Középkori okleveleinkben és krónikáinkban több érdekes (és rémes) történet van, mint amennyit bárki gondolhat. Sajnos, ez a korszak kissé elfeledett a mai közösségi emlékezetben, kevesen tudnák felidézni a Képes Krónika legismertebb történeteit, mint amilyen a várkonyi jelenet, az aradi véres országgyűlés, vagy Búvár Kund hőstette.
Most egy ilyen felkavaró történetet idézünk meg, ami egyébként átment legalább egy történelmi regénybe (Hunyady József Aranyhordája) és régebbi népszerűsítő munkákba is. (Hegedűs Géza Korona és Kard.)
1241 vészterhes tavaszán vagyunk. Muhinál kemény harcban (az eleseteknek a mongolok otthon külön temetőt hoznak majd létre) a mongol seregek legyőzték és szétverték a magyar király, IV. Béla hadait. Bár a magyar seregek nem szűnnek meg akadályozni a mongolokat, például a Dunán való átkelésben, és némely vár kitart, a nomád hódítok felprédálják és legyilkolják a védtelenné vált népet.
A keresztény bujdokolva
menekül a templomokba,
anyjától kér menedéket –
hiába kér: egy tűz éget
porrá anyát s gyermeket.
Ellenség kit kézre kapott,
hajtja, szíjrafűzött rabot.
Hiába volt főnembeli,
az igát most elviseli,
a lovagból szolga lett.
-írják egy korabeli Magyarország sorsát felpanaszló latin siratóénekben.
Maga a király nagy nehezen tudott csak elmenekülni a csatamezőről. Nemesei vissza-visszafordultak hogy feltartsák az üldöző mongolokat.
Egy ízben olyan közel jutottak, hogy egy mongol harcos a királyt már majdnem eltalálta, de levágták a támadót. Móric fia Móric főpohárnokmesterről írja IV. Béla király oklevele:
Ezenfelül a Sajónál vívott ütközetünkben földre döntött egy, a hitetlenek sorából felénk törő és bárdját felemelve már-már nekünk támadó tatár harcost, amivel személyünknek, a koronának és az országnak kiemelkedő szolgálatot tett.
A magyar ember rendkívüli hősiességre képes, de sajnos leginkább a katasztrófában találja meg önmagát…
Bár a király Dalmáciában menedéket nyert Kadan kán őt üldöző mongoljai elől, kalandjai nem érnek véget: Civakodó Frigyes, Ausztria galád hercege foglyul ejti és kirabolja, apjának egy korábbi adósságára hivatkozva. Sőt, az osztrák hadak nem általják elfoglalni Győrt.
(Aztán később, egy amúgy a magyarok számára vesztes csatában, ahogy Béla király fogalmazott „Frigyes herceget a halál sötétségbe taszítottuk.” És megnyilt az út a Babenberg-örökség feletti küzdelem felé.)
Ebben a szörnyű időben, amikor egyes nyugati krónikások már azt írják, hogy Magyarország 350 évi fennállás után megszűnt, nem mindenki menekül a tatárok elől, vagy küzd mint Geregye-nembéli Pál aki a Duna gázlóit védi, vagy az Esztergom várát számszerijászokkal hősiesen megvédő Aragóniai Mihály ispán….
Egy bizonyos Fulkó lovag, a Kácsics-nemzetség tagja, a felvidéki Fülek vár ura más utat választott a haza védelme helyett. (A keresztnév francia eredetű.) A Kácsics-nemzetség ismert volt a király előtt, egy tagja, Simon ispán részt vett anyja, Getrúd megölésében…
A mai Dél-Szlovákiában található Fülek (Filakovo) várát Fulkó lovag még a tatárjárás előtt építtette, a Cseres-hegység lábánál, az Ipoly mentén. Ebben az időben még kevés a kővár az országban, ahol a királyi hatalom erős és a nemesség nem olyan gazdag, mint Nyugatabbra.
A tatár hadak erőssége a portyázás, a cselvetés volt, a várostromokra kevés időt szántak, és nem volt hozzá igazi tudományuk. (Korábban, még az orosz pusztán voltak kínai hadmérnökeik..Ezt vitatja az újabb szakirodalom, jelesül B. Szabó János, de marad a tény, hogy számos erősség megúszta a mongolok itteni jelenlétét.)
Ezért számos vár kiállta a tatár támadást, többek között ez a kevéssé jelentős erősség is.
Fulkó lovag, a várúr, megkongatta a harangokat, hogy a várba hívja a mongolok elől menekülőket. Azok, akik megörülve szerencséjüknek éltek a menedékbe húzódás ajánlatával gyorsan rájöhettek, hogy mégsincsenek biztonságban. A mongolokhoz hasonló rablógyilkos kezébe jutottak.
A várúr ugyanis elvette mindenüket, és azután legyilkoltatta őket. Hogy ez legenda-e annak nem találtam nyomát, hiszen a király oklevelében ezt a gaztettet nem említi. Csupán azt, hogy Fulkót
számos botrányos tettéért a legsúlyosabb vádakkal illették nagyon sokan -szinte az egész ország…
Amit viszont az oklevél említ az, hogy Fulkó megölte rokonát Éliás fia Mihályt. A gyilkosság -Fulkó lovag jellemét ítélve-valószínűleg valami orvul elkövetett gazság lehetett. A várúr felségsértést és hamis pénzverést is elkövetett, így Béla király végül „meztelen bajvívásra” ítélte.
Az ilyen bajvívás lényege, hogy meztelen pengékkel vívják, tulajdonképpen istenítélet. Az ellenfél egy királyi vitéz, egy hivatásos bajvívó, ami lecsökkenti az elítélt esélyeit. Fulkó ezt maga is érezte, így a király lábához borulva kegyelmet kért akár minden birtoka árán.
Először hosszabb börtönbüntetésre ítélték, majd egyes nemesek kérelmére szabadon bocsátották. A jó kapcsolatok a feudalizmusban aranyat értek, vagy inkább életet így a hasonló karakterek sokat megúszhattak…Fulkónak nagyon jó kapcsolatai lehettek, mert önmagában a hamis pénz verés a királyi jogok bitorlásaként a legsúlyosabb bűnök közé tartozott ő pedig ezt számtalan más bűnnel tetézte.
Fulkó azonban nem értékelte jó sorsát, és tovább folytatta bűnűző karrierjét. Az éppen csak újra benépesített Hatvan faluját lerombolta. A plébánia sem maradt meg, a lakosokat lemészárolta. Ez komolyabb pusztítás volt, mint amit majd az interregnum idejében elkövetnek a hatalmaskodó nemesek…Úgy tűnik, Fulkót maga Batu kán inspirálhatta.
Végül a király magához hívatta Fulkót, aki -minő meglepetés-nem ment el. A királyi hadak aztán erősebbek voltak, úgy tűnik, véget ért a rablólovag szerencséje, kiostromlták a várából, és börtönbe vetették. Immár az összes jószágját elkobozta a király.
Azonban akciófilmbe illő módon Fulkónak sikerült megszöknie. Egy hosszú ideje raboskodó hétpróbás latrot kiszabadított a királyi oklevél tanúsága szerint, és két embert megölve megszöktek.
De innen már nem volt visszaút, Fulkó mindenétől megfosztva, menekülő, halálraítéltként halt meg valahol, talán egy búvóhelyen. Így ért véget a magyar középkor leghíresebb rablólovagjának története, bár rablólovagokban bizony nem volt hiány később sem.
Források:
-A tatárjárás emlékezete, szerk. Katona Tamás, Európa, Bp. 1987
-Kristó Gyula: Az aranybullák százada, Kossuth, Bp. 1998.
Illusztráció: Wikipédia.
Bártfai Imre