Nem elég horrorfilmnek lenni, annak is kell látszani – ezt a Post mortem című film kapcsán általam már elsütött Kósáné Kovács Magda-parafrázist nyugodtan tovább parafrazálhatnám a lentebb boncolgatott történelmi krimi, a Vadászat apropóján. Hogy mi a baj ezzel a regénnyel? Amennyiben van némi ráérő ideje az olvasónak, ígérem, hogy lentebb részletesen fényt derül rá.
Cserhalmi Dániel regénye, a Vadászat, egy, az 50-es években, a Rákosi-korszakban játszódó krimi. Valaki ÁVH-s tiszteket gyilkol és a főhős Erdei Sándor bűnügyi nyomozónak a társával, a mellérendelt Bohák Tibor ávós tiszttel együtt azt kell kiderítenie, ki a tettes. A bűnügyi regények többsége jelentős részben a nyomozásról szól. Ahogy az ilyen műről írott kritika pedig bizonyos értelemben a szerző utáni nyomozás: mennyire hihető és életszerű az ő narratív verziója, irodalomba öntött vallomása. Ilyenkor tulajdonképpen a művén át stílszerűen „kihallgatjuk” az írót. Egy jó kritikusnak olyannak kell lenni, mint egy etikus, a törvények szellemében, a jogállami normák szerint cselekvő nyomozónak. Vagyis nem lehet prekoncepciója, nem döntheti el a nyomozás kezdeténél, hogy egy potenciális gyanúsított ártatlan vagy bűnös. Schrödinger macskájának példájával élve, egyszerre kell mindkettőt feltételeznie, amíg el nem dől, mi az igazság.
A nyomozóhoz hasonlóan a kritikus sem ítélheti eleve jónak vagy rossznak a könyvet. S bármennyire is szubjektív műfaj ez, mégiscsak a tényekből ajánlatos kiindulnia. Kérdés, mit várunk egy történelmi regénytől, filmtől vagy színdarabtól? Ezt úgy tudnám a legjobban megvilágítani, mint a fantasy és a sci-fi közti különbséget. Melynek lényege, hogy egy részben vagy egészben fantasy műfajú alkotásban (hasonlóan a mesékhez, mondákhoz, legendákhoz) nem kell tartani magunkat a valósághoz, a fizikai világ törvényeihez. Akár valós történelmi személyeket is felruházhatunk varázserővel, halhatatlansággal. Ahogy tette Alexandre Dumas az Egy orvos feljegyzései című regényében Joseph (Giuseppe) Balsamoval alias Alessandro di Cagliostro gróffal, valós személyből, szélhámos kalandorból egy örök életű, kétezer éve született mágust formálva. Ettől az ő regénye még történelmi maradt, de e szál révén misztikus (ha tetszik: fantasy) összetevővel itatódott át.
Körülbelül úgy, mint a Trónok harcában, amelynek képzeletbeli világában is többnyire nagyjából érvényesülnek a politika művészetének Niccolò Machiavelli, vagy a „társadalmi fizikának” Auguste Comte által körvonalazott törvényszerűségei, hogy időről időre egy mágikus kitérő rést üssön azokon. Ezzel szemben a műfailag szűkebben vett, igényes tudományos-fantasztikus irodalomban (akárcsak a politikai krimiben) meg kell felelni bizonyos keretrendszernek. Mondjuk egy alternatív történelmi, kontrafaktuális gőzpunk regényben alakulhat gyökeresen másként a múlt, mint a valóságban, de a szerző erre hihető, életszerű magyarázattal kell szolgáljon. Hogy nem így alakult, de akár így is alakulhatott volna. Még szűkebb az író mozgástere akkor, ha a regényében nem alakul másként a nemzeti és nemzetközi szintű történelem. Ehelyett a valós múltba illeszt bele egy fiktív szálú cselekményt. Itt konkrétan egy bűnesetet.
Így tehát még jogosabban vetődik fel a kérdés, hogy megtörténhetett volna-e a valóságban? Melyre egzakt feleletet nem adhatunk: az írón múlik, el tudja-e velünk hitetni? S akár az is megtörténhet, hogy a kritikussal nem képes elhitetni, az olvasók többségével viszont igen. Melynek oka az is lehet, hogy a történelmi regények iránt érdeklődők elsöprő többsége nyilván nem tanulta egyetemi szinten a történelmet. Miért is kéne? – hangzik a kérdés – Ez egy regény, minek akarjuk számon kérni rajta a valóságot? A gond azonban pont az, hogy a közönség egy jelentős része nem tesz különbséget a tudományos valóság és az írói fikció között. Azt bizonyára a felnőtt nézők közül jóformán senki nem gondolja egy Harry Potter-film megnézése után, hogy valóban bizonyíthatóan léteznek olyan emberek, akik képesek varázsigék hatására a levegőbe emelkedni, illetve más természetfeletti dolgokat csinálni. Miként Alexandre Dumas regényének elolvasása után se kezdjük el komolyan azt gondolni, hogy Joseph (Giuseppe) Balsamo tényleg az ókorban született, és még a XVIII. század végén is élt.
Az viszont már jóval gyakrabban megesik, hogy egy múltban játszódó történelmi, politikai regényt vagy filmet az olvasó akár készpénznek vesz. Nagyon jó példa erre a Besúgó című HBO-sorozat, ahol leginkább azok a nemzedékek vették igaznak, hitelesnek, életszerűnek az abban lejátszódó sztorit, akik felnőttként, de akár még gyerekként sem éltek a ’80-as években. Ahogy a sorozat egyik kritikusa mondta: „Minél kevesebb saját élményed van a ’80-as évekről, annál nagyobb eséllyel szereted a Besúgót.” Nyilvánvalóan ehhez képest is sokkal több olyan ember van, aki az ’50-es években még meg sem született és fiatalként is legfeljebb a diktatúra puha korszakát élte át. A ma élők közül legtöbben saját élményekkel nem rendelkeznek. Természetesen az nem egy krimiszerző felelőssége, hogy egy történelmi hátterű bűnügyi cselekményt sokan a valósággal azonosítanak. Ezért nyilván nem is beszélhetünk történelem-hamisításról.
Történelem-hamisítódásról viszont igen; amikor a mű akaratlanul is olyan hatást gyakorol, hogy téves benyomás keletkezik az adott korról. Ettől a könyv még lehet jó, szórakoztató, izgalmas, humoros. Tehát nem azt mondom, hogy egy ilyen alkotás ne lehetne egyéb vonatkozásban kiváló. Nem is állítom, hogy Cserhalmi Dániel eddig általam olvasott műveinek, A vadászatnak és a Szibériai csapdának az olvasása kínszenvedést jelentett volna számomra. Problémám inkább azzal van, hogy nem látom a korhűséget, a múlt atmoszférájának hiteles megjelenítését, illetve átadását. Hasonló gondok vannak itt, mint a Besúgónál. Az valós, hogy történtek 1945 után olyan, hatósági vagy közéleti pozíciót betöltő személyek elleni gyilkosságok, (illetve annak beállított ügyek) amelyek politikai jelentőséggel bírtak, vagyis inkább: politikát csináltak belőlük. Ilyen volt a pócspetri eset, ahol egy rendőr halt meg. Az egyházi iskola államosítása ellen 1948. június 3-án a községháza előtt tüntető helyiek egy része megpróbált bejutni az épületben zajló testületi ülésre, amit a bejáratnál őrködő rendőrök meg akartak akadályozni. A dulakodás során riasztólövést adtak le, „majd Takács Gábor őrvezető csőre töltött puskája a lépcsőhöz ütődve elsült, és a lövedék halálra sebezte a rendőrt.” Az ügyben a segédjegyzőt kivégezték, a falu plébánosát és az tanítóját pedig életfogytiglanra ítélték.
Vagy a Moić-ügy, ahol egy jugoszláv diplomatát gyanúsítottak emberöléssel. 1948. július 10-én, este fél 11-kor a Veres Pálné utcai Tökölyánum egyik szobájában „holtan találták Miloš Moić-ot, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége (MDDSZ) intézőbizottságának tagját.” Vagy ahogy a korabeli sajtó, az Északmagyarország 1948. július 18-i száma írta „szabadkai születésű, 30 éves jegyzőtanfolyam hallgatót.” Az ügyet kezdetben nem is gyilkosságként, hanem öngyilkosságként kezelték, Domján Dániel Ferenc belinkelt tanulmányában idézett főkapitányi jelentés szerint az áldozat „még meg nem állapítható körülmények között hasba lőtte magát.” Illetve Sajti Enikő tanulmánya szerint felmerült, hogy a jugoszláv követség sajtóattaséja, Zsivko Boarov „szerelmi vitába keveredett” s ennek során kapott halálos lövést Miloš Moić. S bár a feltételezett indíték magánéleti volt, az ügyet a kommunista sajtó a Tito vezette Jugoszlávia szovjet blokkból való kiközösítése utáni hetekben politikai gyilkosságként tálalta. A fentebb idézett Északmagyarország szerint „a gyilkosság politikai természetű gyilkosság volt.” Ergo, hogy Moic-ot azért ölték meg, mert a szovjet-jugoszláv konfliktusban Moszkva oldalára állt. (Boarovot emberölésért ítélték el, 1955-ben amnesztiával szabadult a börtönből és hazatért Jugoszláviába.)
De mondhatnánk a Teréz körúton 1946. június 17-én, egy lövöldözésben meghalt szovjet katonák esetét, amelyből a kommunista vezetésű rendőrség és állambiztonság igyekezett koncepciós vádat és ítéletet faragni. Állítólag az Oktogon melletti Edison kávézónál „három szovjet katona inzultálta az egyik pincérnőt, az emiatt kialakult konfliktusban ketten meghaltak”, illetve „a kiérkező újabb szovjet egységek figyelmeztető lövéseket adtak le.” Ennek során egy eltévedt golyó „az egyik padláson megölt egy Pénzes István nevű 17 éves tanulót” Egy másik verzió szerint Pénzes lőtt az egyik szovjet katonára, „de nem politikai okból, hanem féltékenységből” Mivel a korabeli gyanú alapján Pénzes a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Titkársága (KALOT) tagja volt, ez ürügyül szolgált az egyesület feloszlatására. Vagyis többször megesett, hogy a kommunista párthoz vagy a szovjet megszállókhoz lojális személyek lettek erőszak áldozatai.
S említhetünk olyan ügyeket is, amikor a kormánynak dolgozó embereket próbáltak politikai okokból tőrbe csalni, s ebből lett fegyveres konfliktus. Ilyen volt Kruchina Viktor, aki a katonai titkosszolgálatként működő (de tevékenységét civilekre is jócskán kiterjesztő) Katonapolitikai Osztály (Katpol) vezetőhelyetteseként dolgozott. Ám mivel a Szociáldemokrata Párt delegáltjaként került oda, az osztályvezető, a kommunista törekvések szolgálatában álló Pálffy György nem bízott rá komoly feladatokat. A Horthy-korszakban folyamőr századosi rangot szerző Kruchina a II. világháború alatt „rádió-összeköttetést tartott fenn a Málta szigetén lévő szövetséges légierő parancsnokságával, és a német uszálykonvojok helyzetéről, haladási pozícióiról tájékoztatta őket” (Okváth Imre: „Sziget egy reakciós tenger közepén” – Adalékok a Katpol történetéhez, 1945-1949. Államvédelem a Rákosi-korszakban – Tanulmányok és dokumentumok a politikai rendőrség második világháború utáni tevékenységéről (Szerkesztette: Gyarmati György. Történeti Hivatal, 2000. 87.o.) S valószínű, hogy ezután is lehetett kapcsolata a brit hírszerzéssel.
Emellett állítólag beszámolt Nagy Ferenc miniszterelnöknek a Katpol által fabrikált „köztársaság-ellenes összeesküvésről” (Ez a koncepciós ügy vezetett Kovács Béla kisgazda pártfőtitkár Szovjetunióba való elhurcolásához és Nagy Ferenc száműzetésbe kényszerítéséhez.) 1947. január 18-án Kruchinát egy találkozóra hívták Gyuris Aladár alezredes, korábbi rendőrkapitány budai Vas Gereben utcai villájába. Gyuris, aki szintén részt vett az antifasiszta ellenállásban, az Államvédelmi Osztályon (ÁVO) hivatalosan Péter Gábor helyettese volt, de őt sem igazán avatták be a politikai rendőrség ügyeibe. Kruchina az utcában „egy nagy fekete kocsira lett figyelmes, amelynek ajtajai nyitva voltak és a motorja is alapjáratban járt. Az autóhoz közeledve 4-5 férfi pisztolyt szegezve neki támadt, s igyekeztek az autóba betuszkolni, miközben az egyik egyenruhás férfi oroszul káromkodott.” (Okváth Imre: Az angol kémhálózat a Katpolon (1946-1947) – Megértő történelem. Tanulmányok a hatvanéves Gyarmati György tiszteletére. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2011. 57-67. o.)
Kruchinánál két csőre töltött pisztoly volt, és használta is azokat. Így aztán „egyik támadója halálos lövést kapott”, ugyanakkor az egykori folyamőr „bal vállát, bal felkarját és fejét is golyó találta el”, de sikerült a kelepcéből elmenekülnie. Brit hírszerzési kapcsolatára utal, hogy egy, a Thököly út 78. szám alatti Angol Katonai Misszióhoz tartozó zuglói konspirált lakásban bujkált, utána pedig „angol katonai egyenruhában, egy dzsipben kicsempészték Bécs angol megszállási övezetébe.” 1948 júniusától pedig Londonban a brit titkosszolgálat kelet-európai referense volt. Hasonlóképp kémthrillerbe illő Csornoky Viktor kairói magyar nagykövet, Tildy Zoltán köztársasági elnök vejének 1948. július 23-i letartóztatása.„Egyes jelentések szerint, amikor le akarták tartóztatni, nem adta meg magát, tűzharcba keveredett az ÁVH embereivel.” – írja Ferkó Dániel egy 2020-as életrajzi cikkében.
Ungvári Tamás irodalomtörténész egy 2010-es kötetében Szűcs András Az akasztófa két oldalán című művére hivatkozva szintén azt állítja: Csornoky a Külügyminisztériumban „pisztolyt rántott elfogóira, és a tűzharcban megsebesült” (Nyomtalanul – A gyilkosok köztünk vannak. Scolar Kiadó, 2010, 147.o.) Tehát 1946-48 között voltak, illetve lehettek rendőröket, titkosszolgálati tiszteket, diplomatákat, szovjet katonákat érintő gyilkosságok, erőszakos bűncselekmények, amelyek bizonyos részletei máig tisztázatlanok. Tehát akár egy izgalmas faction (a faktum és a fikció vegyítéséből születő tényfantázia-dokumentumregény) nyersanyagául is szolgálhatnának. Ilyen értelemben tehát árnyalásra szorul Cserhalmi azon, a Szibériai csapda utószavában elhangzott megállapítása, hogy:”A regény tervezése során azzal a kérdéssel fordultam az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárához (ÁBTL), hogy ismert-e olyan eset, amiben civil lakosok erőszakot alkalmaztak az ÁVH nyomozóival szemben. Tömeges megmozdulások természetesen történtek az 1956-os forradalom idején,de olyan esetről nem állt rendelkezésre akta, amiben egy konkrét nyomozó ellen lépet volna fel egy csoport. Ez persze nem zárja ki, hogy történt ilyesmi… és ha ez lehetséges volt, akkor ideális alapul szolgált a cselekmény megtervezéséhez.” (I. m: 455.o.) Csoport, illetve civilek valóban nemigen léptek fel erőszakkal ÁVH-, és/vagy Katpol-tisztek ellen. De olyanok, mint Kruchina, adott esetben igen.
Ám az ’50-es évek elejére már inkább azt mondhatjuk, hogy az ÁVH-s tisztekre a legnagyobb veszélyt a kommunista pártállam jelentette. Szűcs Ernő ezredest, Péter Gábor helyettesét mindenféle bírói ítélet vagy törvényes eljárás nélkül verték agyon. Éppoly brutális halála volt mint korábbi áldozatainak vagy a regénybeli gyilkos által kiszemelt ávósoknak. De magával Péter Gáborral is kegyetlenül bántak el a korábbi beosztottjai, amikor Rákosi utasítására letartóztatták. „Boda nevű személyi biztosítója bilincselt hátra, úgy, hogy a nagy izgalomban még az ütőeremet is odacsípték. Hetekig kezelték a Conti utcai fogházban a sebemet (természetesen a bilincs rajtam maradt, nem vették le) Kabát nélkül, homloküreg-gyulladással bevittek Rákosi Mátyás óvóhelyének jégverem pincéjébe.” – írta erről az ÁVH parancsnoka a börtönben. (El nem égetett dokumentumok. Szabad Tér Kiadó, 1990. 22.o.) De mivel az ÁVH tevékenysége rendkívül sok félelmet és gyűlöletet váltott ki (amely 1956-ban lincselésekben, bestiáis népítéletekben kulminálódott), így az sem lehetetlen, hogy 1950-ben is lett volna olyan, aki önbíráskodó módon lép fel ÁVH-s tisztekkel szemben.
Nem is emiatt érzem hiteltelennek a művet. Sokkal inkább a nyomozás légkörét bemutató események, párbeszédek okozzák ezt. A nyomozás során a főhős, Erdei Sándor kihallgat egy tanút, a meggyilkolt, korábban a Katpolnál is dolgozó ÁVH-s tiszt Holeczky Kálmán szomszédját, aki nyíltan, a rendőr füle hallatára bírálja az ÁVH-t, „istentelen pernahajder„-nek nevezve az áldozatot, aki megérdemelte, ami történt vele. „Lehet, hogy becsületes ember volt, de ezek a barátnőm unokáját is letartóztatták, és mondhatnak róla bármit, hogy ilyen reakciós volt, vagy olyan kém, én viszont tudom hogy ez nem igaz.” (50.o.) Vajon életszerű ez 1950 nyarán, a rendőrállami terror és a hidegháborús paranoia légkörében? A hidegháború ráadásul épp azokban a hetekben kezd forrósodni. Pont a cselekmény kezdetének, 1950. június 26-a előestéjén tör ki a koreai háború, amiről viszont a könyvben nemigen olvashatunk. Pedig az egyik jelenetben épp a Szabad Népet olvassák, amelyben azért csak szóba kerülhetne az, hogy a kommunista Észak-Korea és az USA-barát Dél-Korea között fegyveres konfliktus indult.
S az mennyire korhű, hogy a kihallgatott potenciális gyanúsítottak csak úgy bírálni kezdik az Államvédelmi Hatóság módszereit? „Mégis mit tehettünk volna? Maga mit tett volna a helyünkben? Tudja jól, mennyi esélyünk lett volna, ha nekiállunk vitatkozni azokkal. Ferenc utána hetekig attól rettegett, hogy minket is bevisznek” – hangzik el, amikor az egyik áldozatul esett ávós által korábban letartóztatott fiú szüleit faggatja az ÁVH-s tiszt és a rendőr. Amiben igazuk is van – mármint hogy félnek, hogy beviszik őket az Andrássy út 60-ba. (Akkor: Sztálin út 60.) Csak pont ezért korhűtlen, hogy ezúttal viszont előhozakodnak vele. (230. o.) Vagy hogy annak a kórháznak az orvosa, ahová az egyik áldozat holttestét szállították, nekiáll kioktatni az ÁVH tisztjét? „Én úgy tudom, hogy Bálint elvtárs szólt önöknek, és Péter elvtárs…-próbálta megtörni az orvos lamentálását Bohák, de a másik leintette.- Tudom, hogy miért vannak itt, de ettől még nem értek egy vele. Nem erre vagyunk berendezkedve. Ez nem a Patológiai Intézet” – mondja (251.o.) Folytathatnánk azzal a képtelenséggel, hogy ebben az időben, mikor az erőszakszervezetek hivatásos tisztjeitől elvárták az állampártban és/vagy annak valamely bábszervezetében (Hazafias Népfront, DISZ, szakszervezet) való tagságot, a vak lojalitást, akkor egy rendőrnyomozó csak úgy közölje az ÁVH tisztjével, hogy: „A politikát megpróbáltam kiszorítani az életemből. Nem érdekelt, hogy Tildy van az ország élén, vagy Dobi. És ne is kérdezze, hogy kinek a pártján állok.” (271.o.)
Mindezt akkor, amikor a kommunista belügyminiszter Rajk Lászlót kivégezték, Tildy Zoltán köztársasági elnököt házi őrizetbe vették (vejét pedig halálra ítélték, lásd fent), utódját, Szakasits Árpádot pedig bebörtönözték. Vajon mennyire hiteles ez? Vagy mondjuk, amikor a nyomozó és a főkapitány úgy beszélgetnek az ügyről, hogy amennyiben „a tettest a dühe motiválja, akkor ebben az országban bőven akad potenciális elkövető. Vannak elegen, akik szívesen megszabadulnának néhány államvédelmistől.” (114.o.) Ilyen beszélgetés simán előfordulhat egy autokratikus irányított demokráciában vagy akár még egy konszolidált puha diktatúrában is. De nem egy totalitárius rendszerben, ahol bárki lehet áldozat, még akár a kommunista párt főtitkára is. Ez is megtörtént, amikor 1948 szeptemberében Władysław Gomułkát, a lengyel, 1951 szeptemberében pedig Rudolf Slánský-t, a csehszlovák kommunista párt főtitkárát is megbuktatták, utána pedig mindkettőjüket letartóztatták. (Utóbbit ki is végezték.) A csontig hatoló félelmet nemigen tudja Cserhalmi regénye átadni. Hogy is lehetne mindezt elhitetni az olvasóval, miközben a rendőrnyomozó káromkodva beszól az ÁVH rettegett főnökének, Péter Gábornak?
Az nem tetszik neki, hogy a budapesti főkapitány, a valóban létező, 1932 óta illegális kommunista párttag Ratulovszky János miért nem képviseli határozottabban a rendőrszakmai álláspontot a politikai megfontolásokkal szemben? „Erdei egyre csak fortyogott magában. Miért nem képes kimondani a főkapitány, hogy nekik, a rendőrségnek kell lefolytatni a nyomozást? Miért beszél ennyire diplomatikusan?” (131.o.) Már eleve az is – finoman szólva – nehezen hihető, hogy bármely, a testületi viszonyokat, a korabeli rendvédelem belső működését ismerő rendőr a főkapitány-helyettes, aztán főkapitány Ratulovszkytól várta volna a szakmai prioritások érvényesítését. „Egy idő múltán más területre helyezték, aztán ismét visszakerült, annak ellenére, hogy szakmai tudása a semmivel volt egyenlő. Mint főkapitány-helyetteshez hozzá tartozott a bűnügyi munka ellenőrzése. Összevissza kapkodott, hozzá nem értése rányomta bélyegét az egész bűnüldözésre. Mindenki elítélte önkényeskedéseiért. A taggyűléseken, ami sokszor délután öt órától hajnali két-három óráig tartott, bárki vette is a bátorságot, hogy megbírálja, az már 24 órán belül nem volt a főkapitányságon, valamelyik távoli kerületbe száműzte.” – írja A színésznő halála című memoárjában Mág Bertalan, aki ebben az időben, 1948-1952 között nyomozástant tanított a Böszörményi úti Rendőrtiszti Iskolán, előtte pedig a Budapesti Rendőr-főkapitányság első detektív-csoportvezetője volt.
Mág Bertalan nem azért bírálta Ratulovszkyt, mert kommunista volt. Ratulovszky elődjéről, az 1918-tól kommunista Münnich Ferencről (aki a Rákosi-korszakban Helsinkitől Szófián át Moszkván keresztül Belgrádig volt nagykövet, a Kádár-korszakban pedig miniszterelnök-helyettes, aztán miniszterelnök) azt írja: „igen népszerű volt az egész állomány körében, mert hamarosan köztudottá vált, hogy nem a rangot, csakis az eredményes munkát becsüli. Az, hogy a későbbiek során, a forradalom alatt és után milyen magatartást tanúsított ez az ember, az már politikai kérdés, nem pedig rendőri” – emlékezik Mág Bertalan. Aki Ratulovszkyról a legrosszabb véleménnyel volt. Mondván, „erőszakos, szakismeret nélküli volt, a nadrágján végighúzódó piros stráf nem a rangját, hanem a tőle való félelmet szimbolizálta.” Ratulovszky az ujjlenyomat-nyilvántartásra azt mondta, „azonnal meg kell ezt szüntetni, mi nem alkalmazunk fasiszta módszereket.” A memoáríró szerint csak a rendőrök bátorságának volt köszönhető, hogy a daktiloszkópiai adatbázist „sikerült megmenteni. Helyette „falból” régi kartonokat, dobozokat raktak a kazánba.” Ratulovszkyról a főnökei sem voltak jobb véleménnyel, amikor a Belügyminisztériumban a fenti intézkedését megtudták, „az egyik miniszterhelyettes azt kérdezte: – Ki helyezte ezt a balfácánt ebbe a pozícióba?
Ratulovszky bukása krimibe illő: „Egy napon elterjedt a hír, hogy a felesége öngyilkosságot követett el, leugrott az emeletről. A helyszíni bizottság emberei, kiegészülve az orvossal, nem egészen ezt állapították meg. És egy napon a felsorakozott apparátus előtt felolvasták a miniszteri parancsot, miszerint Ratulovszky János főkapitány, aki a pártnak, a miniszteri utasításoknak nem tett eleget, azonnali hatállyal felmentették állásából, és a pártból is kizárták. Felesége halálának gyanús körülményei, vele szemben, továbbra is fennmaradtak.” – említi Mág Bertalan. Ratulovszky életrajzából is az derül ki: főkapitányság után, 1951 és 1956 között volt egy törés a karrierjében, úgymond „néhány évig munkásként dolgozott”. Ezek után mennyire várható tőle, hogy beosztottja pártját fogja, aki így esik neki Péter Gábornak: „Bassza meg, valaki éppen levadássza a kollégáit, és maguk titkolózni akarnak? – fakadt ki Erdei, aki képtelen volt uralkodni az érzelmein. – Így vajon mennyi az esélye annak, hogy időben megtaláljuk a tettest?” (133.o.)
A fiatalok ebből akár azt is gondolhatják, hogy a Rákosi-korszak is csak úgy és annyira volt diktatúra, mint az orbáni NER, illetve az Erdoğan-, és a háború előtti Putyin-rendszer (esetleg a Modi-féle India) amelyeknek vannak autokratikus vonásaik, netán betiltanak vagy külföldre üldöznek valakit, illetve akadnak politikailag motivált eljárások, fenyegetések, letartóztatások, (egyik-másik rezsimnél gyanús halálesetek, merényletek is) de azért lehet bírálni a rendszert, időnként pedig még egy közigazgatásban dolgozó is „beszólhat” a főnökének – legfeljebb kirúgják. Ezt az illúziót erősíti, hogy a főhős rendőrhöz csak úgy odalép egy újságíró, aki faggatni kezdi a gyilkosságról. „Amikor kilépett a kapitányság épületéből, a körút felé indult volna, de egy magas, barna hajú, öltönyös férfi várt rá, kezében jegyzetfüzettel. Ismerte az újságírót, ezért megpróbálta kikerülni, de az nem tágított mellőle.
– Azt hallottam, találtak egy holttestet Budafokon ezt meg tudja erősíteni a rendőrség? Mire a nyomozó így felel: „Nos, forduljon Ratulovszky elvtárshoz, de ha elfogad egy tanácsot, akkor, Gordon elvtárs, ne üsse bele mindenbe az orrát. A rendőrségnek, azt hiszem, nincs szüksége a szolgálataira” – mondja a rendőr. (179-180.o.) S még a regény egy későbbi fejezetében is elhangzik a félmondat: „Egy találékony újságíró persze sok mindennek utánajárhat…” (305-306.o.) Valójában ekkorra a sajtót teljesen államosították és cenzúrázták. Szó sem lehetett arról, hogy egy újságíró csak úgy kérdezősködjön.
Ezt még a jóval puhább Kádár-rendszerben sem úszta volna meg. Például amikor 1973-ban történt az ÁVH-s tisztek regénybeli halálához mérhető súlyosságú bűncselekmény – a balassagyarmati túszdráma. Akkor operatív felderítő egység indult útnak, hogy felkeresse a túszejtő testvérpár baráti körét „és elejét vegye az esetleges sajtójelenlétnek.” Továbbá „…a Magyar Rádió és Televízió munkatársait is kitoloncolták a városból” (Hatala Csenge: Hírzárlat. ATHENAEUM, 2015. 113, 160.o.) Erdős Ákos, a rejtőzködő milliárdos viszont, (aki Gyurcsány Ferenc üzlettársából lett a konzultációs kérdőívek beszállítója) egy 2005-ös életrajzi riportban úgy nyilatkozott: „A 70-es évek elején helyszíni tudósítást készítettem Balassagyarmaton az első hazai fegyveres terrorakcióról” Erdős Ákost hiába kérdeztem erről, viszont egy, Erdős akkori munkáját jól ismerő névtelenséget kérő forrás megerősítette: valóban ott volt Balassagyarmaton „Fiatal újságíróként – talán gyakornok volt? – az MR Krónikánál dolgozott, a hír hallatán se szó se beszéd, fogta magát és odament. Nagy cirkusz lett belőle, kitették a szűrét a rádióból, de lehetőséget kapott arra, hogy száműzetésben, Pécsett a Dunántúli Naplónál tovább gyakorolja a szakmát. A pletyka szerint apja jó kapcsolatai révén úszta meg ennyivel a kalandot.” – mondta informátorunk. El lehet képzelni, 1950-ben milyen következményei lettek volna egy ilyen sajtócsínynek.
Valahogy olyan érzése van a kritikusnak, mintha ezt a Vadászat című regényt direkt úgy írták volna, hogy jobban hasonlítson a mi jelenkori világunkra (illetve jóval „puhább” rendszerekre) mint a totalitárius múltra. Például a bordélyház leírásánál azt mondatja (vagyis intraperszonálisan, belső monológként „gondoltatja” a szerző a főhőssel, hogy: „az ilyen speciális szolgáltatásokat csak egy különleges kör vette igénybe, néhány magas rangú politikus, bankárok, és úgy tűnik, a politikai nyomozók, sőt akár a rendőrség tagjai is.” (76.o.) Holott ekkor már ahogy független újságírók, úgy bankárok sem voltak már Magyarországon, legfeljebb banki alkalmazottak. Ugyanis a bankrendszert teljesen államosították. A kommunista párt Gazdasági és Pénzügyi Bizottsága a témával foglalkozó cikk szerint „már 1948. január végén döntést hozott a bankállamosításokat követő helyzetről: az MNB mint egyetlen központi bank mellett csupán négy pénzintézet fenntartását határozta meg: egy beruházási, egy mezőgazdasági, egy külkereskedelmi bankét; valamint egy országos hálózattal rendelkező takarékpénztárét.” Így „az 1940-ben működő 327 pénzintézetből 1949-re mindösszesen négy maradt.”
Egy másik ponton egy gyanúba került vállalatigazgatóval kapcsolatban elhangzik, hogy a fia is lehet, aki gyanúba keverte, mivel ha őt eltávolítják a fia kerülne az igazgatói székbe.”A rendőrség szemében Meggyesi is tökéletes gyanúsított, és a lecsukják, akkor talán a fia kerül az igazgatói székbe. Esetleg örökül egy kisebb vagyont.” (370.o.) „Az apja halálával talán örököl, de nem tudhatta, hogy őt nevezik el ki az igazgatótanácsba. Sőt, szerintem erre amúgy sincs sok esélye, így nem hinném, hogy ezért részt vett volna egy ilyen gyilkosságsorozatban. Ha tényleg ez lenne a célja a, elég lett volna megölnie az apját.” – latolgatják később. (390.o.) Ez több ponton is nevetséges. Egyfelől ekkor már nem voltak Magyarországon magántulajdonban lévő nagyvállalatok, ahol értelemszerűen a tulajdonos halála után a legközelebbi rokona örökli a részvényeket, s ezáltal akár az ügyvezetői, vezérigazgatói posztot is. Az meg végképp nevetséges, még felvetésnek is, hogyha egy vezetőt letartóztattak, akkor a Rákosi-korszakban a rokona abban reménykedhetett, hogy ő kerül a helyére. Sokkal inkább az történt, hogy amennyiben egy káder kegyvesztett lett, s börtönbe került. akkor a rokonait is kirúgták vagy internálták, és még örülhettek ha ennyivel megúszták.
Egyébként a hitelességet mindezeken túl az is nagyon rontja, hogy a Deák téri országos főkapitányság épületének 1950. tavaszi avatásakor Ratulovszky főkapitány Zöld Sándor belügyminiszternek mond köszönetet, (84.o.) holott Zöld csupán 1950. június 23-án vette át a Belügyminisztériumot elődjétől, Kádár Jánostól. Egyébként is a regénybeli helyzet, hogy a nyomozó alapvetően szakmai alapon, pártsemlegesen jár el és az ávósok a rossz fiúk, egyszerűen nem igaz. A rendőrség ugyanúgy a pártállami hatalmat szolgálta. Vezetőitől teljes lojalitást vártak. Például Kopácsi Sándor, mielőtt 1952-ben budapesti főkapitány lett, a pártközpontban Rákosi Mátyás mellett dolgozott, utána a BM Internálási Osztályát vezette. Szó sem lehetett arról, hogy egy rendőri vezető az ÁVH-val szemben a „szakmát” képviselje. Hasonló a dolog jelenik meg a Szibériai csapda című Cserhalmi-regényben, ahol a katonatisztből lett katpolosok eredendően még jók voltak, csak a kommunista titkosszolgálat „rontotta el” őket. „Annak idején minden erejével próbálta lebeszélni Csonkát, hogy belépjen a Katpolba. A sorozatos költözések, a háború és a hadifogság egészen más volt. Ugyanaz a férfi jött haza, akit útjára engedett. A Katpol sokkal jobban megváltoztatta a férjét, mint bármi más azelőtt” – véli a katpolos tiszt felesége. (94-95.o.)
Valójában aki csak felületesen ismeri a háború lélektanát, olvasott háborús memoárokat, tudhatja: a háborúból soha nem az jön vissza, aki oda elment. Ha már a régi világ katonájából lett kommunista belbiztonsági emberekről beszélünk, a legjobb példa a Tanácsköztársaság megtorlásait irányító Szamuely Tibor. Akit 1914 júniusában szállítottak a Rókus-kórházba veronálmérgezéssel. „Az első hírek arról szólnak, hogy a fiatalember öngyilkos akart lenni a reménytelen szerelem miatt. Ő maga kevésbé romantikus magyarázattal szolgál: életmódja, a folyamatos éjszakázások következtében teljesen kimerült, álmatlanság gyötörte, ezért vett be a szokásosnál több altatót. Nem meghalni akart, mondja, csak egy jót aludni” – idézik fel a Múlt-kor cikkében. Egy biztos (ahogy azt korábban is leírtam) akár öngyilkossági kísérlet, akár krónikus alvászavar, napjainkban Szamuely-t ilyen aggasztó tünetekkel biztosan nem vették volna fel a hadseregbe, elbukott volna a fegyveralkalmassági vizsgálaton. 1914-ben (ahogy 1941-ben) azonban nem volt ilyen, az ilyeneket simán besorozták a dualista (horthysta) tömeghadseregbe, egyenesen az orosz (szovjet) front húsdarálójába. Akit pedig ilyen lelkiállapotban elküldenek, hogy Istenért és a Királyért (vagy a Kormányzóért) öljön, az könnyebben át tud állni rá, hogy hite szerint a Proletariátusért gyilkoljon. Attól pedig, amit a keleti fronton láthatott, egy „normális” ember (ha van egyáltalán ilyen) lelki egyensúlya, értékrendje is megbomolhatott. Nyilván nem véletlen, hogy emberek egy világháború, a mérges gázok alkalmazása, az örmény népirtás vagy a holokauszt precedensei után után könnyebben álltak rá egy másik színezetű (így például a kommunista) diktatúra érdekében való kínzásra, gyilkolásra.
A könyvvel tehát épp az a baj, hogy képtelen elrugaszkodni a jelentől. S vajon mennyire életszerű, hogy ÁVH-s tiszteket, akik korábban a Katonapolitikai Osztályon, előtte pedig Horthy hadseregében dolgoztak, bosszúból gyilkolnak meg, azért, mert a Tanácsköztársaság bukása után a fehérterror idején egy zsidókra és kommunistákra vadászó tiszti különítmény tagjai voltak? Annyiban ez mindenképpen nehezen elhitethető, hogy 1945 után a rendőrséghez olyan embereket vettek fel, akik politikai meggyőződésük vagy származásuk miatt nemigen lehettek a nyilasok, a nácik vagy akár a fehérterror hívei. Főleg a politikai rendőrséghez azokat vették fel, akik az illegális kommunista párt hívei voltak, netán katonatisztként, (mint Pálffy Györgynek, aki 1939-ben menyasszonyának zsidó származása miatt lépett ki a hadseregből) a Horthy-korszakban derékba tört a karrierjük. Illetve zsidó származásuk miatt üldözték őket. 1945 után sok zsidó származású egykori munkaszolgálatost, baloldali értelmiségit vettek fel az ÁVH-hoz, akik viszont a Szovjetunió Izraellel való konfliktusai, a cionizmus üldözése idején már kezdtek gyanússá válni. Kopácsi Sándor (saját bevallása szerint) annak is köszönhette karrierjét, hogy Rákosi olyan rendőri vezetőt akart Budapestre, aki nem zsidó.
Egy antiszemita halálbrigád tagja aligha vágyna az ÁVH-ba, félhetne ugyanis volna, hogy egykori áldozatai felismerik. Egyébként is azt gondolom, hogy Cserhalmi túlságosan visszaugrik az időben. Sokkal hitelesebb lehetne, ha a sorozatgyilkos áldozatává esett ávós tiszt nem 1919-ben, hanem 1944-ben lett volna tagja valamilyen zsidókat és kommunistákat gyilkoló, illetve kínvallató félkatonai vagy titkosszolgálati egységnek. Moldova György, aki Elbocsátott légió címmel kötetet szentelt az ávósoknak, a Pénz szaga című, kamionsofőrökről szóló 1986-os riportkötetében (195.o) beszélget egy olyan kamionossal, aki fiatal korában az ÁVH-nál dolgozott. Ő mond el egy 1945-ös esetet, ahol Hain Péternél a „magyar Gestapóban” dolgozó csendőrnyomozót vettek fel a kommunisták által irányított politikai rendőrségre. Akkor bukott le, amikor egy Hajdók nevű, a pártközpontból küldött instruktor ráismert. „Ott helyben megbilincselték […] Felszállították Pestre és felakasztották” (195.o.) Arra természetesen volt példa 1919-ben is, hogy valaki kettős szerepet játszott, illetve kettős játékot űzött. A Tanácsköztársaság bukása utáni időszak leghíresebb kettős ügynöke a vöröskatona Csuvara Mihály, Kun Béla egykori katonatársa és barátja, aki besúgóként Prónay Pál különítményének dolgozott. (De ő sem 1945 után, hanem 1919-20-ban „dolgozott”)
A sorozatgyilkos egyik áldozata bíró, aki futni hagyta a zsidó származású nőt megerőszakoló különítményeseket. Arra hogy a Horthy-korszak bírájából a kommunista rendszert is kiszolgáló igazságszolgáltatási káder lett, volt példa. Major Ákos, aki a II. világháború alatt a keleti fronton dolgozott hadbíróként, hogy aztán a Rákosi-korszakban is nagy karriert fusson be. De nála ezt segítette, hogy a testvére, a színész Major Tamás az illegális kommunista párt tagja volt. A konkrét dátumok szintén nem segítik az életszerűséget. Persze ez valószínűleg jóformán csak a kritikusnak tűnik fel. 1950. július 6-át írunk, mikor Péter Gábor hosszasan eligazítja a sorozatgyilkos ügyében nyomozó párost, hozzátéve: telefonál az ügyben Rákosinak (429-433.o) Valójában ezen a napon Péter Gábornak sokkal fontosabb valós dolga volt ennél. Ekkor tartóztatták le a kormány egyik tagját, aki egyébként a Politikai Bizottság tagjaként, illetve mint az MDP főtitkár-helyettese a legmagasabb rangú egykori szociáldemokrata volt, aki ekkor az állampárt csúcsvezetésében ült. Marosán Györgyről van szó. Őt csak hónapokkal Szakasits Árpád őrizetbe vétele után tartóztatták le, a dátumot a Nincs visszaút című memoárjából tudjuk. (105.o.) Az ő letartóztatását egy darabig még Farkas Mihály honvédelmi miniszter is ellenezte. Péter Gábor mind Rajk Lászlót, mind Marosán Györgyöt személyesen tartóztatta le. (A Marosán-memoár fejezetének címe: „Péter Gábor személyesen jött el értem„)
Ezen a napon minden bizonnyal Péter Gábor inkább ezért telefonált Rákosinak. Ugyanez a hiba Cserhalmi másik regényében, a Szibériai csapdában is elkövetődik. Ott meg pont 1950. április 24-re, Szakasits Árpád államelnök letartóztatásának napjára teszi az író Rákosi Mátyás megbeszélését Janikovszky Béla ÁVH-s ezredessel egy másik sorozatgyilkos ügyében. Akit egyébként az ÁVH manipulál, hogy gyilkolni kezdjen, megölve tiszttársait, köztük egy politikai tisztet, és az ÁVH helyszínre vezényelt nyomozóit is. Itt fel kell tenni a kérdést: mennyire életszerű ez a „politikai sorozatgyilkos a Rákosi-korszakban” koncepció? Ürügyül szolgáló provokációs incidensek természetesen léteztek. Ilyen volt, amikor Sztálin utasítására 1939. november 26-án az egyik, a finn határ menti szovjet alakulat (a gleiwitzi rádióadót megtámadó lengyel egyenruhás német ügynökök provokációjának mintájára) leadta a „mainilai lövést”, amikor is a szovjet katonák a saját hazájuk területét vették tűz alá a finn határtól alig néhány száz méterre. Illetve olyan, hogy a szovjet állambiztonság meggyilkolta Szolomon Mihoelsz szovjet színészt. De ezek megtervezett akciók voltak. A kommunisták jobban hittek a tervgazdaságban és az összeesküvés-elméletben, mint a „szabadpiacibb” pillangóhatásban vagy káoszelméletben, hogy engedjünk valakit szabadjára, aztán meglátjuk mi lesz.
Itt is ugyanaz a probléma, hogy a rendszert kiszolgáló, aztán a diktatúra által mozgatott hasznos idiótaként sorozatgyilkossá váló katonatisztnek, (a valóban létező, a Katpolon is szolgáló Csonka Györgynek) a regényíró szerint is „idomulnia kellett a rendszerhez.” Csakhogy a Szibériai csapdában pont ezt az idomulást nem látjuk. Az ÁVH által vallatott katonatiszt csak úgy kidobja az ávósokat az irodájából, ezekkel a szavakkal:„- Elegem van a kérdéseikből. Takarodjanak az irodámból, bár legszívesebben azt mondanám, többé be ne tegyék a lábukat a laktanyába.” (190.o.) Miután az egyik beosztottja, Tokaji százados „tüntetőleg hátat fordított a nyomozóknak.” (186.o.) Illetve a tisztek (akik sejtik: besúgó is lehet köztük) 1950-ben így beszélnek a Politikai Bizottság tagjáról, Farkas Mihály honvédelmi miniszterről: „- Amúgy olvasták Farkas elvtárs sorait a keddi Szabad Népben?
– Természetesen – válaszolta Szombathy nem nagy lelkesedéssel -, bár nem sok eredeti gondolat volt benne.
-Való igaz – értett egyet Csonka.- Hiába szólt a hadsereghez, hozzánk, tisztekhez, a biztató szavak nem sokat jelentenek, ha nincs mivel felszerelni az embereket.” (55.o.) Mennyire életszagú ez olyan légkörben, ahol Pálffy Györgyöt és más katonatiszteket már felakasztottak, úgy is, hogy ők lojálisan kiszolgálták a rendszert? Arra, hogy valaki a diktatúra paranoid légkörében bekattan és kiírtja akár a családját arra természetesen van precedens. Ez történt 1951. április 20-án Zöld Sándor belügyminiszterrrel is. De miért kellett volna bonyolult, pszichológiai manipulációval sorozatgyilkost csinálni egy katonatisztből, mikor bárkit letartóztathattak és kivégezhettek? Ahogy a műveletet irányító ÁVH-s tiszt magyarázza felettesének, „feláldoztam a saját tisztemet, mégpedig azért, hogy a sötét vezér átlósan átszelhesse a táblát, és mattot adjon a világos királynak.” (432.o.)
„Akkor mondhatom azt Rákosi elvtársnak, a nyomozóink azért haltak meg, hogy Csonka megtalálja a jelentéseket, amiket elolvasva árulót keressen maga körül? Ennek segítségével pedig könnyen és gyorsan tudtunk megszabadulni a hadsereg nemkívánatos elemeitől.” – mondja erre a parancsnok. (438.o.) Ahogy beosztottja fogalmaz: „megpróbáltam az eseményeket abba az irányba terelni, ami nekünk a legkedvezőbb.” (429.o.)
Egy ’50-es években játszódó politikai krimi olyan, mint (stílszerű analógiát keresve) a koncepciós per vádirata. Kitaláció, de azért életszerűnek kell lennie. Péter Gábor, az ÁVH vezetőjeként motiváltan dolgozott a koncepción a Rajk-perben. De azt, hogy Aleksandar-Leka Ranković jogoszláv belügyminiszter illegálisan átjött Magyarországra, hogy Rajk Lászlóval egy paksi csőszkunyhóban találkozzon, még ő is életszerűtlennek tartotta. „Egyszerűen azért, mert dekonspiráció esetén még mindig kevesebb baj származik abból, ha Rajk megy Jugoszláviába, mintha jön Paksra. Ez bizonyításra nem is szorul.” – mondta. (El nem égetett dokumentumok. Szabad Tér Kiadó, 1990. 26.o.) Lehet, hogy csak azért mondta ezt Péter Gábor, hogy magát mentegesse, de attól még igaza van. Farkas Vladimir (Farkas Mihály honvédelmi miniszter fia, akkor az ÁVH őrnagya) is leírja Nincs mentség című 1990-es memoárjában hogy Szűcs Ernő, Péter Gábor helyettesének agyonverése után, 1950 vége felé az ávósok így tanakodnak: „Mi valamennyien jól tudjuk, hogy például a Rajk-ügyben szerepeltek teljesen valótlan dolgok is.” Erre többen rávágták, hogy: „Igen – Paks” „Nem lehetséges-e- folytatódott az érvelés-, hogy mindez Szűcs Ernő ellenséges tevékenységének az eredménye? Hogy tudniillik ezzel az egész ügyet kompromittálja?” Azt mindenki tudta, hogy a paksi találkozó Szűcs Ernő szívügye volt.” Ugyanaz igaz minderre (hogy a halott Szűccsel próbálták elvitetni a nemcsak hamis, de életszerűtlen koncepció „balhéját”) akár Péter Gábor börtönbeli önmentegetésére: morálisan kérdőjeles, de attól a lényeg igaz: hogy a paksi csőszkunyhó még a diktatúra nézőpontjából is ordítóan életképtelen volt. S ugyanez igaz a Cserhalmi-regények korhűségére: a cselekménydús leírásokból kétségtelenül bő lére eresztve árad a hullaszag – a történelmi életszag viszont már (enyhén szólva) némiképp kevésbé.
| Papp László Tamás |
Fotó: Fortepan