Manapság sokat hallunk mocskos kampány-technikákról, és egyéb politika zavarkeltő machinációkról.
Természetesen az USA politikája ebben sem éppen kezdő már.
Az egyszerűen korrupt működés minden induló demokrácia sajátja, így még a Monarchia-korabeli Magyarország választásain tapasztalható visszaéléséket is nagy iróniával írta meg például Mikszáth. De a fejlett tömegdemokrácia is előhoz egyest-mást, az Egyesült Államok pedig Andrew Jackson elnöksége óta egyértelműen egy tömegdemokrácia annak minden előnyével és hátrányával.
(Ebben viszont megelőzte a világ többi részét.) Amerikában egy időben léteztek olyan politikai aktivisták, akik a modern internetes troll elődjei voltak, de élőben trollkodtak. Az úgynevezett pranksterek. Az amerikai kultúrában nagyon kedveltek az úgynevezett „practical jokes”-ok, azaz a gyakran durva beugratások, tortával dobálás, szögbe ültetés, fenékbe billentés.
A prankster ezt csínálja csak politikusokkal. A fura nevű Dick Tuck (1924-2018) egy ilyen liberális aktivista volt, méghozzá legendás.
Az 1950-es kampányban Nixon szenátusi helyért vetélkedett a Demokrata-párti Helen Galahan Douglas-szal. Nixon stratégiája az volt -hogy bár sajnálkozott, hogy egy hölggyel kell vetélkednie, akit így megsebezhet a kampány durvasága-összefüggésbe hozta Vito Marcanonióval. Marcantonio egy szocialista, keményvonalas marxista volt (bár volt korábban republikánus is) aki feltűnően összhangban volt a szovjetek külpolitikájával. Főleg a koreai háború és a görög polgárháború kapcsán opponálta az amerikai beavatkozást, de korábban, mikor a szovjetek még Hitler de facto szövetségesei voltak a Molotov-Ribbentrop paktum után, ez a kelet-harlemi képviselő nem támogatta Amerika háborúba lépését.
Nixon kijelentette, hogy Douglas „rózsaszín egészen az alsóneműjéig.” A rózsaszín arra utalt, hogy kommunista szimpatizáns. (És viccesen párhuzamban állt azzal, hogy ellenfele nő, tehát viselhet pink alsóneműt.) Douglas pedig válaszul megalkotta Nixon híressé vált becenevét: Trükkös Dick. (Tricky Dick) A hidegháború légkörében Nixonnak bevált a lejárató kampány.
Tuckot is felbérelték, hogy segítse a kampányt. Ekkoriban Tuck a Kaliforniai Egyetemen volt diák, és egy professzora véletlenül őt bízta meg hogy Nixon látogatását előkészítse. A professzor természetesen nem tudta, hogy Tuck liberális és nem konzervatÍv.
Hősünk nem nagyon kedvelte Nixont természetesen, de szívesen nekilátott a feladatnak. Kibérelt egy túlságosan nagy termet, ahol a megjelenő emberek száma majd kevésnek fog tűnni. Arról is gondoskodott, hogy kevés embert hívjon csak meg. Ő maga tartotta a bevezető beszédet, ami unalmas és hosszadalmas volt. Nixonnak leesett, hogy mi történt. Az esemény végeztével odafordult Tuckhoz, és azt mondta neki: Ez volt az utolsó szervezésed.
Nixonnak már valóban nem szervezett új fellépést, de összefutottak még. Egy legenda szerint -ami vagy igaz, vagy nem-Nixon egy időben kampánybeszédet tartott San Luis Obispoban. (Kalifornia) A jelölt egy mozdonyból szónokolt kifelé a tömegnek amikor Tuck kalauz-sapkában megfújta a sípját és a mozdony elindult, a beszélő Nixon pedig maga mögött hagyta a beszédét hallgató tömeget. Hogy ez megtörtént-e azt nem tudjuk néha Tuck megerősítette, máskor cáfolta ezt a történetet. Egy verzióban valóban a sípjába fújt kalauz-ruhában, de a vonat nem indult el.
Ezzel szemben viszont egy másik híres csínja biztosan megtörtént.
1962-ben Nixon meglátogatta Chinatownt, a kínai negyedet Los Angelesben. Ezúttal Pat Brown ellen ment a kormányzóságért. Tuck persze ezúttal is Nixon riválisának, Brownnak dolgozott. Korábban elterjedt a hír, hogy Nixon keze piszkos ügyletben lehet benn, mert öccse, Donald Nixon Howard Hughes-tól kapott egy 205 000 dolláros, fedezet nélküli (!) kölcsönt. (Hughes egy repülőgép tervező és katonai beszállító mágnás volt. Nixon saját önéletrajzában azt írta a kölcsön fedezetét az anyjuk szolgáltatta és amikor tönkrement az öccse, akkor a fedezetet átadták a Hughes Tool Company-nek. Robert Kennedy mint főügyész kivizsgáltatta az ügyet, de nem emeltek vádat.)
Tuck egy Nixont-üdvözlő plakátra íratta kínai nyelven: „És mi a helyzet a Hughes-kölcsönnel?”
A táblát egy gyermek kezébe adta, akit az anekdota szerint Nixon felemelt. Így a felirat elég láthatóvá vált mindenki számára. Egy idős kínai felkiáltott: Nem, nem! Mire Nixon visszakérdezett, hogy mi a baj. Amikor elmondták neki mi áll a feliraton, Nixon kikapta a gyermek kezéből a táblát és összetépte a kamerák előtt…Ezt a kampányt Nixon elbukta.
Nixon, bár Tuck bosszantotta, jellemzően csodálta Tuckot és sajnálta hogy nem neki dolgozik.
De Tuck nem csak a politikai gonoszkodás inkább vidám, mint rémes eseményein vett részt. Mint Robert F. Kennedy bizalmasa, vele volt azon a napon 1968-ban amikor Sirhan Sirhan lelőtte a jelöltet. Tuck nem vett részt a gyilkos üldözésében, hanem kabátját a haldokló feje alá tette, hogy legalább ne a kövezeten haljon meg. Ekkor megszakadt valami benne és kiábrándult a politikából.
Később már azért akart kampányolni és trollkodni, hogy ne költsenek a politikára pénzt a befolyásos támogatók, de ez nem valósult meg.
Források:
CAMPAIGN JOURNAL : Merry Prankster Tuck Is Back – Los Angeles Times
The Memoirs of Richard Nixon, Grosset&Dunlap, New York, 1978.
Chris Matthews: The Rivalry of Kennedy and Nixon, The Rivalry That Shaped Postwar America, Free Press, New York.
Illusztráció: Wikipedia.
Bártfai Imre