Belépett az ódonra stilizált múzeum boltíves, moha által keretezett főbejáratán: logikus, hogy ide vitték a lábai. Ha az embert kirúgják, s esélye sincs jó állást találni, a pénzből mind kevesebb lesz, szabadidőből viszont egyre több. De mivel töltse? A múzeum azon kevés helyek egyike, ahova ingyen bemehet, ha felmutatja sajtóigazolványát, amit nem adott le, mikor fegyelmi úton eltávolították. A pénztáros rápillantott a műanyag kártyán álló névre és a belepréselt fotóra. Nem ismerte fel. Úgy tűnik, a botrány, ami miatt távoznia kellett, nem gyűrűzött idáig. Unottan haladt végig az első termen. Pár métert sötétben tett meg: a mozgásérzékelő némi késéssel vett csak tudomást a jelenlétéről.
A világ hídjairól készített térhatású, holografikus fotókból összeállított kiállítást nézegetve nyugtalanság fogta el. Akárhonnan pillantott az egymást követő, ürességtől kongó termekben lévő képekre, a hidak mindig egy síkban voltak a tekintetével, mozdulatlanul is követve őt. Úgy érezte, nem halad sehová, hanem előttük áll, s a tér magába szívja, hogy a hidak valamelyikére lépve áthaladjon rajta, egy láthatatlan, testet nem öltő cél felé. Egyúttal olyan gondolat kerítette hatalmába, hogy valami benne lévő, mégis ismeretlen dolog örvényként szippantja befelé, a tudata legmélyére. Mintha a legjobban önmagától kellene félnie. A rátörő szorongás dacára a negyedik terembe lépve mégis elnevette magát. Nem attól, hogy ő itt az egyetlen látogató.
Hanem amikor ennek okára is rájött. Világra szóló sportesemény, ezért kihaltabbak a múzeumot övező utcák. A távolabbról jövő moraj juttatta eszébe: szinte mindenki kivetítőn nézi a…mit is? Olimpia, vébé, ebé…kábé – karikírozta saját ezzel kapcsolatos tudatlanságát. Úgy tűnt, mintha ez a dolog egyedül őt nem izgatta volna. Bizonyos értelemben ezért lett munkanélküli. Ami másnak természetes, neki eszébe sem jut. Viszont, amitől mindenki visszariadt, (kezdettől látva, hogy baj lesz) az számára jó ötletnek tűnt. A teremőrök hiánya is csak később tűnt fel neki. Őket valószínűleg nem a mérkőzés szólította el a helyükről. Inkább a múzeumtól nem messze lévő színház épületében tartott, író-olvasó találkozókkal, dedikálásokkal egybekötött Könyvhegy nevű rendezvényen voltak szervezőként, mivel azt a város kulturális intézményei közösen rendezték.
Egyik emeletet a másik után járta be, eljutva a tetőszintre. Ekkor még csak a Kazánház feliratot ítélte furcsának. Az nem a pincében szokott lenni? Hát, biztosan valami kedvére valóan rendhagyó művészi installáció. Belépett a szemben lévő, félig nyitva álló ajtón. Nem várta meg, hogy a szeme hozzászokjon a fény hiányához. Ment tovább, de a lámpák nem kapcsolódtak fel. Ám a háta mögül beszűrődő világításnál is látta: ez nem kazánház, nem is kiállítótér. Kétoldalt polcoktól övezett szűk folyosón volt. Továbbment a másik végén lévő, résnyire nyílt ajtó felé, belökte, s a rázúduló fényárban szinte azonnal rájött: a műtárgyraktárban van. Mindenütt képkeretek, némelyik üresen, a festmény mellette kiterítve. Jobbra Restaurátorműhely feliratú ajtó. Ment tovább, pedig biztos volt abban: a mozgásérzékelőtől előbb-utóbb felvijjog a riasztó, jönnek a biztonságiak. Az rohadtul nem lehet, hogy egy őr sincs az egész kibaszott múzeumban. De semmi. Csak ő állt ott az összesen milliárdokra rúgó műkincsek közt. Felnézett a plafonra, vagyis a szétágazó csövekkel teli kúszópadlást fedő álmennyezetre: kamerák sehol, csak egy nyitott szerelőajtó lógott be a képbe. Balra, a tetőtéri ablakoknál íróasztalok sorakoztak, kihúzott fiókokkal, rajtuk a billentyűzet mellett irattartók, melyeket a falaknál csálén düledezve álló aktahalmokból vehettek le. Az egyik gép bekapcsolva villogott, az asztalon pedig kávéspohárból szállt fel a gőz, látszott, hogy a görgős fotel tulajdonosa csak kiszaladt a mosdóba, s bármikor visszatérhet.
Biztos volt abban, hogy percek kérdése, aztán lebukik. Mégsem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy benyisson az Igazgatóság feliratú ajtón. A tetőtéri irodát szintén üresen találta, de lakójának nyomai ott voltak. A tárgyalóasztalon álló csésze egy vörös rúzsnyom billogjával, az irattartó szekrény előtt heverő tűsarkú cipő. Soha nem értette, hogy tud bármely nő járni ilyenben. Főleg, ha olyan arányosan, de határozottan telt alkatú, mint az igazgató. Biztos volt abban: másodperceken belül nyílik az ajtó, és számon kérik rajta, mit keres a látogatóktól elzárt területen, talán még rendőrt is hívnak, vagy megmotozzák. Ám továbbra sem történt ilyen. Ekkor bevillant neki a részleteket is taglaló cikk, amelyet még ő írt. S vele az ötlet. Kiment a raktárból a látogatótérbe. Egy tárolóban ott voltak a kiállított fotók ingyen elvihető, kétdimenziós változatai. Kivette innen az Øresund-hidat ábrázoló fényképet, előhúzva zsebéből az összehajtható szelfibotot. A telefont rátűzve, a videót felvételre állította, s elindult újból oda, ahová az előbb még csak véletlenül tévedt. De ezúttal rögzített mindent. Azt is, hogy a fotót fél kézzel beletette az egyik üres képkeretbe. Hogy aztán ki is vegye onnan, s összetekerve hátul a nadrágjába tűzze, a pólójával eltakarva. Ismét megtette az utat kifelé, de ezúttal nem állt meg sehol.
A pénztár előtt levette a telefont a botról, s anélkül vette önmagát, míg ki nem lépett az utcára. S a múzeum oldalsó, a másik utcára néző, mohával benőtt fala melletti padra leülve azonnal nekilátott kísérőlevelet írni a múzeumigazgató e-mail címére küldendő videóhoz. Melyben felháborodott látogatóként ad hangot döbbenetének, hogy ilyen könnyű bejutni a felbecsülhetetlen kincseket őrző raktárba. Ráadásul mindezt azután, hogy elloptak onnan egy alsó hangon több százmillióra becsült festményt, a Vörös nőt, amelynek ügyében jelenleg rendőrségi nyomozás zajlik. Ilyen helyzetben a köztulajdonban lévő múzeum vezetését rendkívül kellemetlenül érintené, ha ez a biztonsági rendszert tesztelő felvétel nyilvánosságra jutna. Már csak azért is, mivel a rendőrség egy helyben toporgott. A Vörös nő, mint örökség jutott a múzeum birtokába, azután, hogy egy, a miniszterelnökért rajongó idős gyűjtő a magyar államra hagyta. A családtagok hagyatéki pert indítottak, miszerint rokonuk nem volt már beszámítható, amikor a végrendeletét módosította, s úgy beszélte rá a dologra egy, a kancelláriára bejáratos lobbista. Első fokon a kormány nyert, de a család fellebbezett. A műkincsrablás után természetesen a családtagok is potenciális felbujtóként látókörbe kerültek, de (legalábbis ő bizalmas forrásból így értesült) nem merték őket kihallgatni. Mert az nagyon úgy nézne ki, hogy a pervesztéstől félő államhatalom így akarja rákényszeríteni a családot a kereset visszavonására.
A tettesek nyomát mindeddig bottal ütötték, de úgy tűnik, a festményekre azóta sem vigyáznak jobban, hisz ő is simán elhozhatott volna egyet. Ám, mint a művészetek nagy tisztelője, nem szeretné kínos jelenteknek kitenni az igazgató asszonyt. Biztosra veszi, hogy egy személyes találkozón rátalálnak arra a megoldásra, amely úgy az intézménynek, mint a vagyont érő festményekért aggódó műkedvelőnek kielégítő lesz. Ez pedig egy sajtós állás. Az utolsó mondatot nem írta bele a levélbe, de nem is kellett. A zsarolás így is teljesen egyértelmű, bár jogilag bizonyíthatatlan. A véletlen által generált, őt magába szippantó láthatatlan hídon átsétálva új lény jött a világra benne: az alkalom szörnyszülöttje, aki nem érez lelkifurdalást. Csak diadalt, hogy az őt kitaszító világ fölé kerekedett. Úgy, hogy átállt a sötét oldalra. Ahová mindig is tartozott. Csak eddig nem volt ennek tudatában.
| Papp László Tamás |