A Pireneusoktól az óceánig. Végig az El Camínon. Ötödik rész

Vianát elhagyva kicsit eltévedtem. Ez volt az egyetlen eset, hogy véletlenül letértem a kijelölt útról. Egyszerűen nem vettem észre egy jelzést, és más irányba indultam. Habár nem könnyű eltévedni a Camínon, de nem is teljesen lehetetlen. Mindig figyeljük a jeleket, mint minkor kirándulni megyünk. Annyi trükk van ebben a zarándokútban, hogy bár a legtöbben úgy képzelik, hogy egyetlen egyenes út, ez a valóságban nem teljesen így van. Kis kanyarulatokat tesz az út. Amúgy is jobbára egy nagy ívet ír le. Előszőr délkelet felé tart, hogy elérje Burgost és a Mezetát, majd lassan északnyugatnak fordul, hogy Galícia felé folytatódhasson. Ám ezen felül vannak kisebb alternatív lehetőségek. Bizonyos pontokon választhatunk, hogy mely irányban folytassuk utunkat. Mindkét út hivatalos El Camíno, csak lehetőséget ad a zarándoknak, hogy melyik úton szeretne a célja felé tartani. Amikor ilyen alternatív lehetőség kerül az utunkba, ne ijedjünk meg. Ezek pusztán pár kilométeres kitérők, és a két útvonal között az szokott a különbség lenni, hogy az egyik kicsit hosszabb, de könnyebb terepen vezet, míg a másik rövidebb, de nehezebb gyalog leküzdeni. Én is egy útjelző táblánál fordultam egy olyan irányba, ami letérített a hivatalos útról. Végül sokat nem bolyongtam feleslegesen, mert a távolban, velem közel párhuzamosan haladva, megláttam néhány zarándokot. Egyenesen átvágtam egy szántóföldön és máris visszataláltam a helyes útra.

Mivel aznap reggel eltévedtem, alig vettem észre mikor átléptem La Rioja tartomány határát. Reggel kilenc órakor már a az autonóm régió fővárosában, Logronóban voltam. Első látásra egy igen élhető városnak gondolom. Nem túl nagy, de mégis városias. Széles, szellős utak, kevés forgalom. Az utcák tiszták, az épületek rendben vannak. Nem tűnt egy stresszes helynek, de álmos kisvárosnak sem. Amolyan jó középérték. A város szélén folyik az Ebro folyó. La Rioja a borairól ismert, én még hozzátenném, hogy a nyári nagy melegről is. Már délelőtt égetett a Nap. De árnyék sehol. A várostól nyugatra mindenhol szőlőültetvények. Csak szőlő és a vörös talaj. Vörös, mint Ausztráliában, vagy talán, mint a Marson. Ezen vörös, hordalékos, talajon ameddig ellát az ember, nem lát mást, csak szőlőtőkéket. Vigyázni kell, nincsen hová bújni a hőség elől. Még korábban kaptam olyan tanácsot, hogy ha nagyon tűz a Nap, üljek be egy fa árnyékába. Az ötlet jó volt, de ezen a tájon egyrészt nincsenek fák, másrészt délidőben, mikor ferzsel a forróság semminek nincsen árnyéka. De azzal sem járna jobban az ember, ha befeküdne a szőlők alá, mert a talaj is tűzforró. Ilyenkor ami segít, ha lassabban megyünk, és mint a beduinok, lehetőleg minél kevesebb testfelületünket hagyjunk takaratlanul. Talán sokan megmosolyogtak volna, ha látnak; de én hosszúnadrágban, sapkában, napszemüveggel, és a nyakamba kötött fehér ingemmel védekeztem a sugarak ellen. Emlékszem, hogy mit mondtak a magyar fiúk Vianában mikor beszélgettük. Mivel többnyire a szabad ég alatt aludtak, és akkor mentek, mikor kedvük volt, vagy ideálisnak tartották hozzá hőmérsékletet, ezért előfordult, hogy éjjel mentek, és nappal próbáltak aludni. Egy alkalommal komoly bajba jutottak, mikor egy bokor tövében próbálták kivárni a napszáltát, de elfogyott a vizük. Ilyen hőségben azért ezen a vidéken ez veszélyes tud lenni.

Én mindig tartottam a hátizsákomban legalább másfél liter vizet. Eleinte csak vizet ittam. Leginkább, mert mi mást is ihatna az ember? Ám egy idő után kezdett zavarni, hogy akármit is csinálok, előbb-utóbb jó termálvíz melegségűre hevül föl a zsákomban. Mit is lehetne még inni az úton a vizen kívül? Kólát, gondoltam én. Ezért akárhányszor betértem egy-egy faluba, vagy városba, ott mindjárt vettem egy kisüveg hideg kólát, és megittam. Legalább hideg volt. De kólát sem lehet egyfolytában inni. Nem csak azért, mert nem olcsó, hanem mert egy idő után már annak a cukros ízét sem bírtam elviselni. Hidegnek hideg volt, de csak szomjasabb lettem tőle. Egy napon eljött az a pont, hogy úgy döntöttem, megszegek egy fontos szabályt. Napközben, mikor megy az ember, tilos alkoholt fogyasztani. Na nem azért, mert a Camíno rendőrség elveszi a zarándok útlevelét annak, aki, iszik; mert ilyen rendőrség nincsen. Hanem azért, mert veszélyes a hőségben inni, és úgy nekiindulni. Nem sorolom az alkohol káros hatásait, elég itt csak egyet közülük megemlíteni. Könnyebben kiszárad tőle az ember. Ám egy alkalommal, mikor már elegem volt a felforrósodott vízből, meg a ragacsos kólából úgy döntöttem; iszom egy sört egy útba eső kocsmában. Ott láttam először azt a módszert, hogy a korsókat a jégkrémek mellett tartják a fagyasztó ládában. Ebbe a mélyfagyasztott füles pohárba csapolják a sört, amitől az üveg kívülről azonnal bepárásodik, a sör viszont nem igazán habzik; cserébe egy vékony jégréteg alakul ki a felszínén. Tudom-tudom, ez a vendégek átverésének egyik lehetséges módszere. A korsókat egy kevés vízzel az aljukon állítják a fagyasztóba, aztán erre a jégre csapolják rá a sört; így fél liter sör helyett csak négy és fél deci megy a pohárba öt deci áráért. Így viszont legalább kevesebb az alkohol tartalma is. Úgysem az alkohol volt a cél. Ez a sör, akár átvert a csapos, akár nem, új életet lehelt belém. Innentől fogva, ha már sok volt a meleg víz, vagy nagy volt a hőség, és az út mentén találtam egy, az elsőhöz hasonló betérőt, nem hagytam ki a fagyott korsóba csapolt spanyol sört. Váltakozva vagy Estrella, vagy San Miguel volt csapon.

A vendéglátóhelyek magukban is megérnek egy rövid fejezetet. Először is azt láttam, hogy a spanyol vidék elnéptelenedése helyenként ijesztő. Vannak olyan települések, főleg az ország belső régióiban, Kasztília és León tartományban, amelyek már csak egy lépésre vannak a teljes eltűnéstől. Ezekben már csak idősek laknak, se egy bolt, se egy kocsma, semmi nem üzemel már bennük. Ezekre a helyekre már nem jár buszjárat, vasútállomásuk sincsen. Némely mellett hangtalanul suhannak el 300 Km/h sebességgel a modern gyorsvonatok, miközben ide még a kenyeret is csak kisfurgonnal hordják ki párnaponta. Aki ügyet akar intézni, vagy bármi más miatt másik településre kell menjen, az vagy kocsiba ül, vagy kerékpárra pattan, netán a zarándokokhoz csatlakozik. Láttam nem egy bevásárló szatyorral közlekedő helyi lakost a zarándokok közé vegyülve, amint a szomszéd városba tartott bevásárolni. Ahol viszont van élet a településen, ott biztosan akad egy vagy két hagyományos ivóhely. itt többnyire van néhány asztal hamutartóval, a csapon van sör, a pulton pedig búra alatt egy kis uzsonnára való. Ami nem maradhat el, az a tortilla. Az eredeti tortilla valójában egy tortaformában megsütött rántotta, aminek a leggyakoribb változata a krumplis tortilla. Az ilyen helyeken a néhány hozzám hasonló kósza zarándokon kívül többnyire középkorú, vagy idősebb férfiak üldögélnek a sörük mellett, és dohányoznak.

A pusztuló vidékekbe látszólag az áthaladó zarándokok sem képesek életet lehelni. De próbálkozók mindig akadnak. Valahol a Mezetán, ahol csak pusztuló falvak követik egymást, egy német házaspár indított vállalkozást. Nyitottak egy zarándokszállást, ami magában foglal egy étterem részt és egy kisboltot, de a hely kényszerszülte ATM-ként is működik. Sokan ugyanis a fizetésüket, vagy a nyugdíjukat bankkártyára kapják, viszont akkoriban még úgy volt – lehet, hogy még most is úgy van – hogy a legtöbb helyen csak készpénzzel lehetett fizetni; bankautomatát pedig nem volt olyan könnyű találni. Sahangúnban például, ami azért egy nagyobb város, csak a főtéren volt kiállítva automata. Szóval ezen a pusztuló vidéken az az eljárás, amit a németek csináltak, ha nem is volt teljesen szabályos, de nagy segítség volt a helyieknek. Azt csinálták, hogy akinek készpénzre volt szüksége, attól levonták az összeget terminállal, meg még egy keveset kezelési költségként, majd a pénzt odaadták nekik a kasszából. Én csak hűsölni tértem be hozzájuk egy kicsit, meg beszélgetni.

A Camíno tele van a németekéhez hasonló történettel, olyanokkal, hogy valaki messziről elindulva itt az úton találja meg azt amit igazán szeret, és új otthonra, új életre lel. Persze ezeket a történeteket minden alkalommal erős fenntartással illik kezel, ha az ember meg próbál a racionalitás talaján maradni. De az út legendája ezekben a hétköznapi mini csodákban folytatódik. A leginkább filmbe illő annak az angol férfinek a történte volt, akivel egy igen kis boltban futottam össze. Ő a pult másik oldalán állt, onnan szolgált ki. A története igen egyszerű volt. Egy alkalommal úgy döntött, hogy elindul a zarándokúton. Addig a faluig jutott, ahol a bolt is volt, mert megismert itt egy nőt, akibe beleszeretett, és el is vette feleségül. Azóta közösen vezetik a kis élelmiszerboltot, és a férfi soha nem jutott el végül Santiago de Compostelába. Rám viszont még várt jónéhány kilométer és pár érdekes, és fontos találkozás.

Szász Péter