Roncesvallest elhagyva viszonylag hamar egy jóval lankásabb vidékre ér az ember. Mediterrán táj, a baszkok hazája. Navarra, a három baszkok lakta régió egyike. Habár Francia Baszkföld, és Spanyol Baszkföld után arányaiban itt él a legkevesebb, magát baszknak valló ember, a három tartomány közül egyedül Navarra az, amely a középkor folyamán saját államisággal is rendelkezett. Itt lépten-nyomon találkozni olyan graffitikkel, firkálásokkal, feliratokkal, amelyek arra figyelmeztetik az erre járót, hogy hogy nem Spanyolországban jár, hanem Baszkföldön. A feliratok és az emberek is kétnyelvűek
Pamplonán, a tartomány központján át vezet a zarándokút. Ki ne hallott volna Pamplonáról, a bikafuttatásról? A Szent Firminus, vagy spanyolul San Fermín tiszteletére rendezett, és évente megtartott fesztivál a bikafuttatással és a bikaviadallal tömegeket vonzó esemény. Ám valószínűleg ez nem lenne így, ha egy fiatal amerikai újságíró száz évvel ezelőtt nem utazik el a Pamplonába, és ott nem ragadja magával az encierro varázsa. Ernest Hemingway volt ez az újságíró, és ő tette világhírűvé ezt a kis helyi ünnepet, a maga hagyományaival. Hemingway pamplonai élményeiből írta Fiesta című regényét, ami azonnali siker lett a tengeren túl. Ő volt az első idegen, aki futott a bikák előtt, pont mint a navarraiak. Az ő példáját követve manapság a világ minden tájáról érkező turisták állnak be a bikák elé. Hol a határ, a bátorság és az ostobaság között? Mi marad a helyi szokásokból, ha pont a helyiek szorulnak ki belőle? A fesztivál már átadta a helyét a hétköznapoknak, mire én a városba értem. A bikaviadalok helyszíne, az aréna zárva volt. Az utakat visszafoglalták az autók és a járókelők. A falakon mindenfelé forradalmi graffitik; maszkos, köveket dobáló fiatalokról, magasba nyújtott öklökről; ki tudja mire buzdító baszknyelvű feliratokkal. Reggeli órák jutottak nekem a városból. Mentem tovább Puenta La Reina irányába.
Az Arga Folyó partján fekvő középkori eredetű kisváros, Puenta La Reina egy eredeti állapotában fennmaradt római kori kőhíddal is büszkélkedhet. A híd mászó versenyek színhelye is szokott lenni, ahol csak a legügyesebbeknek van esélyük felérni a hídpárkányig. A többiek szépen visszapotyognak a vízbe, ami szerencsére elég mély ahhoz, hogy senkinek ne legyen komolyabb baja. A zarándokút is ezen a hídon vezet át. Ebben a városkában fut össze, és egyesül a francia út, valamint a Somport hágótól induló aragón út. Egy nagykalapos bronz zarándokszobor jelzi, hogy a település számára mennyire fontosak az áthaladó zarándokok. Nem a városban álltam meg pihenni, hanem kevéssel előtte, egy régi, hangulatos, boltíves zarándokszállást néztem ki magamnak. Amilyen pechem volt, a zajos hollandok is ezt a helyet nézték ki a maguk számára. Szerencsére a későbbiekben elkerültük egymást, és voltak mások is itt rajtuk kívül. Többek között egy amerikai tengerészgyalogos nő. „Nem nézek ki annak, pedig az vagyok”. Mondta közvetlenül azt követően, hogy bemutatkoztunk, és elárulta, hogy mivel foglalkozik. Valóban, nem egy alacsony duci csajt képzel az egyszeri magyar zarándok, ha amerikai tengerészgyalogosra gondol. Tetoválásai azért voltak, mint egy rendes tengerésznek. Volt valami rejtői a karakterében. Elmondása szerint habár a tengerészgyalogságnál szolgál, de a hajókonyhán dolgozik. Bár bejárta a világtengereket, a világból magából egy kukkot nem látott mindeddig. Ezért döntött úgy, hogy utazni fog, mert látni és tapasztalni szeretne. Lelkes volt, és érdeklődő. Számára minden új volt amivel találkozott. Végre kiszabadult és láthatóan nagyon élvezte a helyzetet. Puenta La Reinán másnap kora reggel sétáltam keresztül. Még hűvös volt, és alig láttam embereket az utcán.
Navarra több olyan gyöngyszemet is rejt, amit érint a zarándokút. Ám nekem mégis egy olyan kisváros okozta a legnagyobb élményt, amiről a legtöbben talán nem is hallottak még. Ez a város, Viana. Eleve úgy terveztem, hogy megállok itt, mivel úgynevezett donációs szállást nyújt a helyi székesegyház. Mit ne mondjak, árérzékeny voltam. Ami viszont ennél fontosabb volt, hogy szerettem volna jobban szétnézni valahol, mert az eddigi nagyobb települések, mint Pamplona, Puenta La Reina, vagy a mesésen szép Estella szinte csak elsuhantak mellettem. Jobb időpontot alig találhattam volna a városnézésre. Megérkezésem napján kezdődött ugyanis a város védőszentjének, Mária Magdolnának az ünnepe. Ugyanaz mint Pamplonában San Fermín, csak a helyieknek. Az ittenieknek nem jutott Hemingway, sem világhír. Cserébe békésen, magukban ünnepelhetnek. Az utcán mindenki, de tényleg mindenki fehér nadrágot, és fehér inget visel ilyenkor; nyakukba pedig piros kendőt kötnek. Pont, mint Pamplonában. A piros és a fehér ugyanis Navarra színei. A belvárost ilyenkor teljesen lezárják a kocsik elől, és kikerülnek az utcákra a székek, és az asztalok. A katedrális mögötti teret palánkokkal veszik körbe, lelátót építenek hozzá; így alakítják arénává a bikavidalok számára. De a bikafuttatás és a viadalok csak másnap kezdődtek. Aznap békésebb módon ünnepelt a nép. A téren két hatalmas serpenyőben paella készült, és a lakosok hosszú sorban álltak értük. Az egyikben tengeri herkentyűs, a másikban csirkés sült. Én a csirkéshez álltam sorba. A legtöbb tengeri dolgról sajnos azt sem tudom hogy hogyan kell enni, mely részei ehetők, melyek nem. Talán egyszer ezt is érdemes lenne megtanulni. Két euróért járt egy tányér paella, egy deci vörös bor műanyag pohárban, meg egy zsömle szerű péksütemény. A többség az utcákon felállított asztalokhoz hordta az ételt, néhányan, mint én is a lelátókon ették meg. Egészen jó volt az étel is, meg a bor is. A csirkés paellába azért a szakács csempészett valamit, ami messze nem csirke volt, hanem csiga. Na nem házastól, csak a talpát rejtette el a csirkehús mellett a rizsben, amit a kanalamon vettem észre. Igazából semmilyen különösebb íze nem volt. De így már elmondhatom magamról, hogy ettem csigát.
Miután így megebédeltem, nyakamba vettem a várost, ahol szépen lassan minden utcában kezdetét vette a fieszta. Szólt a zene, táncoltak az emberek. Az egyes korosztályok külön-külön városrészekben tömörültek, és mindegyik a maga zenéit játszotta, és táncolt rájuk. Egy darabig elbóklásztam az egyre inkább lerészegedő ünneplők között, de aztán visszatértem a zarándokszállásra, ami szerényen tapadt az erődszerű középkori katedrális oldalához. A székesegyházzal szemben áll a városháza árkádos, kéttornyos épülete. Már a szállás emeleti étkezőjének ablakából láttam, mikor zene kíséretében óriási embereket formázó bábokat mozgatva indult az óriások és nagyfejűek felvonulása a templom előtti térről. Nekem jutott a legjobb kilátás hozzá.
Habár ennyi élmény egyetlen napra, vagy inkább egyetlen helyszínre talán elég is lett volna, de ezzel még nem volt vége a sornak. A zarándokszállás azon kevés helyek egyike volt, ahol a zarándokoknak járt vacsora is, akár befizettek pénzt, akár nem. Egyszerű tésztaételre kell gondolni, és utána egy szelet dinnyére. Két idősebb önkéntes gondoskodott az ételről. Segíteni nem engedtek senkit. Nem voltunk sokan, úgy tizenketten lehettünk. Körbeültünk egy hosszabb étkezőasztalt. Ekkor derült ki, hogy négyen vagyunk magyarok az asztalnál. Három magyar srác, barátok, közösen vágtak neki a Camínonak. Mindannyiuknak közel egy időben jöttek össze úgy a dolgai, hogy azt érezte, jobb lenne valahol máshol. Az egyiket elhagyta a menyasszonya, a másikat kirúgták a munkahelyéről, a harmadik más okokból választotta ezt a módját a regerációnak. Az ő utazásuk aztán tényleg kaland volt a javából. Pénzük nem volt, úgy vágtak neki az útnak. Párizsba még busszal jutottak el, de onnan nem volt tervük, se pénzük a továbbiakra. Így aztán elvállalták, hogy segítenek egy költözésben. Akinek a bútorait cipelték hálából megkérte egy kamionos rokonát, hogy egy darabon vigye el a fiúkat. Ezért hajnalban ki kellett menniük Párizs külvárosába a kamionparkolóba, ahol nem éppen szabályosan, de helyet kaptak a kamionban. Végül aztán stoppal jutottak el Saint-Jeanba. Onnan ők is gyaloglásra váltottak, de továbbra is spórolósan éltek. Szállásért nem fizettek. A szabad ég alatt aludtak, vagy templomok előterében. Kivételt képeztek az olyan donációs helyek, mint ahol éppen voltunk. De ezért sem fizettek. Étterembe, kocsmába nem tértek be, jobbára felvágotton éltek. Igazi zarándokok voltak.
A vacsora vége felé megjelent egy harmadik idősebb ember, egy férfi. Ő is pont úgy volt öltözve, mint mindenki más a városban. Az asztalfőn foglalt helyet. Gondoltam ő a rangidős hospitalero. Meglepő módon jól beszélt angolul. Ami azért volt meglepő, mert bár külföldi zarándokok tízezrei hömpölyögne évente a Camíno-n, de a szállásadók nem igazán törik magukat, hogy a spanyolon kívül más cselven is meg tudjanak szólalni. Szídta kicsit a pazarló életmódot, és a féktelenséget, amit a fesztiválnál jobban semmi nem demonstrált volna jobban. Rövid zsörtölődés után megkért bennünket, hogy mondjunk magunkról pár mondatot ha szeretnénk, és azt, hogy miért zarándokolunk. Egy német lányra emlékszem, aki sportoló volt; talán röplabdás, és egy nagyon komoly sérülést szenvedett egy évvel korábban. Megfogadta, ha újra fog tudni járni, megcsinálja a Camíno-t.
Mire befejeztük a vacsorát, már besötétedett. Az idősebb férfi felemelkedett az asztaltól, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvünk egy kis közös elmélkedéshez? Persze, hogy volt. Én gondoltam, hogy majd csatlakozom hozzájuk, mert előbb ilyen-olyan pakolászásokat terveztem a hátizsákomban, telefont akartam tölteni, meg pár hasonló lényegtelen dolog járt a fejemben. Ám az egyik magyar fiú nagyon unszolt, hogy ne maradjak le, menjek velük. „Ki ez a férfi amúgy, te tudod?” Kérdeztem tőle. „Ő itt a pap. Nem tudtad?” Válaszolta. Így már tiszta volt, hogy miért ostorozta a féktelenséget és pazarló életet, meg hát a nyelvtudását sem az utcán szedhette föl. Felmentünk az épület keskeny lépcsőjén a közös hálóhelységbe. Onnan nyílt egy ajtó, ami mögött egy kisebb raktárhelyiség volt. Az egyik szállásadó még délután onnan adott nekem egy lavort, amiben beáztathattam a zoknijaimat, amik eddigre már elég sok port szedtek magukba. A raktárhelységből nyílt még egy kisebb ajtó. Azt is kinyitotta az idős pap. Beléptünk rajta, és ledöbbentünk. Ott álltunk a katedrális kórusában. A bezárt sötét katedrális kórusában. Csak mi, néhány régi biblia, és pár kottatartó társaságában. Velünk szemben a főhajó túlsó végében, szemmagasságban a templom hatalmas ólomüvegből rakott rózsaablaka, amin átszűrődtek az éjszaka fényei. „Most pár percig mindenki a gondolataival lehet”. Mondta a pap, majd elhallgatott, és mi ott álltunk némán a derengésben. Mintha lebegtünk volna a hatalmas térben. Ilyet is tud adni a Camíno.
Szász Péter