Az emberi zsarnokság, azaz a hatalommal való visszaélés, mások el- és lenyomása kincsért, vagy csak úgy szórakozásból az emberiség legalapvetőbb tapasztalatai közé tartozik. Talán a szerelem után a második legfőbb témája az irodalomnak.
A zsarnokság mibenlétét filozófusok elemezték legalább Platón óta, de az irodalomban is találunk olyan leírásokat, amik sokat feltárnak az emberi természetről, az emberi állapotról. (Human condition.)
Ezek azért érdekesek, mert egyrészt plasztikusan, megközelíthetően festik le a zsarnokság természetét és gyakran azt is, az emberek többsége miért nem képes vagy akar szembe szállni az elnyomással. Ami a legfontosabb tanulság. Másrészt kissé árnyalják azt a „hollywoodi”, populáris nézetet, hogy a zsarnok egyszerűen valaki más. Ő egy szadista szörny, aki megvakít, csonkol, erőszakol. Mindig a végsőkig megy el, és talán már a vérében van mások elnyomása, vagy esetleg szörnyű gyermekkora tette csak zsarnokká.És soha nem mi vagyunk zsarnokok, a zsarnok soha nem egy átlagember.
(Mert ez Hollywood egyedüli magyarázata, ahogy a notthinghami sheriff a Tolvajok fejedelme c. filmben mondja egy gyereknek: „Nagyon szomorú gyermekkorom volt. Egyszer majd mesélek róla. Csoda, hogy nem vagyok örült.” (Amúgy ez a karakter zseniális.) Pedig a zsarnokság tapasztalatából mást is lehet tanulni: lássuk a tanulságokat!
A zsarnokság egyik legjobb leírását Shakespeare műveiben találjuk.
A II. Richárdban amikor Bolingbroke vagyonát lefoglalja a király jogtalanul York hercege kifakad II. Richárd királynak:
Vedd el az időtől is kiváltságait, tedd, hogy ne holnap kövesse a mát!
(II felvonás, 1. szín). A zsarnokság abszurditását mutatja, hogy a zsarnok talán az időt is meg akarná állítani. És valóban, Richárd király balga, megvetően bánik az idős rokonával, Gaunt Jánossal, Lancaster hercegével is, az alattvalóival biankó csekkeket irat alá, kifosztja és megalázza őket. Bukása elkerülhetetlen, bár felveti a polgárháború veszélyét. (Lett is belőle, mivel a Lancasterek így kerültek trónra és később a York-ág elvitatta uralkodásuk jogosultságát.)
A III. Richárdban Shakespeare is pszichológizál: a VI. Henrik három részében már felépítette az egykor hősies, de testi nyomora miatt gonosszá váló Richárd figuráját. (De Richárd saját döntése alapján válik gonosszá, nem igaz a saját állítása, hogy nem játszhatja a szerelmest, hiszen több nőt is képes elcsábítani a drámában!)
Ami viszont érdekesebb, az az, hogyan működik a zsarnokság taktikája:
Richárd megosztja az ellenségeit, illetve azokat, akik felemelkedésének útjába állnak. Lord Hastingsnak próbál azzal imponálni, hogy „eret vágat” riválisain. Amikor még így sem egyezik bele az uralmába leütteti a fejét. Hastings fejét tálcán tálalják fel Richárdnak.
Könnyeznem kell, oly nagyon szerettem!
-kiált fel Richárd. (3. felv. 5. szín, Vas István fordításában.)
Richárd a polgárok előtt erényes és mélyen vallásos uralkodóként mutatkozik, álszerényen elutasítja a hatalmat. (Olyasféle taktika ez, mint amit Augustus követett.) Ely püspökét átlátszó módon eprekért küldi el miközben cselszövést folytat. Buckingham hercegével együtt végül mindenkitől megszabadul, aki az útjában állt, és ekkor Buckingham maga is sorra kerül.
A herceg későn jön rá, hogy ő is csak egy sakkfigura volt Richárd kezében.
Vezessetek kínpadra. Már megértem. A bűnökre bűn jön, a szégyenre szégyen.
(5. felv. 1. szín.)
Richárd egymásnak fordította a kis gazembereket, kihasználta kicsinyességüket, hatalomvágyukat és legfőképpen előrelátásuk hiányát. Így egyenként felmorzsolta őket, akik együttesen meg tudták volna állítani. De a kis gazemberek végül mindig a nagy gazemberek prédái lesznek. Ugyanezt a taktikát követte a valóságban Sztálin: így győzte le Trockijt, Kamenyevet, Zinovjevet és végül Buharint. Bár a történelmi valós Richárd királyhoz kevés köze van, a dráma brilliáns betekintést nyújt a zsarnokság természetébe.
Most lássuk Schiller Tell Vilmos című drámáját, ami a 48-as forradalom magyarságát is inspirálta.
Schillernél Gessler helytartó felteszi a kalapját egy rúdra és mindenkinek meg kell hajolnia előtte.
Gessler:
Hogy Altorfban a kalapot kitettem,
Nem móka volt. Nem is a szíveket
Kutattam. Jól tudom, hogy ki mit érez.
Az volt a cél, hogy nyakokat, melyet
Oly fennen hordanak, hajlítni tudjam.
A kényelmetlent ott helyeztem el
Orruk előtt, hol el kell menniök,
Hogy lássák és megemlékezzenek
Urukról, akit elfelejtenek.Harras:
A népnek járnak bizonyos jogok…Gessler:
Nem érünk rá ilyesmit mérlegelni.
Nagyfontosságú dolgok érlelődnek,
Az uralkodóház terjeszkedik.
Mit apa kezdett, folytatja fia.
Ez a kis nép lábunk alatt van és
Akárhogyan meg kell hódolnia
(Harsányi Zsolt fordítása, MEK)
Gessler azért alázza meg a népet, hogy emlékeztesse őket ki az uruk, hogy ők alattvalók. A nép jogai nem fontosak, van egy magasabb cél: a hatalom érdeke. A helytartó gonoszága nem szadisztikus: a saját és a császár hatalmát próbálja vele unos-untalan bizonygatni, hiszen tudja, hogy megrendült.
Csak egy valaki nem hajol meg: Tell Vilmos, a nyugati, szabad ember örök megtestesítője. Mikor Gessler arra kényszeríti, hogy fia fejéről lője le az almát, és megkérdi miért van nála két nyílvessző, amikor egy lövést követelt, Tell azt válaszolja:
Ha megsebeztem volna fiamat,
Ezt a nyilat beléd céloztam volna,
És nem hibáztam volna, esküszöm.
Természetesen Schiller Gesslere sem a legkorlátlanabb zsarnok még (Shakespeare gonoszai radikálisabbak) mert a helytartó nem öleti meg Tellt, miután megtudja, hogy szándéka volt végezni vele, ha a lövés nem sikerül. Ugyanis a szavát adta. Ez egy Maot, Hitlert vagy Sztálint aligha akadályozna meg. A totalitárius zsarnokok korát talán Schiller még nem láthatta….
A drámában Tell sem keresi mindenképpen a veszélyt, sőt, először elnézést is kér Gesslertől, amiért nem köszöntötte a kalapját. De ez nem menti meg a megpróbáltatásoktól, hiszen a zsarnok példát akar statuálni. Viszont a svájciaknak elegük lesz: a nép és a nemesség szövetkezik.
A zsarnok színjátéka túllőtt a célon: nyilvánvalóvá lett a hatalom embertelensége. Így már nem lehet megalkudni vele. A drámában Ulrich von Rudenz fejezi ki ezt a legjobban, aki átáll a Habsburgok oldaláról Tell és a nép oldalára. Schiller azonban elhatárolja hősét, a Gesslert megölő Tellt a rokongyilkos Parricida Jánostól, aki megölte nagybátyját, a császárt, mert az nem adta ki az örökségét. Az önző indokból elkövetett gyilkolás akkor sem helyes, ha egy zsarnokot távolít el.
A zsarnokokkal szemben tehát kevés a megalkuvás és a megalázkodás, fortély és összefogás kell: a nép szolidaritása, amely győzelemre segíthet egy-egy bátor és tehetséges hőst, mint Tell Vilmos.
A zsarnoki hatalom a megosztáson alapul, és az elnyomás szimbólumain: de minél erősebbek ezek a szimbólumok annál gyengébb a zsarnok valójában.
Heine versében Belzacár palotájában az intő kéz a falra írja a zsarnokság végzetét: mene, tekel, ufarszin.
De nézd, csak nézd, ó borzalom!
Emberi kéz a fehér falon.És ír a fehér falon, ír az a kéz,
ír lángbetüt, aztán semmibe vész.A király belebámul a semmibe,
megroggyan a térde, fehér a szine.Dermedten ül a szolgahad,
csak ül, csak ül, hangot sem ad.Nem elég ide mágusi hatalom
megfejteni lángírást a falon.De Belzacárt udvari cselédhada
megölte még az éjszaka.
(Vas István ford.)
Bártfai Imre