Közel húsz év után újra rendszeresen megfordulok Szegeden. Habár két évtized sehol nem múlik el változások nélkül; Szeged számomra ugyanaz a kellemes hangulatú, élhető város maradt, amilyen volt, és amilyennek megszerettem. Ma már nem tehetem meg, mint egykor, hogy céltalanul sétáljak, és nézelődjek, mint egyetemista koromban; mivel elég feszített időbeosztás szerint telnek a szegedi napjaim. A múltkor mégis szakítottam időt arra, hogy levezetés képen járjak egyet az idén pont 25 éve sétálóutcává alakított Kárász utcán. Jó idő esetén a Kárász utca megtelik élettel. Az emberek kiülnek a cukrászdák és kávézók elé, szerelmespárok üldögélnek a padokon; és megjelennek az utcazenészek, akik némi készpénz reményében előadnak néhány szerzeményt. Akad köztük szekunder szégyent kiváltó kutyaütő éppen úgy, mint figyelemre méltó előadó is. De egy sincsen közöttük olyan, mint amilyen Művész úr volt.
Művész úr, így nevezték el azok, akik naponta látták Szegeden, a Kárász utcán sétálni. Művész úr mindig makulátlanul elegáns volt, habár ez az elegancia leginkább egy Rejtő Jenő hőshöz – Vanek úrhoz – tette őt hasonlatossá. Mint aki éppen most lépett föl a színpadra, hogy előadja közönségkedvenc számát. Ősz szakállat hordott. Lilába hajló, széles hajtókájú zakóban, mellényben, magasderekú, bőnadrágban, és kézzel kötött piros csokornyakkendőben volt látható. Hajtókájának gomblyukába virágot tűzött; szivarzsebét selyem zsebkendő díszítette. Vastag, feketekeretes szemüveget viselt. Művész úr valószínűleg nem sértődött volna meg, ha utcazenésznek hívják, de a koldus megnevezést a leghatározottabban utasította vissza. Ő nem koldult soha, ezt többször is elmondta olyanoknak, akik megálltak az utcán, hogy szót váltsanak vele.
Művész úr zenész volt, hegedűn játszott. Bár csak kevesen hallhatták zenélni, ugyanis ő csak értő közönséggel osztotta meg a művészetét. Figyelmetlen, botfülű járókelőknek nem játszott. Nem állt meg egy ház falánál, nem tett ki maga elé sem nyitott hegedűtokot, sem felfordított sapkát, hogy zenéjével adakozásra ösztönözze a járókelőket. Ő más stratégiát választott. Hegedűjével a kezében, mintha csak levegőzni ment volna ki a sétálóutcára; közönségre vadászott. Mindegy volt, hogy férfi volt az illető, vagy nő, idős vagy fiatal; ha Művész úr meglátta benne az arra érdemest, akkor odalépett hozzá, és megszólította. Ha a megszólított gyanútlan volt, vagy valóban érdekelte, hogy mit szeretne tőle kissé kopottas eleganciájával az idős művész, akkor először részleteket tudhatott meg arról, hogy bizony volt idő, mikor ő nagy zenekarokban játszott, és csodálatos közönségek előtt lépett föl. Sajnos ezekről a zenekarokról, és ezekről a fellépésekről közelebbit nem árult el. Vagyis mondott neveket, és helyszíneket, de gyanús módon változtak a dátumok, a városok, a karmesterek, és fellépési helyszínek. Kapkodhatta a fejét az, aki követni próbálta Művész úr csapongásait.
Művész úr nem hagyott sok időt a kapott információ megemésztésére, máris tovább lendült, és arról kezdett panaszkodni, hogy manapság már alig találni olyat, aki felismeri és megbecsüli az igazi művészt. Ezért kell neki itt, az utcán zeneszerető emberekre vadásznia. Végül feltette a kérdést, hogy mit szeretne hallani ő, az egyszemélyes közönség, akit Művész úr kiválasztott a tömegből, mert érdemesnek találta arra, hogy befogadja a magasabb művészetet. Igazából nagyon kevesen hallották játszani, mivel szinte kivétel nélkül mindenki – vállalva, hogy csalódást okozva mégis csak alkalmatlannak bizonyul a kiválasztotti szerepre – legkésőbb a zenerendelésre való felhívást követően menekülőre fogta. Ki szabadkozva, ki egy szó nélkül, ki riadtan ment tovább. Így végül Művész úr egyedül maradt a hegedűjével, és az elő nem adott művészetével.
Művész úr igazi nevét senki nem ismerte, pedig bizonyosan volt neki. Senki nem tudta, hogy honnan bukkan föl, vagy hová tűnik el mikor nem a sétálóutcán talpal közönség után. Talán föl sem ismerték az emberek, mikor nem kopottas, piszkos, de színes és feltűnő fellépő ruhájában látták. Senki nem tudott róla semmit, nem is érdekelt senkit. Megszokták, mint egy kissé furcsa bútordarabot. Része volt az utcaképnek. Nem bántott senki, és csak olykor zavart meg embereket; akkor is csak zenélni szeretett volna. Ahogy nem emlékezett senki sem arra, hogy mikor bukkant föl először a hegedűjével, úgy azt a napot sem lehet megmondani, amikortól többet nem lehetett őt látni. Ám eltűnése nem egyik napról a másikra történt. Művész úr egyszer csak elkezdett egyre kevésbé Művész úr lenni. Először a virág tűnt el a gomblyukából, aztán a szemüvege az orráról, eltörött a szára. Innentől kezdve hunyorogva kémlelte a kavargó emberáradatot. Aztán egy napon eltűnt a hegedűje is. Panaszosan magyarázta, hogy mennyire drága a húr, és a Csermák, akinek hangszerüzlete van a belvárosban, nem hajlandó neki hitelbe adni a húrt. Húr nélkül meg nem lehet a hegedűn játszani.
De Művész urat nem olyan fából faragták, aki könnyen feladná. Innentől kezdve egy szájharmonika kandikált ki zakójának mellzsebéből díszzsebkendő helyett. Habár harmonika játékára ugyanúgy nem talált közönséget, mint korábban a hegedűn előadottra. Egy napon aztán Művész úr végleg eltűnt, talán érdeklődés hiányában, talán valahol tényleg megtalálta azt az értő közönséget, amelyik méltó arra, hogy előadja neki a művészetét. Ki tudja?
Szász Péter