Nagyon sok félreértés van a középkorral szemben még ma is, bár számos nagynevű történész alkotott olyan munkákat, amik nagyban hozzájárultak, hogy mély ismereteink legyenek erről a korszakról is. Sokan nem tudják pontosan milyen szerepe is volt az egyháznak a művelődésben, vagy mit is oktattak a középkori egyetemeken. Emellett néha felbukkannak olyan előítéletek, amik az oktatás történetéhez kapcsolódnak, mint például az, hogy a doktori címet csak orvosoknak szabadna használniuk, mert az az „orvosokra vonatkozik”. Ennél már aligha lehetne nagyobb sületlenséget állítani, mert a doktori cím a tanári képesítés megszerzését jelenti, önmagában semmi köze az orvostudományhoz.
Tehát most nyújtunk egy kis bevezetőt ebbe John Marenbon és más szerzők alapján.
Marenbon a középkori filozófiáról írt könyveiben tárgyalja az ezzel elválaszthatatlanul összefonódó középkori egyetemi oktatást is. A középkori Európában a leghíresebb egyetemek a párizsi és az oxfordi voltak. Híres, látogatott egyetem volt a montpellier-i, a salernói, és a bolognai. (Ide például sok magyar diák járt, de jártak Párizsba is.) Bolognában a jog volt az oktatás kiemelt területe, Montpellierben és Salernóban pedig az orvostudomány. Amit Oxfordot és Párizst illeti, ezek voltak a teológia és az ehhez kapcsolódó filozófia és grammatika-oktatás királynői. Oxford a 13-ik században emelkedett fel és száz évvel később elkezdte lehagyni Párizst.
A tudás iránti érdeklődés nem csak filozófiára, de más területekre is kiterjedt, mint a jogtudomány, az orvoslás, de amit ma természettudománynak nevezünk az a philosophia naturalis, azaz a „természet filozófiája” alatt futott.
De az oktatás először leginkább a teológia művelését célozta. A középkori magisterek feladata legtöbbször az volt, hogy képzett teológusok legyenek az egyház számára. Ugyanakkor már kezdett megnőni az igény a világi értelmiségre, akik a kancelláriákon és a bíróságokon dolgoznak. (Több diák tanult jogot Párizsban a 13-ik században mint teológiát, írja Marenbon.)
Az oktatás rendszere
Az oktatás alapját a koraközépkorban kidolgozott rendszer a trivium és a quadrivium jelentette. (Martianus Capella afrikai szerzőtől ered az ókortól örökölt hét szabad művészet ilyen felosztása és a Karoling kortól kezdve lehetett általános.)
A trivium a logika, retorika és a nyelvtan tanulmányozását jelentette. (Ezek fontosak voltak a teológiához, jelesül a Biblia tanulmányozásához.) A quadrivium az aritmetika, geometrai, asztronómia és zene területeit fedte le.
Hatalmas szerencséje az európai kultúrának, hogy a kereszténység már az antikvitás végén elkezdett fuzionálni a görög-római műveltséggel. Ezáltal az -bár rengeteg értékes munka elveszett talán már az ókorban is és főleg később-az antikvitásból mindig tudott táplálkozni és megújulni a nyugati szellem.
Egy középkori diák egyetemi tanulmányait 14-15 éves korban kezdte meg. A diákokat nemzetekbe (natio) sorolták, Párizsban például a francia, a normann, a pikárd, és az angol-német. (A magyar diákokat a német csoportba sorolták.)Az első két évben tanulmányozta a grammatikát és a Bibliát. A következő két évben már részt vett vitákban, mint respondens.
Az oktatás és a viták
Mit jelent ez a szerep? A viták a következő módon folytak: a magisterek vitára bocsátottak téziseket, fontos állításokat, amiknek az igazságáról a teológia tudós doktorainak mindenképpen véleménye kellett, hogy legyen. (Amellett, hogy demonstrálnia kellett a képzettségét is.) A téziseket opponensek támadták, akik magasabb rangú diákok voltak. A respondens pedig a cáfolat cáfolatát nyújtotta, de nekik, ahhoz, hogy az opponensel szembeszálljon, általános bevezetővel is kellett szolgálnia. Majd a mester összefoglalta a vitát, eldöntötte és meghatározta a kérdést, ezt a fázist nevezték determinációnak.
Voltak rendes viták, amiket szinte minden héten tartottak, és ad hoc, úgyn. Quodlibet viták, amik tetszőleges témákról folytak. A diákot, aki sikeresen átment az első négy éven, determinációra bocsátották. ekkor már oktatott és a quadriviumot tanulmányozta. (Baccalauerusnak nevezték ekkor.) Utána két év kellett még és magister lehetett. A teológia mestere csak akkor lehetett, ha megürült egy oktatói szék, tehát nem volt ez mindenki számára elérhető. Például ebbe futott bele Ockham is.
Minden oktatás így folyt, nem csak a teológiáé. A teológiai azonban a vezető, legnagyobb elismeréssel rendelkező kar volt. A koldulórendek az oktatást nagyon fontosnak tartották, és gyakran új iskolát hozattak létre a rendbeli új mesterekkel. Más esetben magas egyházi hivatalokhoz jutottak a végzett diákok, akiknek eddigre már sokszor kellett bizonyítaniuk, hogy alaposan megtanulták az anyagot, és jól tudtak vitatkozni is. (A korabeli szabályok mellett.)
A tananyag
A tananyag általában a kérdés-felelet formájában volt előadva, ezt nevezték quaestionak. A quaestio a tananyag ellentmondásait volt hivatott feloldani, az anyag elemzése volt tulajdonképpen. Ilyenformán nézett ki: Az első kijelentés az a tézis amit meg kell vitatni, pl. hogy létezik Isten. Erre az ellenvetés jön: De úgy tűnik hogy(uidetur quod) nem létezik.Itt felsorolták az ellenérveket. Majd jöttek a tézis melletti érvek tekintély vagy ráció alapján általában a sed contra-frázis bevezetésével. Majd a negyedik, lezáró frázisban a summa meghatározza a megoldást, általában ezzel a bevezető frázissal: respondeo dicendum.
A legfontosabb tankönyv a teológusok számára Petrus Lombardus, (azaz Lombard Péter) mester Szentenciái voltak, négy könyvben. (Libri Quattorur Sententiarium, 1158 körül.)
Ezt csak a tizenhatodik században váltotta fel Aquinói Szent Tamás Summa theologiae c. műve. Lombardus nagyrészt Szent Ágostonra támaszkodott, és a 13-ik századtól a könyve a kötelező oktatás alapja lett. Még Luther is használta. A grammatikát Priscianus Institutiones Grammaticae c. műve alapján oktatták. Ebből a könyvből ismerhették meg elsősorban az olyan szerzőket a középkori diákok, mint Cicero és főleg Vergilius, akit Priscianus sokat idézett, de sok más auctort is. (Az ilyen hívságokat az egyházi tekintélyek gyakran felrótták a diákoknak, mert nagy kedvüket lelték e szerzőkben.) A logikát Porphüriosz Isagógé c. Arisztotelészbe bevezető művéből ismerték elsősorban, és Arisztotelész Kategóriáiból. (amit fordításban olvastak.)
Az egyház és a szellemi szabadság
Ezzel a terjedelmes kérdéssel nem áll módunkban behatóbban foglalkozni, de érdemes kitérni rá.
Üldözte az egyház a tudományt? Természetesen egyáltalán nem, sőt az egyház nélkül aligha maradtak volna fenn az ókori szövegek. Ahogy bármilyen tudomány sem. A középkori értelmiség-és ez közhely-egyházi volt, a szerzetesek másolták és írták a krónikákat, a szövegeket, nekik volt idejük és ambíciójuk az önmagáért való művelődéssel foglalkozni. A nemesség és a polgárság ebben csak ritkán vett részt, a parasztság pedig nyilvánvaló okoknál fogva soha. De ez nem jelentette azt, hogy intellektuális teljesen igénytelen volt a középkori ember: a városokban voltak már költők az érett középkorban, akik amúgy céhes mesterek voltak, létezett lovagi költészet, és a Montaillou c. híres könyvből kiderül, hogy az sem volt elképzelhetetlen, hogy vándorló pásztorok a lélek halhatatlanságáról vitatkozzanak a csillagos ég alatt. (Bár ez az egyház bánatára gyakran végződött eretnekségben.)
Az egyház időről-időre elítélt és meggyanúsított akár elismert magistereket is mint Abelard, Ockham, bár ez inkább az egyházon belüli ügy volt. (Amiben a belső intrikáknak is volt szerepe.)
Georges Duby írja: „Az ellenség 1250 körül már nem a tökéletes,(értsd: a kathar B. I.) hanem a filozófus.” Azaz az egyház, vagy maga a pápaság inkább az eretnekség új formáját fedezte fel egyes, arisztoteliánus filozófusok formájában. Például az eretnekgyanús, panteista Amaury de Béne követőit is üldözték, tizet máglyán is elégettek.
Ez már félemetesebb és komolyabb dolog volt mint egyes tudósok megregulázása és cenzúrázása. De a középkori filozófusok lázadtak más területeken is és az olyan gondolkodók mint a Defensor Pacis szerzője, Padovai Marsiglius, új politikai elméletet szegeztek szembe a pápaság egyeduralmával. A filozófia és a tudomány fennmaradt.
A szerzetesrendek a 13-ik században már versengtek a tudósokért, volt, akit el is raboltak, és megpróbálták rávenni, hogy lépjen be a rendbe!
Ez után magukhoz vették holmijait, letépték róla ruháját, és szerzetesi csuhába öltöztették. Már épp azon a ponton voltak, hogy tonzúrát nyírjanak fején, ám ő magához tért, megragadta az ollót, és támadóit kiűzte a házból. A barátok, botránytól félve, visszaadták ingóságait; de az iskolamester a pápához fellebbezett, hogy kierőszakolt fogadalma alól oldja fel.
(IV.Ince elbeszélése Asti iskolamesteréről, idézi: R. W Southern, 361-362. o.)
A középkori ember nem ismerte a szellemi szabadság fogalmát úgy, mint ahogy mi ismerjük. (Valószínűleg az ókorban sem úgy gondolkoztak erről, mint mi.) A nagy emberek, a tekintélyek követése elkerülhetetlen volt, az egyén jogai még kevésbé számítottak, saját eszére inkább a reformáció után kezdett jobban hagyatkozni. Még Hobbes is hadakozik Arisztotelésszel például, akit az egyház a filozófia révén óriási tekintéllyé tett, így az a helyzet állt elő, hogy a középkori ember egyszerre volt tekintélytisztelő, dogmatikus, és az ókori műveltség hűséges, bár gyakran kissé egyedi, tehát nagyon is kreatív követője.
Mindenesetre a középkori egyház és a későbbi sem tudta és akarta megakadályozni a tudomány fejlődését, egyedül a saját világképéért és fennállásért aggódott, ez vezette konfliktusra egyes filozófusokkal és később, a reneszánsz korban az új tudomány olyan képviselőivel, mint Galilei. Ezért ebben a kérdésben is ajánlott, hogy mértékletesen ítéljünk.
Források:
Georges Duby: A katedrálisok kora, Gondolat, Bp. 1984.
Emmanuel Le Roy Ladurie: Montaillou, Osiris, Bp. 1997.
John Marenbon: Later Medieval Philosophy, 1150-1350, An Introduction, Routledge, New York-London, 1991.
R. W. Southern: A nyugati társadalom és az egyház a középkorban, Gondolat, Bp. 1987.
Bártfai Imre
Az illusztrációk forrása a Wikipedia.