Jöjj és láss. Ez a címe Elem Klimov 1985-ben bemutatott szovjet háborúellenes filmjének. A filmet Magyarországon alig ismerik. Jómagam is csak akkor szereztem tudomást a létezéséről, mikor felhívták a figyelmem rá, hogy az Uránia mozi a műsorára tűzte ezt a ritkán látott alkotást. A kíváncsiság vett rá, hogy megnézzem. A valaha létezett szovjet filmművészet ellentmondásairól, és működéséről hosszan lehetne írni. Itt és most csak annyit érdemes megjegyezni, hogy bár jelentős alkotások is születtek kiváló színészek és rendezők keze által, ám ezen művek a diktatúra bürokráciájával való állandó küzdelem közepette formálódtak. Azt, amit tiltani nem mert, vagy nem akart, azt más módokon igyekezett hátráltatni a hatalmi gépezet. Erre jó példa Klimov kortársaként alkotó Tarkovszkij, akinek Sztalker című művének forgatása során állandó nyersanyag hiánnyal küzdött, majd a film első változata a filmlaboratóriumban megsemmisült. Így a filmet kénytelen volt újraforgatni egy másik operatőrrel. Nem is csoda, hogy a munkálatok során infarktust kapott.
Klimov utolsó filmje sem készülhetett el könnyen. Nyolc évébe telt Klimovnak, mire bemutathatta közel két és fél óra hosszúságú háborús alkotását. Először a felesége hirtelen halála szólt közbe, majd majd a cenzúra nem engedte megvalósítani. Nem a témaválasztást, hanem a film naturalista formanyelvét, úgymond a „mocskos esztétikáját” kritizálták benne. Végül csak a gorbacsovi idők enyhébbé váló politikai légkörében tudott nekiállni a forgatásnak, hogy aztán egy megalkuvás nélküli művet hozzon létre. Ennek a megalkuvásnélküliségnek aztán a film elkészülte után is lett hatása. Habár be nem tiltották, de rejtegették, és csak kisebb vetítőhelyeken lehetett látni. Habár nem így tervezte, végül ez lett az utolsó film, amit rendezett. Hiába voltak még további filmtervek a fejében, többé már nem tudta rávenni magát arra, hogy beüljön a rendezői székbe. A Jöjj és láss-t megnézve, ezt teljesen meg tudom érteni
A történet 1943-ban a németek által megszállt Belaruszban játszódik. Az eseményeknek fókuszában Florian, becenevén Floyra, a tizenéves fiú áll, aki anyjával és két húgával él egy faluban. Ő az egyetlen férfi a családban. Az apa vélhetően a fronton harcol, de semmi közelebbit nem tudunk róla. A fiú minden vágya, hogy a partizánokhoz csatlakozzon, ezért a közelben eltemetett német katonák sírjai körül puszta kézzel ás a homokban, hogy fegyverhez jusson. Úgy tudja, hogy a partizánok csak akkor fogadnak be valakit maguk közé, ha saját fegyverrel rendelkezik. Ez akár egy szokásos szovjet partizánfilm szüzséje is lehetne, de nagyon nem ezt kapja a néző. Ebben a filmben nincsen semmi, ami igazán vonzóvá tenné a partizán életet, és nem lehetséges jó döntéseket hozni. Habár önmagában nézve partizánnak állni és a megszállók ellen harcolni erkölcsileg helyesnek ígérkezik, a következményei szörnyűek.
Az illúziókat, ha voltak is; Klimov igen gyorsan összetöri. Az ifjú jelentkezőért érkező két partizán akár megszállónak is elmenne nézni. Fellépésük fenyegető, és jobbára azért nem magukat szolgálják ki élelemmel, mert Floyra édesanyja maga kínálja meg őket aludt tejjel. Az újonccokkal sem éppen úgy bánnak, ahogy gondolnánk, vagy ahogy Florian gondolja. Kezdéként egy alapos verésben részesül újdonsült fegyvertársaitól. Az anya hiába sír, könyörög és fenyegetőzik, hogy a fia mondjon le a terveiről, a partizánok pedig ne vigyék magukkal; a döntés már megszületett. A fiút, mint valami zsákmányt, egy szekérre dobva velszállítják.
A verés csak az első csalódás, ami éri Floriant, aki fokozatosan kénytelen megtapasztalni, hogy miről is szól a háború. Habár első ránézésre a partizántábor valóban egy jókora bohémtanyára emlékeztet, ahol szabadon lehet száguldozni a zsákmányolt tankkal, vagy vaskos tréfákat lehet elsütni egymásnak, ahol a közös fotó akár egy tábortűz körül is készülhetne. De mindez csak illúzió. A háttérben morajló folyamatosan hallható zaj, a fotózást felügyelő ismeretlen alakok szigorú tekintete vésztjósló, és leleplező is egyben. Minden vidámság, és felszabadultság csak a háború világán belül értelmezhető. Itt mindenki traumákat cipel, és tramuákat okoz másoknak.
Floiriannak akkor kell tettének következményével először szembesülnie, mikor friss szerelmével, Glasával, akit a partizánok között ismert meg, szeretne hazatérni. Mi is lenne, ennél idillibb? Ezért időbe telik neki, mire eljut a tudatáig a nyilvánvaló. A németek megölték az anyját, a húgait, és mindenkit a faluban, aki nem tudott elmenekülni. A túlélők nyersen a képébe is vágják, hogy miatta történt, ami történt.
A háború hétköznapjait az erőszak, az éhezés, és a bizonytalanság határozzák meg. A halál bármikor, bárhonnan lecsaphat. Visszatérő jelenet, hogy az égen feltűnik egy békésen szálldogáló felderítő gép. Szinte barátságosnak tűnik, mint egy papírsárkány, vagy vitorlázó repülőgép, olyan halkan száll. Ám a feltűnése után mindig hullik valami az égből, de soha nem tudni előre, hogy mi fog földet érni. Lehetnek ártalmatlan röplapok, vagy egy üres pálinkás üveg éppen úgy, mint bombák, vagy ejtőernyősök. Így ha felbukkan a repülő az ember feje fölött, csak egyet tehet; a földre hasal, és vár. Vagy túléli, vagy nem. De a semmiből érkező lövedékek, a váratlanul felizzó tűzpárbajok is részei a háborúnak, ahogy az is, ha valaki rosszul lép egyet és darabokra szakítja egy akna.
Ha valaki azt gondolná, hogy megszállt területen élni csak annyival másabb, mint nem megszállt területen, hogy mások hozzák a szabályokat idegen nyelven, akkor azoknak Klimov bizony az arcába tolja a valóságot. A megszállás egyet jelent a törvénynélküliséggel, a káosszal, és az erőszak uralmával. Akinek fegyvere van, az érvényesítheti az akaratát, akinek nincsen, az örüljön, ha életben marad. Talán ezért is van az, hogy Florian szinte mindig magánál tartja a fegyverét, amikor pedig el kell rejtse, bármi történjen is is, amint tud visszamegy érte, hogy megkeresse. A film végéig azonban egyszer sem hassználja.
Különösen hátborzongató a film annak tudatában, hogy az előkészületek során a rendező számos interjút készített olyan túlélőkkel, akik látták, hogy miként romboltak le a német megszállók egy-egy falut. A film elején Froyla a szülőfaluját és családját ért megtorlás követkeményeivel találkozott, a film végén maga is tanúja lesz a barbár pusztításnak. A németek mint részeg csürhe érkeznek. Inni, enni, gyilkolni, fosztogatni, erőszakot elkövetni vágynak. Miközben hangszórós autóból zenét játszanak, és hirdetik a német kultúrfölényt – az embereket erőszakkal kihajtják az utcára, ahol a legkülönfélébb módon megalázzák, és bántalmazzák őket. A házakat, csűröket, istállókat kifosztják. Vedelik a pálinkát, felprédálnak, felzabálnak mindent, amit tudnak. A gyerekeket, és azokat a felnőtteket, akik nem akarnak elszakadni a gyerekeiktől a tempomba zárják, majd benzinnel meglocsolják a faszerkezetes épülete, és rájuk gyújtják. Persze előtte felajánlják a felnőtteknek, hogy gyerek nélkül ki lehet mászni az ablakon. Szinte mindenki a tűzhalált választja. Ahogy az egyik német tiszt később mondja, a gyerekekkel kezdődik minden. Őket akarják mind megölni, hogy kihaljon a nép, hogy ne legyen aki majd emlékszik, és bosszút állhat.
A gyilkos, barbár förgeteg azonban a felnőtteket sem kíméli. Csak az maradhat életben, aki segít elhajtani a megmaradt állatokat. Végsőként a fegyveresek benzin és lángszóró segítségével minden épületet porig égetnek. Mielőtt tovább hömpölyög a vértől, tűztől, alkoholtól megittasult sereg, egy motoros még körbejár, hogy ellenőrizze, nem maradt-e valaki még életben. A sokkos állapotban földön fekvő Florianba belerúg, majd mivel az nem mozdul ott hagyja.
A film végén még számíthatnánk valamiféle megtisztulásra, egy halovány erkölcsi győzelemre, hiszen azt láthajuk, hogy a német sereget elkapták a felkészült partizánok. A katonákat megölik, a tiszteket elfogják, akik tagadással, önfelmentéssel, másokra mutogatással próbálják elkerülni az elkerülhetetlent. Látjuk, ahogy élve leöntik őket benzinnel. Látjuk, ahogy az egyik partizán égő fáklyával közelít. Tudjuk mi történt a faluban; ám mielőtt a fáklyás ember megérkezne eldördülnek a lövések, és már csak az utolsó vonaglásaik látszódnak az elfogottaknak.
A záró jelenetben újra előkerül Glasa is. Összevert arccal, sárosan, tépett ruhában, már nem az a lány akivel Florian megismerkedett. Mindkét combján vér folyik lefelé. Mindaz, amit Florian látott, és átélt fokozatosan megjelent a vonásaiban, a viselkedésében, a hanghordozásában. Itt, a német tisztek holtteste fölött állva, min egy üveges tekintetű viaszbábu bámul a kamerába. Klimov hatásosan operál a közeli képekkel. Aki látta a filmet, az sokáig fog emlékezni a szereplők arcára. A fiú először ekkor süti el a fegyverét. Majd lő, és lő, egyre elszántabban csak lő, egy tócsában úszó Hitler portréra. Miközben lő, mi visszafelé játszott filmhíradó részleteket látunk felgyorsítva. Minden visszafelé történik. A pusztításból újraéledés lesz. Látjuk, ahogy visszafejtődik a történelem, ahogy megyünk a gonoszság, a bűn, és pusztítás forrásáig. Florian pedig lő, mikor a felbukkan a képeken a náci vezető, aki maga is egyre fiatalabb, mígnem ott látjuk csecsemőként az anyja karjaiban. A kép egy montázs. A film kedvéért illesztették össze Klara Pölzl fiatalkori fényképét fiának csecsemő kori fotójával. Az így kapott anya gyermekével ábrázolás ikon szerű és zavarba ejtő. Ott a kérdést Florian számára. Meghúzza-e a ravaszt, vagy nem? Megtenné-e, hogy megöl egy gyermeket az anyjával, mint nem sokkal korábban a németek tették sok-sok gyerekkel és anyjukkal, ha tudjak, hogy mivé lesz az a konkrét gyerek, akit lát? Megtennénk-e mi? Szól a kérdés a mi számunkra is. Vékony a határvonal ami elválaszt minket egy vad, barbár, embertelen világtól. Florian nem húzza meg a ravaszt, és csatlakozik az elvonuló partizánokhoz, akik már nem őt szólítják újoncnak.
Ez a film hosszú időre ad az embernek gondolkodni valót. Végső bizonyosságként mégis csak azt tudjuk elmondani, hogy a háború rossz dolog. Ám hiába rossz dolog, az emberek újra és újra belekezdenek. A háborúban pedig nagyon hamar lemálik bárkiről a civilizáció vékony máza, és előbukkan egy olyan valaki mögüle, aki úgy érezheti, hogy őt már nem kötik sem isteni, sem emberi törvények. De A Jöjj és láss arról is szól, hogy a bűn akkor is bűn, ha megpróbálunk felmentést adni magunknak alóla, és akkor is az, ha nem is volt esélyünk jól választani.
Egy válasz
Még a ’80-a évek végén meg tudtam nézni a filmet. Úgy, hogy előtte már olvastam újszerűségéről és erejéről. Az volt, de mert olvastam orosz háborús regényeket, magyar megszálló katonák emlékeit, ezért azt a borzalmat kaptam, amire felkészült voltam. A háború pőre ábrázolása volt az, ami megrendített. Az amit a valóságban az akkor és ott lévők átélhettek. Maga a művészi eszközökkel el nem takart, újraalkotott valóság.
Ekkoriban, – rendszerváltás előtt voltunk – politizálgatás közben mondta el a szomszédunk, az öreg Nagygyura Jani bátyja a maga élményét a háborús Szovjetunióból. Német partizánvadászok mellé kirendelt magyar összekötő tiszt beosztottjaként volt tanúja. A bekerített és kiéheztetett partizánok és velük az erdőbe menekült egész falvak lakossága az éhhalál elől kijöttek az erdőből. Szekereken a nőkkel és gyermekekkel, öregekkel. A mezőn a németek várták őket és folyamatosan géppuskázták le az kivonulókat. Akik ezt tudva és ennek ellenére folyamatosan jöttek elő az erdőből, énekeltek és mentek a gyors halálba. Az öreg a végül elsírta magát és nem tudta folytatni az emlékeit. Később pedig már nem beszélt róla.