A Szent Jakab zarándokútról írt sorozatunk befejező részéhez értünk. Ebben a részben Santiago de Compostelában történtekről lesz szó. Írok benne a zarándokokért tartott szertartásról, és az ott használt óriási füstölőrő. A katdrális altemploma és világ vége is említésre kerül. Mikor véget ér egy nagy vállalkozás, szerintem ilyen egy zarándoklat is, azt mindíg nehéz magunk mögött hagynunk. Erről is szól ez a fejezet.
Mire beértünk a városba, már késő délután volt, és tudtuk jól, hogy az út végén már nem az van, mint korábban, hogy ha itt nem találok szálláshelyet, akkor a legrosszabb esetben átmegyek a következő településre. Santiago de Compostela a zarándokút végállomása. Mindenki ide tart. Tömegre számítottunk, volt is nyüzsgés mindenfelé. A városnézést elhalasztottuk, és egyből a legkézenfekvőbb szállás felé vettük az irányt, a Seminairio Menorhoz igyekeztünk. Ez a kaszárnya kinézetű, több szárnyból és egy kívülről komor hangulatot árasztó templomból álló masszív épületegyüttes egy középfokú papnevelő intézetnek és egy sokférőhelyes zarándokszállásnak ad otthont. Habár a hely alapvetően puritán, és ridegséget áraszt magából, mindenképpen megéri a pénzt, amit elkérnek itt. Tiszta, nyugis, és hét euróért egyágyas szobát kaphat a zarándok. Ez nem pusztán a legjobb ár-érték arány, amit tapasztaltam az út során, de ennyi pénzért hatalmas luxus is, hogy nem kell 10-20-50 másik emberrel osztozni egy hálótermen. Persze ilyen sokágyas hálóterem is van azok számára, akik sokallják a pénzt egy privát szobáért. A helyzet lényegében az volt, hogy én az olcsóbb tömegszállást választottam volna, mivel az út végére erősen megcsappant a pénzem, és még tervben volt, hogy eljussak Finisterrébe is, majd onnan haza. Szóval minden megspórolt euró cent jól jött. Adrienn és Virág viszont úgy gondolták, hogy megbíznak bennem annyira, hogy kölcsön adnak hét eurót, és bár némi büszkeségből eleinte tiltakoztam az ajánlat ellen, végül aztán elfogadtam a pénzt, és a saját szobát. Egy ágy, egy kis asztal, rajta egy spanyol nyelvű Biblia, egy szék, egy feszület a falon; ez a felszereltsége egy ilyen szobának, vagy inkább cellának. Ám az, hogy nem kell éjszaka idegen emberek morgását, szuszogását, csoszogását és köhécselését hallgatni az utazás végén tényleg egy ajándék.
Talán ez az egyszemélyes lakócella jelezte valójában a zarándoklat végét, nem pedig a zarándok oklevél kiváltása, vagy a Katedrálisban őrzött ereklye felkeresése. Hiszen a zarándoklatnak megvan a maga lüktetése. Amíg megy az ember, addig egyedül lehet, és szabadon járja a Camínot. Ám a szállások az összezártságról, és az alkalmazkodásról szólnak, ahol akár akarják akár nem, de kapcsolatba lépnek egymással az emberek. Nem számít ki honnan jött, milyen nyelven beszél, milyen szokásokat követ. Napról napra más és más idegenekkel kell osztozni hálótermen, étkezőn, zuhanyzón, mindenen. Santiagoban ezt már nem kellett megtennem köszönhetően útitársaimnak, és ennek tiszta kis helyiségnek.
A megérkezés napjába már csak egy rövid esti városnézés fért bele. Éttermek, bárok, jól öltözött emberek az utcákon; egyik helyről a másikra sodródó nézelődők. Igazi nyaralós hangulatot árasztott a középkori belváros. Hosszasan sétálni nem nagyon volt kedvem, eleget sétáltam eddig. Nem akartam belegondolni, hogy hogyan lesz, ha hazatértem. Visszamenni dolgozni egyszerűen elképzelhetetlennek, és teljesen valószerűtlennek tűnt. Ekkor értettem meg igazán a hollnad zarándoknő félelmét a hazatéréstől. Ő hónapokon át csinálta azt, amit én 31 napig. Neki a hétköznapokba való visszaszokást egy hajóút, és egy rokonlátogatás segítette, nekem is hátra volt még pár napom levezetésnek.
Másnapra sűrű programot terveztem, ezért reggel korán, már nyitásra a zarándok irodához siettem, hogy felvegyem az oklevelem. Nem akartam sorban állással időt vesztegetni, ezért nem is reggeliztem, csak sietős léptekkel cikáztam az ébredező város utcáin a zarándok kalauzom tenyérnyi térképének segítségével. A szükség azonban nagyobb úr nálunk, így kénytelen voltam egy sarki cukrászdába betérni. Elegáns hely volt, pénzem meg szinte semmi, azért egy kávét mégis rendeltem. Kínosnak éreztem volna, ha úgy használom a mosdót, hogy nem fogyasztok. No meg itt a kávé mellé járt néhány szál churro is, a spanyolok híres sült tésztacsíkja, amit folyékony csokoládéba, vagy mint itt kávéba mártogatva szoktak elmajszolni. A pultban álló eladó egy pillanat alatt végigmért. Egy hátizsákos, szakállas, kissé gyűrött, csóró zarándokot láthatott maga előtt. Mondjuk az is voltam. Megkérdezte, hogy honnan indultam, majd olyan gesztus tett, hogy azt se tudtam, hogy hogyan köszönjem meg. A kávé mellé nem csak a szokásos három szál churrost tette a csészealjra, hanem egy komolyabb adag frissen kisült tésztacsíkot halmozott fel egy kistányéron, majd egy szép szelet csokoládé tortát tett egy másikra. Ezeket a kávéval együtt egy tálcára tette, hogy ez így most az enyém, és jó étvágyat kívánt hozzá. Mondtam, hogy ezt így nem rendeltem, de azt válaszolta, hogy ez most a kávé mellé jár nekem. Úgyhogy folyó ügyeim intézése után egy kávé áráért egy jó adag finom édességet reggeliztem. Nem is a kávé meg a süti esett igazán jól, hanem a gesztus, amivel adták.
Miután kiélveztem a zarándoklat adta előnyöket, végre átvehettem a névre szóló oklevelem az irodán. Csak be kellett mutassam a zarándok útleveleim, elmondani, hogy vallásos elkötelezettségből teljesítettem a Camínot, majd tollal felírták a nevem, az egyik előre gyártott oklevélre. Tudom, hogy van egy nagyon kommersz jellege ennek; nekem mégis sokat jelentett, hogy kézbe vehettem az oklevelem. Vettem is mindjárt hozzá egy fésűkagyló mintás papír díszhengert. A katolikus egyház nagyon ért az árukapcsoláshoz, és a bizniszhez. No meg show műsorhoz is. Erről bizonyosságot nyerhettem a katedrálisban celebrált szentmisén. Szerencsém volt, mert pont aznap tartották a zarándokokért celebrált heti misét, amikor éppen ott tartózkodtam. Ekkoriban még be lehetett menni hátizsákkal a székesegyházba, így a zarándokirodáról egyből a katedrálisba igyekeztem.
Bár még volt bő húsz perc volt kezdésig, de az összes ülőhelyet elfoglalták már. Én mégis jó helyre tudtam állni, közvetlenül az utolsó padsor mögé. A hátizsákom a lábam és a pad közé tettem a földre, a pad támláján pedig kicsit meg tudtam támaszkodni. Nem is tudom, mintha ekkor jött volna ki rajtam az elmúlt hónap összes fáradtsága. Kezdésre egész a bejáratig megtelt a főhajó. Ahogy körülnéztem, furcsa módon hátizsákos zarándokokat inkább az ácsorgók között fedeztem föl. Akik az ülőhelyeket foglalták el többségükben jobb ruhákat viseltek, ápoltabbnak, és kipihentebbnek tűntek a mögöttük ácsorgóknál. A szertartás impozáns appartátust mozgatott meg. Gyermekkórus, ministráló szerzetesek, orgonazene, meg ami csak kell. Az orgonát úgy építették, egy egyes sípjai hatalmas ujjakként nyúlnak két oldalról az emberek feje fölött egymás felé, így fokozva az amúgy drámai hatást, amit a főhajó és az oltár látványa nyújt. Nem is maradtak funkció nélkül ezek a sípok, mivel mindjárt megszólaltatásukkal vette a kezdetét a szertartás. Egy idősebb pap, talán maga az érsek celebrálta a misét spanyol nyelven. De nem is a nyelv volt a fontos, hanem, hogy ez a szertartás lényegében arról szólt, hogy a zarándoklat nagyszerűségét, és a zarándokok elkötelezettségét dícsérje. A mise egy pontján civilek mondtak pár mondatot a zarándoklatról a saját nyelvükön. Magyarul sajnos nem szólt senki.
Az egész esemény fénypontja az volt, amikor a ministránsok előhozták a hatalmas füstölőt, a Botafumeirot. Amikor azt írom, hogy hatalmas, akkor azt tényleg úgy kell érteni, hogy hatalmas. A 19. században ezüstből és aranyból készült kegytárgy közel 2 méter magas és 80 km-ot nyom. Miután meggyújtották benne tömjént, hogy sűrű fehér füsttel izzon, a szerzetesek egy kötél segítségével a belső tér középmagasságáig húzták, majd mintha harangoznának, a főhajóval merőlegesen, az oldalhajó hosszában belengették. Ahogy ez az ember méretű füstölő méltóságteljesen belengte a kereszthajót, és elárasztotta fehér illatos füsttel a templombelsőt újra megszólaltak az orgona sípjai. Egészen lenyűgöző élmény volt. A látvány, a zene, tömjénillat olyan hatást keltett, hogy az egész testem beleborzongott. Ám a hívők, vagy mondjuk úgy inkább a közönség még rá tudott tenni egy lapáttal. Mindenki, tényleg mindenki aki előttem ült, de gyanítom azok is, akik mögöttem álltak – bár őket nem láttam – elővették a telefonjukat és videózni kezdték a lengő füstölőt. Én nem. Ugyan, mit tud ebből egy telefon rögzíteni, szinte semmit. Én viszont láttam a világító képernyők tengerét, a lengő füstölőt, és az azt lengető szerzetesek tornamutatványba illő munkáját.
A mise végeztével megtettem a zarándokút utolsó néhány lépését, lementem az altemplomba és megnéztem a Szent Jakab csontjait őrző ereklyetartót. Jól megnéztem magamnak, de nem éreztem semmi különöst. Talán mert már megvolt az igazi nagy élmény lezárásként. Miután bent végeztem – a szent szobrához nem álltam sorba, hogy kívánjak tőle valamit – kimentem a templom előtti térre. Ott összefutottam néhány zarándoktárssal, akikkel itt-ott találkoztam korábban az úton. Még azzal az idősebb úrral is, akivel egy emeletes ágyon osztoztunk még Saint-Jeanban. Leültem a földre, ahogy mások is tették, és egy darabig csak néztem a katedrális égbe szökő tornyait, és a téren nyüzsgő embertömeget. De nem maradhattam sokáig, még volt egy utam az óceánhoz.
Egyszer a végtelennek tűnő idő is elfogy. Eljött a pillanat, hogy a hazaútra gondoljak. Tudtam, hogy Finisterre még legalább két nap gyalog, az pedig már nem fért bele nekem. Így kénytelenül, de úgy döntöttem, hogy kompromisszumot kötök, és buszra szállok. A buszpályaudvarig még sétálva mentem, ám ott, amíg vártam az induló járatra, leszedtem az otthonról hozott kagylót a hátizsákomról. Valahogy nem éreztem ildomosnak zarándok jelképpel buszra szállni. Mint ahogy a korábbi részben szó volt róla, Galíciában óceáni éghajlat uralkodik. Mikor felszálltam a buszra, még nyáriasan meleg idő volt, ám ahogy településről településre közeledtünk az óceánhoz, az ablakon kinézve egyre ijesztőbben nézett ki az idő; szinte ősziesbe fordult. Az ég beborult és vastag szürke felhő takarta el a Napot. A szél is feltámadt. Az emberek az utcákon kabátban és esernyővel járkáltak. Nekem meg ugye nem volt már más ruhám, csak ami rajtam volt.
A buszról leszállva az első dolgom volt, hogy elsétáltam a földnyelv elkeskenyedő végében álló világítótoronyhoz. Rövid, kanyargós és meredek út vezet odáig. A sziklacsúcsról, ahová a torony épült, a haragos óceánra lehet lenézni. Innen tényleg nincsen gyalog tovább nyugat felé. Nem hiába nevezik a világ végének. Habár nekem inkább szemetelésnek tűnik, de van egy szokás a zarándokok között. Itt az út fizikai végén sokan elégetik a bakancsukat, és néhány ruhadarabjukat, amit az úton viseltek. Habár a tűzgyújtást már egy ideje tiltják, égésnyomokat lehetett látni a sziklán. Meg sok otthagyott, fel nem gyújtott, de otthagyott pár bakancsot. Mintha egy rakomány használt lábbelivel véletlenszerűen, de páronként szépen egymás mellé rakva valaki fel akarta volna díszíteni a környéket. Nekem nem tetszett. A legkülönösebb látványt mégsem a szétszórt bakancsok jelentik itt, hanem, hogy a szikla oldalában, megközelíthetetlennek tűnő helyen egy kőből emelt sír áll. Valaki, egy zarándok elérte, hogy engedélyt kapjon rá, hogy halála után ezen a helyen temessék el.
Visszatérve Finsterrébe, bejelentkeztem egy zarándokszállásra. Meglepő vagy nem, de egészen idáig húzódik a zarándokszállások. Itt is egyedül voltam, de ez nem érdekelt már. Letettem a hátizsákom, és már anélkül leereszkedtem a köveken át a közeli homokos partra. A süvöltő szélben csak egyetlen ember állt a fövenyen. Egy sárga fésűkagyló mintás zsákot viselt a hátán és némán, mozdulatlanul nézete a vizet. Tisztes távolságban megálltam mellette. A hullámok egészen a bakamcsom orráig kúsztak előre. A szél süvöltése és a hullámzás morajlása, a hatalmas víz illata egy percre körülölelt. Lemenőben még előbukkant a felhők mögül a Nap, és búcsúzásképpen megfürdette fényében az arcunkat. Ideje volt hazaindulni.
Szász Péter
Egy válasz
Köszönöm Peti, nagyon hitelesen átjött és így újra átélhettem.