A végzet vár rám, azt hiszed, ezt nem tudtam?
S a Hádész sötét árnyán kacagok, nevetek?
Az érckezű akháj had még egybe se gyűlt rég,
s nem kovácsolt még ércből lándzsahegyet sem,
mikor Párisz, a pásztor már érezte a sorsát.
Nem új semmi annak, ki isteni kegyben is áll!
Sötét hely, tudjuk, a Hádész, feledi mind az életet
folyóján, aki átkel, vissza sose néz, gyötri a bánat
azért, ami várna reá még a halandók földjén
de szerelem már nem melegíti többé a hidegben
és napfény se világít ott, hol trónol az éjjel.
Ébredés sose jő, mert minden csupán csakis álom.
Tudtam ezt én, s a lándzsahegyet is már láttam
amit az ellen szegez majd szívem mélyének,
honomba téged ha elragadlak, Heléna!
De mindez kétséget bennem már sose keltett.
Dagadt vitorla hajómon, midőn idejöttem.
S a felkelő nappal áldást hoztak az istenek.
Jó szerencsét kívántak, ők is áldották az álmot
Bárha titokban, de Athéné meg sose sejtse.
S ránk vár most, Trója, a szépfalú város
Kiállja-e a bősz ostromot, vagy végképp megadja?
Nem bánom, rám ha nevetsz te vidáman, örökké
Két karoddal halálig ölelj, ameddig lehet még
Szép szemeidbe ha nézek, bűvöl a lélek varázsa
Mert ekívűl érték nincs más ezen a világon
Sírjába rejti sok kapzsi király a kincsét,
csapdát állít, és eltűnik mégis mind az arany!
Te vagy nékem az érték, s a kincs, mit szív őriz
S elég most, ha szeretsz, a jövőt lepje a köd mélye!
Párisznál dúsabb nem volt, még perzsa király sem
Bár ifjan megölték, susogjon rólam, aki túlél
Nálatok gyáva Akhillész vezette népek, akhájok,
kik véresek és becstelenek is a hősi csatában
nagyobb titkot tudok én, kardot ki sosem forgatott
nőrabló, esztelen Párisz, kit elvakít a szerelem.
Bártfai Imre
2001 körül.