Ahogy a Camíno egyik nagyvároshoz, Burgoshoz közeledik, az út elhalad Európa egyik legfontosabb régészeti lelőhelye mellett. Nem messze ugyanis a várostól található Atapuelca, ahol 1994-ben igen korai, 800 000 éves ősember maradványokat tártak fel. De már jóval korábbról, az 1960-as évektől kezdve ismertek az atapuelcai barlangrajzok is, amik kiemelkedő jelentőségűvé teszik a lelőhelyet. A régészeti terület turista látványosságként is működik, és egy rövid buszozással könnyen elérhető Burgosból. Ám mivel nem egy kis gyalogos kitérő a zarándokok számára, így az egyszeri jámbor útonlevőknek, amilyen jómagam is voltam, be kell érnie némi ősember ábrázolással, és az út mellé kipakolt kövekkel. Némileg lehangoló látványt nyújtanak. Burgos viszont egy igazi nagyváros repülőtérrel. Ami azért fontos, mert sokan csak eddig jönnek, vagy csak innen indulnak el a zarándokúton. Meg vannak, akik itt buszra szállnak, hogy észrevétlenül csaljanak egy kicsit, és úgy jussanak túl a Mezetán, hogy inkább ne is lássák.
Burgos kétségkívül egy turistákat vonzó hely. Lefőbb látványossága pedig a hatalmas és gyönyörű gótikus stílusban emelt katedrálisa. Ahogy korábban már volt róla szó, a spanyolok vérében van a katedrális építés. Mivel végtelennek tűnő időm volt körülnézni, úgy döntöttem, hogy kár lenne kihagyni. Habár hangulatában nem ért fel a vianai élménnyel, de a burgosi egy igazán impozáns építmény. A kiemelt érdeklődés miatt belépőt kell fizetni, és a hátizsákot sem viheti be magával az ember. Nem is baj, mert van hová letenni, és jó egy kicsit nélküle lenni. A túrabotjaimra kaptam egy-egy színes matricát miután átkellett küldjem őket egy szkeneren. Ki tudja miért, de amíg megvoltak ezek a botjaim, nem szedtem le róluk ezt a matricát.
Ha valaki igazi gótikát akar látni, és nem elégszik meg a Mátyás templommal, és a neogót stílusú Országházzal, akkor javaslom, látogassa meg ezt az igazi mesterművet. Ha eltekintünk a turista áradattól, akkor akár a középkorban is érezheti magát az ember a falai között sétálva. Most azt tegyük félre, hogy a középkori ember többnyire csak felállványozott, épülőfélben lévő katedrálisokat láthatott, ugyanis akár több száz évbe is beletelt, mire egy-egy teljesen felépült. Igaz ez burgosi Szűz Mária székesegyház is. A templom fő látnivalója El Cid és feleségének sírja. El Cid, vagy eredeti nevén Rodrigo Díaz de Vivar egy 11. században élt, mórok ellen harcoló hős lovag volt. Persze amikor érdeke úgy kívánta átpártolt a mórok oldalára és a keresztények ellen forgatta a kardját. Kalandos, csatákkal teli élete már a kortársait is megihlette, és hamar legendává vált. Neve halála után népi énekekben, és hőskölteményekben maradt fenn. De alkaja köré írtak színdarabot, és természetesen hollywoodi fim is készült róla. Szóval egy igazi világsztár nyugszik Burgosban.
Természetesen a burgosiak sem hagyják ki a zarándok tematikát, ha köztéri szoborról van szó. Ráadásul egy igazán telitalálat alkotást sikerült a katedrális előtti téren elhelyezniük. Telitalálat abban az értelemben, hogy igazi fotómágnes az alkotás. Ugyanis a padon ülő megfáradt zarándok alakja mellé bárki odatelepedhet maga is megpihenni, vagy fényképezkedni a bronz utazóval.
Burgost elhagyva kezdődik a Mezeta. Itt igazán szegény településeken vezet keresztül az út. Amolyan igazi spanyol vidék. Helyenként mintha megállt volna az idő. A táj és a települések képe megidézi az a spagetti westernek hangulatát. Hatalmas gabonatáblák, a csend, a szinte teljesen lapos nem változó táj, a távolban vibráló horizont; mind a végtelenség érzését adják. Mintha ez a változatlanság erősebb lenne minden törekvésnél, ami a változást akarja. Gyommal benőtt, félbehagyott, látványosan becsődölt ingatlanfejlesztések nyomai látszódnak erre is, arra is. Talán a pénzügyi válság, talán a hely szelleme nem engedte, hogy ezek a befektetések sikeresek legyenek. Olyanra nem is gondol az ember, hogy esetleg valakik kilopták belőlük a pénzt. Persze, megértem azokat, akik idő hiányában hagyják ki ezt a szakaszt, mégis úgy gondolom, hogy csak veszítenek vele. A túracipőnkre itt rárakódó por és a zavartalan lehetőség arra, hogy önmagunkban legyünk, fontos része a teljes Camíno élménynek.
Van egy szakasza az útnak, amely erre fut és a római Via Aquitania nyomvonlát követi nyíl egyenesen tíz kilométeren keresztül. Se fa, se bokor nem szegélyezi. Ez a leghosszabb egyenes szakasza a zarándokútnak, és egyben a leghosszabb két lakott település közötti útszakasz. Ha valahol, akkor itt óvatosnak kell lenni. Ha nyáron perzsel a forróság, sincsen hová bújni előle, ha elfogy a vize a zarándoknak, nem tudja feltölteni a kulacsát. Cserébe elég széles az út, hogy rendőrautók járőrözzenek rajta, hogy vigyázzanak az úton levőkre; szintén egyedüliként a Camínon.
Furcsa, hogy hogy hozzá lehet szokni a zarándok életformához. Egy végtelen egyszerű tevékenységet folytat az ember egész nap; felkel reggel, és késő délutánig megy. Ha kedve van hozzá, nézi tájat, vagy csak bámul maga elé. De annyire senki nem szokhatott hozzá, mint az a nő, akit a híre megelőzött az úton. Vele a Mezeta közepén levő városban, Sahagúnban találkoztam. Ő holland volt, aki otthon egy olyan éttermet üzemeltetett, ahol down-szindrómásokat és szellemi fogyatékkal élőket alkalmazott. Az üzlet jól ment, de úgy érezte, hogy feltöltődésre van szüksége. Elmondása szerint a gondolat, hogy nekivág a Santiagoba tartó útnak, hirtelen jött, és nem is gondolkodott rajta sokat. Egy időre bezárta az éttermet, ráfordította a kulcsot és elindult. Amikor nekünk többieknek még az út közel fele hátra volt, ő már csak egy kőhajításnyira érezte magát a céltól, ami el is szomorította. Ahogy ott ültünk a zarándokszállás társalgójában arról mesélt, hogy mi lesz ha elér Santiagoba. Azt mondta, hogy nem ül repülőre, és nem megy haza azonnal; túl nagy lenne a váltás. Már-már kultúrsokkot jelente, hogy minden átmenet nélkül kéne visszatérnie a városba, a hátrahagyott hétköznapokba; úgymond a civilizációba. Még egy hajúutat, és rokonlátogást tervezett hazaút előtt. Ki tudja mi lehet vele, működteti-e még az éttermét?
Ahogy a holland nő zarándoklatát egy lassú, hömpölygésként tudom elképzelni, vele ellentétben a sahagúni asztalnál ülő magas német férfi maga volt a rohanás. Már visszavonult, ahogy mondta, de fiatalabb korában terepfutó volt. Így ami másnak legalább két hetébe, vagy inkább többe tellett, hogy eljusson Saint-Jeanból, vagy Somportból Sahagúnig, az neki alig egy hét volt. Panaszkodott is, hogy nem is látott semmit az úton, mert végigrohanta az egészet; ezért aztán Sahagúnt szemelte ki, hogy kicsit megálljon és körülnézzen. Talán nem ez a város volt a legjobb választás a nézelődésre, mivel igazából látnavíló nem igazán akadt. Másrészt viszont ha egy nyugalmas helyet keresett, ahol át tudja magát adni a zarándoklat érzésének, arra kiválóan megfelelt. Én azonban nem szerettem volna hosszasan időzni. Előttem állt még egy szakasz a Mezetából, amíg elértem Astorgát.
Spanyolországban két Kasztília tartomány is található. Az egyik, amely csak egyszerűen Kasztília, az ország középső területe, ahol Madrid, a főváros is található, a másik pedig Kasztília és León néven alkot egy tartományt. Történelmileg nézve mikor Spanyolország létrejött, akkor Kasztília és Aragónia királyságainak egyesülése történt meg úgy, hogy Kasztíliai Izabella és II. Alfonz Aragónia királya házasságra léptek egymással. A középkor végére Portugália, és az apró Navarra kivételével ez a két királyság maradt fenn a mórok ellen harcoló keresztény államok közül. León királysága is egy volt az egykori államok közül, amit a 13. században Kasztília magába olvasztott. Kasztília dominanciája Spanyolország létrejöttében is megmutatkozott, mivel a hivatalossá vált spanyol nyelv lényegében a kasztíliai nyelv. Ugyanakkor meglepő volt az amit Astorgában, a tartomány leoni felében levő városban láttam. Mert Baszkföldön az természetesnek veszi mindenki, ha szeparatista feliratokkal találkozik, na de itt, az ország közepén? Az olyan graffitik, mint, hogy „León Kasztília nélkül”, és társai egyértelműen azt mutatja mindennél nyilvánvalóbban, hogy még mindig vannak olyan leóni lakosok, akik több száz év után sem elégedettek a kasztíliai uralommal.
Astorga egyik legfontosabb látványossága a Gaudi tervezte püspöki palota. A világhírű katalán építész munkája engem valahogy a bajorországi Neuschwanstein kastélyra, ami Disney kastélyként is ismert, emlékeztetett. Nem tehetek róla. Tudom, hogy sem méretében, sem stílusában, sem sehogyan nincs köze egymáshoz a két palotának, de nekem mégis ez az alpesi palota ugrott be róla.
Mindegy, hogy hol jár az ember Spanyolország belsejében turistaként, vagy zarándokként nagyon ritkán találkozik Spanyolországgal. Baszkföldön, Navarrában, Logronoban, Kasztíliában, Leónban jár, Spanyolországban jóval kevésbé. A helyi zászlók, címerek, feliratok láthatók mindenfelé. Az egyes fejlesztések plakátjain nem a spanyol kormány, hanem a tartományi kormány támogatása szerepel. A helyi identitás nagyon erős mindenfelé, és nyilvánvalóan az autonómiai is. Habár Spanyolország Magyarországhoz képest hatalmas, magyarként mégis furcsa, hogy ennyire nem látni a spanyol államot az országban.
Astorgát elhagyva, magam mögött hagytam a Mezetát is. Újra hegyesebb vidék következett, hogy Ponferada után már Galíciába lépjek át.
Szász Péter