajóval együtt megfeneklett.
Cuellar egyike volt a három hajó megfeneklését túlélt háromszáz túlélőnek. A kalandok azonban még csak ezután kezdődtek. Az írek ugyan katolikusok voltak, de Európa vadembereiként tartották számon őket. Mérhetetlenül szegény, a kontinens és Anglia civilizációjától távol élő emberek voltak, akiknek minden bizonnyal nem okozott lelkiismeretfurdalást a sebesült spanyolok kifosztása.
Ráadásul egyes főnökök az angolok vagy még inkább a saját érdekükben legyilkoltatták és kirabolták a spanyolok csapatokat, nem ritkán azután, hogy becsapták és hamis biztonságérzetbe ringatták őket.
Nagyon erős volt a hullámverés meg a vihar ereje – írta Cuellar –, másrészt meg a partot ellepték az ellenséges katonák, akik táncoltak vagy fel és alá rohangáltak, néha a magasba ugrándozva gyönyörűségükben, látván szorult helyzetünket. S valahányszor a mieink közül valaki elérte a partot, legalább kétszáz vadember és más ellenség vetette rá magát, megfosztotta minden ruházatától, pucéron hagyva ott a boldogtalant.
(David Howarth: Az Armada pusztulása)
Cuellar kábán és véresen megpróbált elmenekülni a partról. Egyes írek segítettek neki, de leginkább ártottak. Egy angolok által lerombolt templomban felakasztott, horgokról lógó spanyolokat láttott -rettenetes mementóként mi várhat rá.
Egy angol megvágta a lábát, és az írek elvették a ruháit, ám egy „gyönyörű lány” megmentette az angoltól, és visszaszerezte az öltözékét. Ő viszont -mint jó katolikus-egyetlen megmaradt kincsét, egy ereklyetartót vett le a spanyol nyakából és akasztott a sajátjába. Oly jó keresztény volt, akár Mohamed”-jegyezte meg a kiábrándult spanyol.
Bár úgy tűnt jobbra fordult a helyzete, hamarosan ismét megverték más írek, és elvették a ruháit. (Írországban nagyon szerették vetkőztetni a turistákat ezek szerint.) Cuellar aztán eljutott egy ír főnökhöz, Brian O’Rourke-hoz, aki védelmébe vette a spanyol hajótörötteket, mivel az angolok könyörtelen ellensége volt.
Innen tovább ment és némi további kaland után amikoris majdnem patkolókovácsot csináltak belőle) eljutott egy másik klánhoz, a McClancyhez.
Itt, Rossclogherben Cuellar hadművészetre tanította a bárdolatlan íreket, akiket nagyon lenézett, és elmondása szerint latin bájával nagyon népszerű volt a helyi nők között, akik bizonyára ritkán láttak a helyi, törzsi szinten élő férfiaknál pallérozottabb spanyol gavallérokat.
„Cuellar beszámolójának sorai között olvasva eléggé szembeszökő, mintha azt kívánná éreztetni velünk; ő azután népszerű volt a fehérnép körében, de mindent meg is tett érte.”
Cuellar szerencsére hasznossá tudta tenni magát, főleg a klán főnökének asszonya szemében:
„Egy ízben a napon üldögéltünk néhány barátnéjával és rokonával; Spanyolországról kérdezgettek engem, végezetül pedig az egyik asszonyszemély azt javasolta, tenyerükből jósoljam meg a sorsukat. Így azután, mivel hála Istennek, a dolgok nem alakultak rosszabbul, mint hogy cigányt kellett játszanom a vademberek között, sorra vizsgáltam valamennyiük mocskos tenyerét, és számtalan képtelenséget hordtam össze, ami olyannyira megnyerte tetszésüket, hogy egyetlen spanyolt sem tartottak nálam nagyobb becsben.”
Cuellar ezután a vitézségét élőben is megmutathatta. A kormányzó Sir William Fitzwilliam maga jött párszáz angol katonával elfoglalni Rossclogher várát. Az ott meghúzódó 11 spanyol sikeren védte meg az erődítményt miután az angoloknak nem volt tűzérsége és megunták a szenvedést egy jelentéktelen várért.
A spanyol kénytelen volt megszökni miután vendéglátója visszatért, túl értékes volt ahhoz, hogy hagyják elmenni. Sok viszontagság után eljutott Skóciába de Skócia királyában csalódnia kellett. Egy senkiként írta le, aki az angol királynő -nincs jobb szó rá-csicskája.
Cuellart végül Párma hercege elszállítatta volna Flandriába, de a katolikusok és főleg a spanyolok ellen bosszúszomjas hollandok Dunkerque előtt ismét hajótöröttet csináltak a spanyolból, és ismét egy szál ingben kényszerült a partra. De legalább élt.
Francisco de Cuellar kapitány úgy tűnik, szerette a nőket és tudott bánni velük, ez, és nyilvánvalóan erős akarata és fizikuma megóvták az életét. Később Franciaországban, a piemonti háborúban a szavojai herceg alatt, majd Nápolyban harcolt, majd Amerikába is visszatért.
A két ír főnök, akik egyes-másban segítettek neki rosszabbul jártak: O’Rourke-ot 1590-ben felakasztották Londonban, mint árulót, a McClancy klánbeli Dartryt meg lefejezték.
Cuellar körülbelül 1606 körül halhatott meg, 44 éves korában. Figyelemre méltó teljesítmény, ha azt vesszük mennyi háborúban vett részt és mennyi hajótörésen esett át…
Beszámolója izgalmas és helyenként vicces, bár leginkább tragikus: arra emlékeztet minket, hogy a történelmi eseményekben egyének vesznek részt: a történelem távoli tablója közelről eleven és színes.
Bártfai Imre
Illusztráció: Grok.