Folytatjuk a Kultúrpolisz érdekes, és alkotó emberekkel készített interjú sorozatát. Ezúttal Érsek Kitti ultrafutóval készített beszélgetésünket olvashatják. Szó esik benne sportról, futásról, célokról, motivációról és mentális erőről. Betekintést nyerünk az ultrafutók világába. Képet kapunk, hogy milyen érzés egy több mint tíz órás versenyen részt venni; valamint sok egyéb másról is.
Egy egészen picit beszélnél arról, hogy hogyan jutottál el addig, hogy futsz, és hogy körülbelül mióta futsz?
Abszolút. Igazából egész életemben sportoltam. Dunaújvárosban születtem, ahol elég sok lehetőség van különböző sportokat kipróbálni. Én úszóként kezdtem, utána egy pár évet kézilabdáztam, viszont annyira azt a közeget nem éreztem a magaménak, úgyhogy visszatértem a medencébe. Sokáig a vizes sportok világa volt az én utam, viszont tizenöt évesen elköltöztem Dunaújvárosból Budapestre. Elég szerény körülmények közé kerültem. Nem engedhettem meg, hogy budapesti egyesületben sportoljak. Ekkor kezdődött a futással való kapcsolatom.
Akkor te úszóként egyéni sportoló voltál, aztán csapatban, aztán meg a megint egyéni sportoló, és medencéből száraz földre, vissza medencébe, és megint a száraz földre.
Igen, pontosan így volt.
Mennyire nehéz vagy könnyű fejben, vagy akár fizikailag is átállni egyikről a másikra?
Fejben annyira talán nem volt nehéz. Amatőr sportoló voltam világéletemben. A sport része volt az életemnek, jártam versenyekre is, de akkor annyira nem feszültem rá az eredmények hajszolására. Inkább a kíváncsiság hajtott, hogy kipróbáljam magamat különböző sportágakban, közegekben, helyszíneken. Ezért is jött talán ez az ugrálás, hogy medence és egyéni, aztán szárazföld és csapat. Amikor éreztem, hogy inkább a medence és az egyéni az én utam, és ez illeszkedik az én személyiségemhez, akkor vissza is tértem oda.
Fizikailag viszont megterhelő volt a sok edzés. Az úszóknak szerintem nagyon-nagyon kemény az élete. Ők naponta általában kétszer edzenek. A vizes mellett szárazföldi és kondi edzéseik is vannak. Tehát tényleg nagyon-nagyon összetett és rengeteg munkát igénylő sportágról van szó. Nyilván a kézilabda sem könnyű, de én azt mondanám, engem az úszás jobban leterhelt fizikailag. Ott is voltak futóedzéseink, viszonylag sok és már akkor láttam és az edzőim is látták, hogy én ebben jó vagyok, ügyes vagyok. Szerettem is csinálni, de amíg nem költöztem Budapestre, nem gondoltam arra, hogy én ezzel többet foglalkozzak.
És mikor váltottál, ha nem is biztos, hogy véglegesen a futásra?
Tizenöt évesen kezdtem el, ahogy mondtam, amikor Budapestre költöztem. Ez volt a legegyszerűbben, legolcsóbban kivitelezhető sport, amihez nem kellett egyesület, nem kellett edző, nem kellett különösen semmilyen felszerelés, eszköz sem. Úgyhogy én ezért kezdtem el, mert egy olcsó is könnyen kivitelezhető sportnak hittem. Rendszeresen két-három éve, 2023 óta csinálom.
Mi inspirál a futásban, te ezt hogyan fogalmaznád meg?
Sokat gondolkoztam már ezen, de egy konkrét választ még nem sikerült találnom. Igazából nagyon szeretek kint lenni szabad levegőn, természetben. A legtöbben manapság irodában töltjük a napjainkat. Nekem nagyon fontos, hogy emellett a szabadban is töltsek időt. Másrészt, félúton helyezném el magam az introvertált – extrovertált skálán. Nagyon szeretek emberekkel találkozni, beszélgetni, közösségben lenni. De igénylem emellett azt is, hogy meglegyen az én időm, amikor egyedül vagyok kikapcsolok, csak a saját gondolataimmal foglalkozok. A futásban eleinte ez volt az, amit megtaláltam. Manapság többet járok közösségi eseményekre, mint régebben, mert tényleg rengeteget futok, és egy idő után ez már monoton tud lenni.
Úgy tudom, hogy egy ideje edzővel készülsz. Miért döntöttél végül amellett, hogy keresel egy edzőt?
2019-ben futottam a legelső maratonomat, erre egyedül készültem fel. Megcsináltam, lefutottam, de se mentálisan, se fizikailag nem éreztem azt, hogy kihoztam volna magamból a maximumot. 2023-ban jött az ötlet, hogy akkor fussunk neki még egyszer. Ekkor már tényleg tisztességesen készültem, és egészen jól is sikerült a futás. Úgy éreztem, hogy nem szeretnék megállni a negyvenkét kilométeres távnál, hanem mennék tovább. Viszont ahhoz, hogy valaki lefusson ötven, száz, vagy kétszáz kilométert, már elég komoly szinten kell dolgokat összehangolni, fizikai és mentális felkészülést, vagy éppen a táplálkozást illetően. Úgy éreztem, ez egy olyan sokrétű terep, amihez nekem nincs meg a kellő szakértelmem.
Belülről látva mi a különbség egy úgymond egyszerű félmaraton, egy maraton és mondjuk egy 50 plusz táv között?
Egy félmaraton vagy egy maraton, “csak” bemelegítés egy ötven, vagy száz kilométeres ultrához képest. Nagyon sokan azt gondolják, hogy egy maraton teljesítése csoda. Szerintem az emberek hetven-nyolcvan százaléka képes maratont futni. Nyilván, erre is készülni kell, fizikailag ez is megerőltető. Ellenben mentális szempontból az, hogy valaki három-négy órát töltsön a pályán az nem egy eget rengető dolog. Az, hogy valaki kint legyen hat-tizenkét-huszonnégy órát, ahhoz nem csak fizikailag, hanem fejben is ott kell lenni. Ez szerintem a legextrább, a legizgalmasabb része az ultrafutásnak. Ez a sport egy idő után nem csak a fizikai felkészültségről, meg a fizikai akadályok leküzdéséről szól. Rengeteg mentális akadállyal is meg kell birkózni az ultrafutóknak.
Mi volt eddig a leghosszabb táv, amin futottál?
Nekem az UTT 130 kilométeres távja, amit 2024 júniusában teljesítettem.
Ez komoly. Elmondanád, hogy mi az UTT egész pontosan?
Az UTT az Ultra Tisza-tó rövidítése. A verseny során két hatvanöt kilométeres kört kell teljesíteni a Tó körül. Ez egy elég hosszú és nehéz verseny. Amellett, hogy hosszú – amint mondtam – június végén szokták megrendezni. Úgyhogy nem csak a távval, hanem a meleggel is meg kell birkózni.
Ezek a versenyek, amiken te indulsz, alapvetően terepfutások vagy úgymond közúti, szilárd burkolaton folyó versenyek?
Eddig inkább aszfalton futottam, most szeretnék kicsit a terepfutás felé is nyitni. Idén neveztem több terep versenyre is. Ez egy teljesen más kategória, teljesen más élményeket tud adni, mint egy aszfalton körözős ultra.
Akkor még nem tudod, mi a fontos különbség a kettő között? Vagy már vannak mögötted terepfutások is?
Rövidebb versenyeken már voltam. Tavaly például a Borvidék huszonhat kilométeres távját teljesítettem, illetve barátokkal szoktunk kijárni terepfutni. Az eddigi leghosszabb ilyen harminchét kilométer volt. Tehát húsz-harminc kilométereket már futottam terepen. De azért egy száz kilométeres terepultra kemény falat, ahol még nem tartok. Itt sokkal több tényezőre kell figyelni. Nemcsak a távra, hanem a szintemelkedésre, a különböző terepviszonyokra, sárra, kövekre. Az erdőben vadállatok is lehetnek. Hallottam már olyan sztorikat, hogy valakit megtámadtak bizonyos állatok futás közben. Sokszor tájékozódni sem egyszerű. Illetve, amíg Rakparton vagy a Margit-szigeten könnyen lehet frissíteni, beugrani egy ábécébe vagy kútból inni, a Pilisben, vagy egy erdőben ezt nehezebb megoldani. Úgyhogy terepen futni egy sokkal összetettebb feladat.
Azt már az elején említetted, hogy valahol félúton vagy az introvertált és az extrovertált személyiség típus között. Létezik olyan, hogy futó közösség, vagy a futás tényleg mindenkinek az individuális, egyéni versenye?
Közösségek mindenféleképpen alakulnak. Én az edzőm által is egy közösség része vagyok, mert mellettem több futója is van. Emellett edzéseken, versenyeken is rengeteg sportolóval lehet találkozni. Én nagyon szeretem ezt a részét a futásnak. Nekem ez egy egyéni sport, mégis rengeteg emberrel tudok általa kapcsolódni. De egyébként egyén függő a dolog. Van, aki inkább introvertált, nem nagyon szeret nyitni és elmegy egy huszonnégy órás versenyre, amit végigtol egyedül úgy, hogy alig beszélget másokkal. Egyénfüggő, hogy ki mennyire nyit. Ha valaki akar, az szerintem tud kapcsolódni.
Neked mi a fontosabb? A saját teljesítményed a saját időd? Vagy hogy gyorsabb legyél valakinél?
Szeretném azt mondani, hogy a saját időm. Mert egyébként az lenne az ideális, ha mindenki a tegnapi önmagával versenyezne, a tegnapi önmagát akarná felülmúlni, a tegnapi önmagának akarna eggyel jobb verziója lenni. Viszont én egy nagyon kompetitív, nagyon eredmény és célorientált ember vagyok. A legtöbb futó, a legtöbb ultrafutó ilyen. Meg nyilván, ha elmegyünk egy versenyre, ahol hat-tizenkét-huszonnégy órát senyvedünk a pályán, akkor jól esik, ha a végén éremmel, trófeával a kezünkben fotóznak minket. Van, hogy harcolnunk kell az egónkkal, hogy ne csak erre és mások legyőzésére fókuszáljunk. Szerintem sokan bele tudunk ebbe feledkezni. De alapvetően nem erről szól egy verseny, hanem arról, hogy a saját magunk által felállított célokat tudjuk elérni.
Te munka mellett sportolsz. Ez egy általános kérdés manapság, hogy ezt a kettőt miként lehet összeegyeztetni, egyensúlyba hozni? Már amennyiben lehet.
Ez nem egyszerű téma. Az ultrafutás olyan, mint az úszás, egy nagyon meló igényes sportág. Ezt nehéz beilleszteni egy kilenctől hatig tartó irodai munka mellé. Ezzel én is sokat küzdök. Vagy kora reggel, vagy késő este futok. Ez elég fárasztó, lemondással és áldozatokkal jár sok esetben. De egyébként én szeretem ezt az életmódot. Aki nem szeretni, az szerintem nem tudja csinálni. Reggel ötkor felébredni nem könnyű, pláne télen, hidegben. De amikor sötétben indulok, majd fél óra múlva elkezd felkelni a Nap és látom, amikor lekapcsolják a Rakparton a lámpákat és kvázi együtt kelek fel a várossal, az nagyon különleges élmény tud lenni.
Nálad hány kilométer egy sima edzés?
Attól függ. Én heti ötször szoktam futni. Hétköznap van négy rövid edzésem, hétvégén pedig egy hosszú. A rövidek általában tíz-tizenöt kilométeresek, a hosszú pedig húsz és harmincöt közötti, attól függően, hogy éppen versenyre készülök, vagy szintentartok. Általában heti hatvan és kilencven kilométer között szoktam futni. Ezt egészítem ki erősítő, mobilizáló keresztedzésekkel.
Mi az, amit neked ez ad a sport, és az, hogy te ilyen hosszúakat futsz? Mi számodra ebből a többlet?
Az ultrázástól nagyon sokat kaptam. Én általában futás közben végzek önreflexiót, az életemmel, érzéseimmel kapcsolatban. Ez nagy önismeretet, önfegyelmet, önbizalmat ad. Emellett, nekem az, ha kint vagyok edzeni, az teljes szabadságot jelent.
Milyen egy jó futó szerinted? Van-e olyan, hogy valaki jó futó? Van-e egy külön karaktere annak, akiből futó lesz?
Szerintem, ha valaki jó futó akar lenni, különösen, ha jó ultrafutó akar lenni, ahhoz sok szorgalom és alázat kell. Ahogy mondtam ez, egy nagyon meló igényes sport. Rengeteg órát kell beletenni abba, hogy valaki le tudjon futni ötven, száz, kétszáz kilométert. Emellett, az ultrázás nem úgy működik, hogy leírja az edzőnk, hogy fussunk le heti száz kilométert és akkor tökéletesen felkészültek leszünk és egyből meglesz a tökéletes verseny. Hat, tizenkét, huszonnégy óra alatt bármi történhet; kimehet a bokánk, gyomorrontásunk lehet, vagy mentálisan esünk szét. Tényleg nagyon sok problémával lehet szembesülni. Hatalmas kitartás kell ahhoz, hogy ezeket tudjuk kezelni. És mi kell még hozzá? Szeretni kell csinálni. Sok futón, sok ultráson azt látom – és egyébként én is néha ilyen vagyok – hogy kényszeresen, az eredményekért futnak. Szerintem ez nem túl szerencsés hozzáállás. Nem szabad kizárólag arra koncentrálni, hogy minden verseny végén dobogóra állva, éremmel, trófeával a kezünkben fotózzanak. A futást, mint életmódot is szeretni kell.
Esetleg olyan valaki, akit te követsz, akit példaképként magad előtt látsz?
Nehéz lenne megnevezni egy vagy két főt, mert sok olyan motiváló, inspiráló futó van Magyarországon és világszerte is, akikből lehet erőt meríteni. Én példaképként kifejezetten nem tekintek senkire, inkább igyekszem adott karaktereket megfigyelni és bizonyos tulajdonságaikat beépíteni a saját rendszereimbe. Igyekszem a helyén kezelni a híresebb futókat, meghallgatni a tanácsaikat, de nem szeretnék senkit se piedesztálra emelni.
Megfordítanám a kérdést, hogy te gondoltál-e már magadra úgy, mint példakép mások számára?
Jól esne az egómnak, ha valaki ezt mondaná, hogy én vagyok a példaképe. De én abszolút nem gondoltam még ilyenre. Célom, valamilyen szinten, hogy inspiráljak másokat, mert a sport nagyon sokat tud adni az emberek életéhez. Viszont nekem nincsenek még olyan eredményeim, amik miatt példakép lehetnék. Remélhetőleg majd egy napon lesznek.
Mi a következő versenyed, amire most éppen készülsz?
Február végén fogok rajthoz állni a Velence60 rendezvényen, ahol két kört futok a Velencei-tó körül. Áprilisban részt szeretnék venni a száz kilométeres országos bajnokságon, Balatonszemesen. Nyár elejére egy ötvennégy kilométeres terep, az Ultra Trail Hungary, nyár végére pedig egy fél Ironman teljesítése van betervezve. Az idei fő cél pedig egy huszonnégy órás verseny lenne szeptemberben. Ilyen hosszút még nem futottam. Az UTT-n tizenhét órán keresztül voltam kint a pályán. Ahhoz, hogy ebből huszonnégy óra legyen még nagyon sokat kell dolgoznom. Kíváncsi leszek, hogy fogom bírni.
Én szurkolok neked.
Köszönöm.
A színészektől szokták megkérdezni, hogy művésznő van-e álomszerepe? Mi a te álomversenyed?
Álomversenyem most még nincs. Egyelőre igyekszem arra fókuszálni, hogy a huszonnégy óráson minden jól menjen.
Az interjút készítette: Szász Péter