(Rendező: Orson Welles, 1941)
Először egyetemi éveimben, egy kollégiumi szobában láttam az Aranypolgárt.
Tudtam, hogy híres film, és hogy ki volt Orson Welles, és filmszakos szobatársam elmondta, hogy majd’ minden későbbi film vett át innen eszközöket, látványt, narratívát, bármit, ami jól jött.
Az Aranypolgár egyesek szerint a legnagyobb film, ami valaha készült, a filmek filmje. De akkoriban, huszonévesen csak a grandiózusságát éreztem, a film maga kissé vontatottnak, túl hosszúnak, a narratíva kissé komplikáltnak, sőt csapongónak tűnt.
Tiszteletteljesen néztem végig, de katarzis nélkül. Közel húsz évvel és párszáz komolyabb filmmel később, idősebben, megadta számomra a „nagy film” érzését, amit az ember a Keresztapa, a Kínai negyed és hasonlók nézése közben érez át. Welles most megragadott és nem eresztett el.
Hogy miért? Mert más szemmel néztem. Először is a képsorokat. Gregg Toland, a mély fókusz mestere, egy földöntúli látomást fogalmazott meg ebben a filmben. Minden sötét, mély és hatalmas. Ki-be lépegetünk a perspektívákban, hol eltörpül, hogy -ahogy a dramaturgia diktálja-fölénk tornyosul a hős, Charles Foster Kane polgártárs. Ezek a változó perspektívák bepillantást nyújtanak az ő világába: egy art deco-stílusú diadalmas kapitalizmusba, ahol egy ember megpróbálja az álmait ráerőltetni mindenkire és elnyerni mindenki szeretetét, úgy, hogy a végén senkiét se nyeri el.
Kane világa csupa fény és árnyék, közte nincsen semmi: hol előbukkan a sötétségből Kane, hol visszaoldódik belé. Az egyik jelenet inspirálhatta a Szárnyas fejvadász híres baglyos jelenetét amikor Deckard találkozik Rachellel Tyrell irodaházában. A hatalmas, sötét és idegen terek egy az életnél hatalmasabb személyiség metafórái, és az ő rettenetes gazdaságáé. Kane Xanadu nevű palotája óriási üres hodály, amit itt-ott barokkos lépcsők, és a különféle korok szobrai töltenek meg. Akkora termekben él a film végén, hogy sokszor kiáltoznia kell a feleségéhez. De korábban, a még nem elmagányosult Kane-t kisebb, és fényesebb termekben látjuk, például a későbbi felesége kis, otthonos bár szegényes lakásában.
Ezeket a mesteri, nyomasztó, néha már a Metropolisz disztópikus világára emlékeztető képsorokat tökéletesen kiegészíti a történet és a szereplők játéka. Gondoljuk csak meg hogyan lesz a dinamikus, fiatalos és vidám Kane-ből egy mereven és esetlenül mozgó, önmagába zárt öregember…A végén már úgy mozog, mint egy darab fa.
A dramaturgia egyáltalán nem olyan szétszórt, mint amilyennek én első nézésre láttam. Fokozatosan von be egyre több információt Kane-ről, és mindig egy-egy barát beszámolóján keresztül, az őhozzá kötődő múltbéli történéseken át látjuk az Aranypolgárt. Ha az ember figyel feltárul a kompozíció mesteri egysége.
De a képi világa olyan lenyűgöző, hogy attól a legnehezebb elvonatkoztatni, ám azért is, mert egységet képez a narratívával. A film végén, amikor a Rózsabimbót, azaz Kane gyermekkori szánját, érintetlen boldogsága jelképét, azt a világot, ahová egész életében vissza akart menni, érzéketlenül tűzre vetik munkások, akiknek fogalma sincs arról mi ez a tárgy, akkor csontig hatoló borzalmat élünk meg.
Magát az ember sorsát látjuk, ahogy meg kell semmisülnie, Kane-t a halotti máglyán, mert ez az ő máglyája. Az övé és vágyaié, amik megvalósulatlanok maradtak. Ott és akkor hal meg az Aranypolgár igazán. Nem marad utána más, mint egy hatalmas, sötét palota telis-tele felhalmozott műkincsekkel és kacatokkal, amik mások számára semmit sem jelentenek. Felmerül a nézőben az egzisztencialista gondolat: és az én életem fog majd valamit jelenteni, ha elmentem? Nem biztos, hogy van erre megnyugtató válasz.
A történet pedig sokrétű. Tulajdonképpen Kane-el együtt itt barátai és azok sorsát kísérhetjük végig, akikkel kapcsolatba kerül. Mindegyikük boldog akar lenni és felemelkedni: Leyland színikritikusként, Susan Alexander énekesnő akar lenni (vagy azt hiszi, hogy az akar) Kane valóra váltja vágyaikat, és elbukik mind. A régi barát egy szivarfüggő öregemberré lesz, aki egy öregek otthonában sietteti a halált, Susan alkoholista, Kane maga pedig szétveri a szobáját és meghal egyedül. Kane úgy tesz másokat sikeressé, ahogy saját magát: sehogy sem. Illetve, sikeressé talán igen, de boldoggá nem. Azt a fajta polgári, mértéktartó, üzletelő sikerességet és gyarapodást amit Thatcher, a Kane által örökölt vagyon kezelője testesít meg Kane mélységesen megveti. Az Aranypolgár figurája ma is aktuális bár a „Gilded Age” mágnásainak, elsősorban a sajtókirály Randolph Hearts-nek a karikatúrája és kritikája.
A főszereplő több mint sajtómágnás. Gátlástalan és találékony, újító populista, önjelölt nép- és munkásboldogító, aki nem szereti a szakszervezeteket. Nem tartja be a szabályokat, de mások határátlépéseit könyörtelenül megítéli. Mindenkinél jobban vágyik a szeretetre, de követeli, hogy úgy szeressék ahogy ő határozza meg. Élvezi és használja a gazdagságot, de megveti a kicsinyes és önző sáfárkodást, töpögetést, kalmárkodást. Tulajdonképpen úgy csúcskapitalista, hogy a pénz számára csakis eszköz, nem pedig cél. Nem pénzt akar keresni (nagyjából inkább csak költ, mint keres) hanem boldogságot akar venni. Boldoggá akar tenni mindenkit, aki a közelébe kerül, de nem érdekli ők hogy akarnak boldogok lenni. Végül aztán magára maradva bezárkózik annak a tudatába, hogy a világ nem ismerheti meg őt, hogy egyetlen ember sem tárul fel a világ közönye előtt…Egyszemélyes tragédia ez vagy az ember elkerülhetetlen sorsa? Ezt is a néző dönti el.
De ennek a történetnek ennél több dimenziója van. Lehet az emberi esendőség, a kikényszerített szeretet kritikájaként, vagy a kapitalizmus kritikájaként nézni. De még számtalan értelmezése lehet ahogy Roger Ebert, a híres filmkritikus írta: „mélysége túlmegy a megértésen”.
Talán erre utal, hogy a filmben nyomozó újságírók nem tudják meg soha mit jelentett az a szó, hogy rózsabimbó. Ki is mondják, hogy „egy szó nem magyarázza meg egy ember életét.” De lehet az is, hogy életünk egy ismeretlen, megismerhetetlen történet lesz mindig -még önmagunk számára is. Csak remélhetjük, hogy ha Isten lesz a nézője ő is Orson Welles képsorain keresztül fogja nézni…
Bártfai Imre