A középkori és újkori történetek után most a kései ókorba térünk vissza.
A (mai szemmel nézve) hanyatló római birodalom érdekes, fordulatos és gyakran elszomorító eseményeknek adott teret. Ilyen Silvanus története, amelyet a történetíró Ammianus Marcellinus mesél el részletesen.
A keleti görög származású Ammianus nemcsak történetíró volt, hanem a hadsereg magas rangú tisztje is, a császári testőrségben szolgált. Közelebbről tanúja lehetett nagyon sok fontos eseménynek, többek között Silvanus sorsának is.
Silvanus egy frank származású katonai parancsnok volt. Amikor Constantinus fiai egymással háborúztak és Magnentius kikiáltotta magát császárnak, az egyik fiú, Constantius elküldte a seregeit, hogy legyőzzék a trónbitorlót. A mai Eszék mellett, Mursánál véres csatát álltak a római seregek egymással Kr. u. 351 szeptemberében.
A gall, frank és szász katonákkal felvonuló Magnentius súlyos vereséget szenvedett, a kortársak szerint a római történelem egyik legvéresebb csatájában. Silvanus nem volt sem az elesettek, sem az elmenekültek között, ő ugyanis még idejében átállt a győztes Constantiushoz. Magnentius egyébként csak két évvel később szenvedett végső vereséget Galliában, ahol öngyilkos lett.
Silvanust, mint gyalogsági parancsnokot Constantius Galliába küldte, ami sokat szenvedett már ekkoriban a barbár betörésektől. A germán alemánok fosztogatták, és a helyi lázadók, a „bagaudák” fenyegették a császár hatalmát. (A kelta bagauda szó „harcost” jelent. A birodalomban a magas adók, az elnyomás és más problémák miatt megsokasodtak az ilyen lázadó mozgalmak.)
A római császárok viszonylag ritkán vesztették életüket mindenféle betegségek következtében -legalábbis ekkoriban- hanem sokkal inkább kard által, így a császárokat állandóan gyanakvó, irgalmatlan jellemeknek írják le. Constantius sem volt különb, amúgy is örökölhetett pár kellemetlen jellemvonást apjától, a kiváló hadvezér és szervező, de embertelenül kegyetlen Nagy Constantinustól…
Ebben a korban egy-egy jóslat, ami valaki császári rangra emelkedését jelezte előre az illető halálát okozhatta, az ilyesféle jóslatok kikérését a római állam egyébként is büntette. De Ammianus szerint lehetett baj egy lelógó bíborszínű terítőből is, ami bíborpalást megjelenését kölcsönözte véletlenül annak, akinek a lábára lógott az asztalnál, ugyanis ez volt a császárok öltözéke.
Silvanusnak megvoltak a riválisai, akik a bukását akarták az udvarban. Egyikük lényegében leveleket hamisított, amikben a parancsnok homályosan utal arra, hogy császár akar lenni és kéri ebben tribunusok közreműködését.
Silvanusnak ekkor még szerencséje volt. A szintén frank származású Malarichus (egy elit testőrcsapat vezetője) leleplezte a levélhamisítók ügyködését és bár a főkolompost nem büntették meg, tisztázták Silvanust a vádak alól.
De hiába mert Silvanust egy testőrparancsnok figyelmeztette, hogy végül is majd kivégzik, ezért választva a között, hogy a barbárokhoz szökik vagy császárrá kiáltja ki magát az utóbbi mellett döntött. Levetette hát a „sárkányjelvényekről és a zászlókról” a bíbort, hogy abból varrasson magának császári öltözéket és császárrá kiáltatta ki magát…Ilyen esetekben sűrgősen kellett egy bíborpalást és mondjuk egy diadém, és az új császárt pajzsra is emelhették (mint majd Julianust) a katonák. És onnantól kezdve jött a polgárháború, mert senki nem lett császár csupán szép szavak hatására.
A baj már megtörtént, Constantius hívatta Ammianus felettesét, Ursicinust. Mit lehetett tenni? Ha hadsereget indítanak akkor megint polgárháború lesz, mint Mursánál, és az elég kiszámíthatatlan is. Silvanus galliai hadserege sokszor bizonyította vitézségét. Bár Ursicinust magát is vádolták már azzal, hogy császári babérokra tör, most őt küldte a császár tribunusokkal és tíz testőrrel, köztük a történetíró Ammianussal, hogy csalja tőrbe Silvanust.
A terv az volt, hogy Ursicinust Silvanus leváltására küldik, és ha már ott vannak valamiképp „elrendezik” az ügyet. Természetesen orvgyilkosággal. Meglehetősen kockázatos volt.
„Úgy éreztük magunkat mintha vérszomjas vadállatok ellen kényszerítenének bennünket viadalra, de azzal vigasztalódtunk, hogy a szomorú események jó véget érnek és utánuk kedvező fordulat következik.”
-írja Ammianus.
A kis csapat szeretett volna azelőtt odaérni Kölnbe (Colonia Agrippina) hogy elterjed a bitorlás híre, de ehhez a szélnél is gyorsabbnak kellett volna lenni. Amint odaértek, Ursicinus és társai színleg Silvanus mellé álltak és a trónbitorló megbízott bennük. Háborgott is, hogy Ursicinust és őt, akik hűségesek voltak érdemtelen és jellemtelen emberek üldözték. Csapatai készen álltak arra, hogy Itáliába törjenek.
Urscinus és összeesküvő társai tehát az idő szorításában voltak. Több tervet is kitaláltak, és végül sikerült több, ingadozó és kapzsi katonai egységet megnyerniük. Korán reggel a felbérelt katonák levágták Silvanus őrségét, kivonszolták a bitorlót egy keresztény kápolnából ahová menekült (!) és meggyilkolták.
Rómában a tömeg a Circus Maximusban egetrengető kiáltásban tört ki: Silvanus le van győzve!
Pedig ekkor még a hír nem érhetett oda…
„Így érte a halál ezt a nem csekély érdemű hadvezért, aki megijedt a távollétében ellenségei által szőtt cselszövésektől.”
-írja a történetíró.
A császár azonban, aki „természetének megfelelően mindig gyűlölte a bátran cselekvő embereket” nem volt hálás, sőt,” esze ágában sem volt megdicsérnie” a végrehajtókat. Inkább megvádolta őket egy jó kis sikkasztással..
Silvanus barátait is elkezdték üldözni és büntetni természetesen, mégpedig a beszédes nevű „Bilincs” Paulus. Silvanus öreg barátja és helyettese, Proculus, akiről „mindenki azt hitte, hogy gyönge teste nem bírja majd a borzalmas kínokat” nem tört meg, és kitartott amellett, hogy Silvanus még pár nappal lázadása előtt is Constantius nevében jutalmazta a katonákat. Tehát nem gondolhatott eleve lázadásra.
Ennek ellenére sokan áldozatul estek a megtorlásoknak. (Silvanus fiának életét azonban megkímélték.)
Ammianus Marcellinus, nemcsak az egyik legérdekesebb és legolvasmányosabb római történetíró, egyike az utolsó nagy római szerzőknek, de számtalan kalandon ment át maga is. Szerencsénkre, bár Róma történetéről írott monumentális művéből sok elveszett, épp a kortárs könyvek maradtak meg. Talán egyszer majd elmeséljük azt is hogyan élte át Ammianus Amida (ma Diyarbakir) ostromát, amit a szasszanidák seregei vívtak meg…
Ami Constantiust, a folyton gyanakvó és hitvány emberekben bízó császárt illeti, nem sokkal később Galliában rokonát, Julianust is császárnak kiáltották ki a keletre rendelt csapatok. A nagyon művelt, pogánnyá lett, „hitehagyott” férfit sebtében egy női diadémmal kellett „megkoronázni”, mert más nem esett kézre. De a germánokat frissen legyőző új trónkövetelő halálos veszélyt jelentett Constantiusra.
Itt már nem kerülhette volna el az összecsapást, azonban még a vérontás előtt elhunyt.
Bártfai Imre
Források:
A.H. M. Jones- J. Martindale- J. Morris: The Prosopography of the Late Roman Empire, Vol 1, Ad 260-395. Cambridge At the University Press, 1971.
Ammianus Marcellinus: Róma története, ford. Szepesy Gyula, Európa, 1993.