A Honvédelem Napja apropóján egy különleges beszélgetésre vállalkoztam: olyan emberrel ültem le, akivel évek óta együtt dolgozunk a Görgey Kör szakmai sikerein, és akinek pályája érdekes példa lehet a fiatal történészgeneráció számára. Bár korban még fiatalnak számít, Ress-Wimmer Zoltán már most az 1848–49-es szabadságharc veteránjainak legelhivatottabb kutatója, a honvédegyletek, a Honvédmenház és a nemzeti emlékezet méltó képviselője. Nem csak kutat, hanem szervez, előad, közösséget épít. Egy olyan történész, akire érdemes figyelni. Ez a beszélgetés nemcsak szakmai életút, hanem egyfajta vallomás is arról, hogy hivatástudattal, alázattal és kitartással milyen messzire lehet jutni – még akkor is, ha az út nem mindig volt sima. Ha ebből a történetből akár csak néhány fiatal történész erőt, bátorítást vagy irányt tud meríteni, akkor már megérte leülni és végigbeszélni ezt az utat.
Hogyan indult az érdeklődésed az 1848–49-es szabadságharc iránt, és hogyan formálódott a kutatási irányod az évek során?
Valójában a történelem iránti érdeklődésem sorsszerűen indult: 1997-ben egy kerületi versenyen vettem részt, ahol a legnehezebb témát, a Kiegyezést választottam – akkor még nem is tudtam pontosan, mi az. A háromtagú zsűriben ott ült Katona Tamás is, az akkori polgármester. Amikor rákérdezett, miért ezt választottam, csibészesen csak annyit
mondtam: ‘mert ez kihívás volt’. Majd megkérdezte, mi leszek, ha nagy leszek – rávágtam: történész. Ő elmosolyodott és annyit mondott: ‘akkor még biztosan találkozunk’. Nem sejtettem, mennyire igaza lesz.
Végül megosztott első helyezéssel nyertem meg a versenyt és a viccnek szánt mondatom, miszerint történész leszek komoly opcióvá vált számomra.
Milyen meghatározó élmények, tanulmányok vagy személyes hatások játszottak szerepet abban, hogy történészként ezt a korszakot választottad?
Fiatalon a Szegedi Tudományegyetemre kerültem, ahol olyan oktatók óráit volt szerencsém volt hallgatni, mint Pelyach István, Zakar Péter és Deák Ágnes. Mindannyian sokat tettek azért, hogy megszeressem a 19. század derekát. Pelyach tanár úr órái a hétfénypontját jelentették számomra: tanítása, embersége és a korszak iránti szeretete
formálta történészi világlátásomat. Mesteremnek tekintettem, nem is csoda, hogy szakdolgozatomat is nála írtam, melynek témája Görgei Artúr 1849-es nyári hadjárata volt. Az egyetemi évek alatt sokszor a saját jellememet és akadályaimat kellett legyőznöm, mégis történész tanulmányaim mellett az informatikus könyvtáros tanulmányaimat is
sikerült kellően elmélyítettem régi könyves szakirányon, hogy azután végül Kreutzer Andrea témavezetése alatt Szeged 1848-1849-es könyvészeti forrásanyagát térképezzem fel.
Így, utólag belegondolva, az egyetemi évek alatt mindent elkövettem, hogy hátráltassam a saját előre haladásomat, sokszor magamnak állítottam akadályokat, de szerencsém. A kudarcok végül mégis előre vittek és mindig sikerült elérnem kitűzött céljaimat. Barátaim egy történetet gyakran felemlegetnek: egy fesztiválon, egy átmulatott este után a következő mondat ütette meg fülemet; Görgei áruló volt. Mikor odamentem a felelőtlen mondtat gazdájához, barátaim azt hitték, hogy egy kellemes verekedés tanúi lehetnek, ám legnagyobb megdöbbenésükre csak “túszul ejtettem” szerencsétlen srácot. Három és fél órán keresztül ecseteltem számára Görgei 1848-as tevékenységét, zengtem hadvezéri kvalitásait. Áldozatom végül jobb belátásra tért és elfogadta érveimet. Ekkor döbbentem rá, hogy közel
hatvan fesztiválozó telepedett körém és hallgatta kiselőadásomat Görgei tábornokról. Így lettem én anno, a fesztivál professzora. Ez a kedves történet pedig megerősített abban, hogy komolyan kell foglalkoznom ezzel a korszakkal.
A Szegedi Tudományegyetemen végzett tanulmányaid hogyan alapozták meg a szakmai pályádat?
Úgy gondolom, jókor voltam jó helyen és jó időben. De mindenképpen a legjobb kezekbe kerületem. A már sokat emlegetett Pelyach tanár úr egyetemi órái, stílusa, humora, a diákokkal való törődése mind nagy hatással voltak rám. Ő volt az első, aki a honvédegyletekhez kapcsolódó mozgalom kutatása felé próbált terelni. Ekkor még természetesen eredménytelenül. Kezei alatt azonban megtanultam, hogy a forráskritika nagyon fontos dolog. Az egyik szemináriumán ’48-49 eseményeit különböző korabeli hírlapok ütköztetésével dolgoztuk fel. Az itt szerzett képességeim a mai napig hasznosak, hiszen a korabeli sajtót is a megfelelő kritikával kellett kezelni, és ez a mai napig így van
bármilyen fórum hírforrását is olvassa az ember. A kritikai gondolkodás része az életemnek.
Milyen szerepet töltöttél be a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban töltött 12 év során, és ezek hogyan segítették a kutatásaidat?
Első kerületi, tabáni srácként nekem a nagybetűs múzeum, mindig is a Hadtörténeti volt. Ismertem minden négyzetcentiméterét, kiállításait jó hangulatúnak és kitűnőnek tartottam. Fiatalon arról álmodoztam, milyen klassz lenne itt dolgozni. Mint említettem, valahogy mindig szerencsém volt, az egyetemi könyvtári gyakorlatomat volt szerencsém a Hadtörténeti Múzeum könyvgyűjteményében eltölteni Kreutzer Andrea mellett. Később, gyakornoként visszajártam és végül az élettől egy hatalmas esélyt kaptam, felvettek egy reviziós munkára.
Az évek alatt egy kiváló műhelyben tanulhattam a szakma csínját-bínját, egyszerre fejlődtem történészként, könyvtárosként és muzeológusként is. Sokat tanultam Szoleczky Emesétől, aki megadta számomra azt a végső lökést, amelynek köszönhetően a 1848-as
honvédegyletekhez kapcsolódó mozgalmak kutatása felé fordultam.
Óriási élmény volt együtt építeni az Aradi Ereklyemúzeum 1848-as kiállítását Kedves Gyulával. A “Jelszavaink valának: haza és haladás” című állandó kiállításon megtanulni a kiállítás készítés fortélyait az ötleteléstől, a kiállítás forgatókönyvének megírásán keresztül az építés nehézségein át, az élő történelem kézben tartásán keresztül a kiállítás bontásáig. Könyvtáros munkám során nagyon sok általam addig nem ismert 1848-as könyvészeti anyaggal sikerült megismerkednem és gyűjteménykezelőként Kreutzer Andrea mellett a könyvtárosi szemléletet is magamévá tehettem. Hatalmas élmény volt, amikor az intézmény folyósóján olyan példaképekkel találkoztam akiknek a könyveit rongyosra olvastam és nagy meglepetésemre nem csak szakemberként, de emberileg is lehetett tőlük tanulni. Szinte felsorolhatnám a 1848-as szakmát Hermann Róberttől kezdve, Kedves Gyulán, Süli Attilán, Somogyi Józsefen, Kemény Krisztiánon, Pászti Lászlón, Somogyi Grétán keresztül. Mindegyiküktől sokat tanultam az évek során.
Tényleg nehéz anélkül a mesélni a Hadtörténetiben eltöltött évekről, hogy ne hagyjak ki valakit, de Makai Ágnest mindenképpen meg kell említenem, ő nem csak kiváló numizmatikus és muzeológus volt, hanem jó tanár is. Igyekezett a Múzeum történetével megismertetni. Szintén meg kell említenem Sallay Gergelyt is, akitől szintén rengeteget tudtam tanulni. A Múzumi pályám második szakaszában tárlatvezető lettem, ennek az időszaknak köszönhetően egyáltalán nem jövök zavarba, ha tömeg előtt kell beszélnem.
Múzeumi pályám során számos dologra büszke lehettek, talán a legnagyobb szakmai sikerek között a Lajta Múzeumhajó utaztatását, a honvédmenház kiállítást és az eresztevényi emlékbeszédet tartom a legkülönlegesebb emléknek. A szakmai út nem mindig sima, de minden állomás formálta azt az embert, akivé váltam. Utóbbinál fiatal 1848-as történészként nem akárkitől kaptam dicséretet Egyed Ákostól. Számomra óriási megtiszteltetés volt ez és azóta is joggal vagyok
büszke rá, ugyanakkor mind a sikereket mind pedig a kudarcokat is megpróbálom helyén kezelni és egy tanulási folyamat részének tekinteni. A Hadtörténeti Múzeumban töltött évek alatt nem csak szakmailag, de emberileg is sokat tanultam. Dolgoztam a Tárgyi Gyűjteményi Osztályon, a Könyvgyűjteményben, vezettem tárlatokat, rendeztem raktárat.
Jelenleg milyen témán dolgozol a Károli Gáspár Református Egyetemen?
Jelenleg a doktori disszertációm végén járok, Hermann Róbertnél írom az 1848-1849-es Országos Hovédegylet történetét 1883-1893 között. Ez az időszak Tisza László honvédszázados elnöksége, amikor az ellenzéki ’48-asokat kiszorították a mozgalom vezetéséből.
Ha a témából ki kellene emelnem egy izgalmas dolgot, akkor az 1884-1885-ös Görgei-ügyet említeném meg. Ekkor a 1848-as honvédek késhegyre menő vitát folytattak a rehabilitációs mozgalom következményeként és 1885 március 9-én ítéletet mondtak az egykori fővezér fellett. A Görgei-ügy érdekesége, hogy a már-már elhaló 1848-as honvédegyletekhez kapcsolódó mozgalom új impulzust kapott általa.
Kiemelném még a budai Honvédszobor avatási botrányt, amelyben az öreg 1848-asok egyszerre sértették vérig Ferenc Józsefet és buktatták meg a miniszterelnököt Szapáry Gyulát.
Miért tartod fontosnak a 1848-as honvédegyletek és a Honvédmenház történetének feltárását?
A honvédegyleti mozgalom kutatásának megalapozói közé tartozik Farkas Katalin, aki az 1861–1883 közötti időszakot vizsgálta, különös tekintettel a veteránok segélyezésére és a Honvédmenház történetére. Őriné Fodor Márta a jogi háttér feltárása mellett többek között a Baranya megyei Honvédegylet történetét dolgozta fel. Emellett számos városi és megyei honvédegylet feldolgozása született helytörténeti munkákban (pl. Budapest, Debrecen, Abaúj, Szabolcs stb.), ezek azonban sokszor kiegészítésre szorulnak az újabb források
fényében. Elsőre senki sem gondolná, hogy mekkora potenciál van a honvédegyletekhez kapcsolódó és Honvédmenház anyagának feltárásában.
A honvédegyletek és menház felvételi szabályzata alapján csak igazolt 1848-as honvéd lehetett tag. Emiatt számos 1848-as honvédnek közhonvédnek és tisztnek fennmaradt az igazolási eljárási jegyzőkönyve és iratanyaga, ebből pedig megfelelő kritikával a 1848-as
katonai honvédmúltat és a későbbi élettörténetét is rekonstruálni lehet. Bona Gábor életmunkáját a honvédtiszti adattárat számos olyan eddig nem ismert adattal lehet kiegésziteni amit nem gondolná az ember, hogy a 1848-as honvédegyletekhez kapcsolódó
anyagban talál ha elég szorgalmas. Honvédigazolások olyan speciális dokumentumok, amelyeket az honvédigazló bizottság állított ki az illető 1848-as szerepvállalásáról. Szintén fontosnak tartom a közel 90 honvédegyleti mozgalom iratainak, forrásainak, sajtó anyagainak a feldolgozását, hiszen a 1848-as honvédegyletek tevékenyen részt vettek a 1848-as hagyományok és emlékezet ápolásában, megemlékeztek a jeles napokról, szobrokat állítottak, protokoláris rendezvényeken szerepeltek. Olyan eseményeken voltak
jelen a 1848-as honvédek, mint Klapka György, Kossuth Lajos vagy Görgei Artúr temetése és olyan eseményeken voltak jelen, mint például az aradi Szabadságszobor és budai Honvédszobor avatása, az 1920-as Honvédemlékünnep vagy a Kossuth-szobor és a Batthyány-örökmécses leleplezése. Kimondottan fontosnak tartom a mikrotörténetet és az ember központúságot, hogy ezek a 1848-as hősök, a XIX. század nagy generációja miként élte le az életét a szabadságharc után. Az emberi sorsokból és tragédiákból nagyon sokat lehet tanulni.
Kutatásaid során milyen új szempontokat hoztál be a veteránkutatásba és a honvédemlékművek vizsgálatába?
Történészi-muzeológusi-könyvtárosi összetett gondolkodást képviselve, nem csak a klasszikus levéltári, könyvészeti és sajtó anyagot néztem át, hanem próbáltam a muzeológia szempontokat is beemelni a kutatásaimba. Egy-egy műtárgynak története van és olyan
információkat hordozhatnak amire nem biztos, hogy gondolna a kutató. A Nemzeti Múzeumban található Vetter Antal altábornagy Magyar Katonai Érdemrend II. osztàlya érdemrendjének másolata. Annak idején Makai Ágnes megállapította a műtárgyról, hogy nem eredeti, azt viszont nem tudhatta a szakma, hogy Vetter után gyártotta a kitüntetést, miután az eredetit a Honvédmenház alapkővének időkapszulájába dobta.
Melyek voltak eddig a legérdekesebb eredményeid a témában?
Az egyik legnagyobb szakmai sikernek a kutatásaim során Lebó István sírjának a felújítását tartom, amelyre én tettem javaslatot a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokánál Kovács Vilmos ezredesnél és ő támogatta a kezdeményezést, és a NÖRI-vel közösen 2022-ben felújították a sírt. Lebó személyével a Honvédmenház során
foglalkoztam, mint a HM által utolsóként eltemetett 1848-as honvéddel. A történet azért is érdekes és egyben kínos, mert Lebót a Nemzeti Múzeum lépcsőjén ravatalozták fel, mint Kossuthot, Jókait vagy Görgeit. Az állami tiszteletadás után számos utolsó utáni 1848-as
honvéd került elő. Én, szám szerint huszonöttel találkoztam, őket három csoportba osztottam. Az elsőben a 1848-asok kerültek, a másodikba azok akikről egy újságcikk alapján eldönthetetlen, hogy
1848-as honvéd volt-e az illető, a harmadik csoport az ál-utolsó 1848-asok csoportja, ahol igazi Hári Jánosok, anderseni mesemondók és bűnözök is visszaéltek a 1848-as mundérral.
Kutatásaim alapján: Khun Jakab, Szőke István (ők szerepelnek az 1926-1927-es honvédösszeíráson), Mráz Mihály (őt Borus Gábor hódmezővásárhelyi helytörténész adattárában találtam meg), Hollecsek Pál (őt Cornides Lajos igazolta anno, amit egy újságíró közölt le és az 1923-as 1848-as honvédösszeírásban is szerepel), Krausz Adolf és Fischl József (ők zsidó vallásúak voltak, de mind két esetben meg voltak a 1848-as múltat bizonyitó iratok) és végül az 1935-ben elhunyt Geszti Mihály, Nagyváradról. Ha lehet hinni a forrásoknak, őt 1928-ban Lebó halála előtt felakarták hozni a Menházba, de nem vállalta az utat.
Mit tartasz a legnagyobb kihívásnak a veteránok utóéletének történeti feltárásában?
Legnagyobb kíhivásnak azt láttom, hogy hihetetlenül gazdag iratanyagról beszélünk még úgy is, hogy számos egyesület anyaga megsemmisült, elveszett az évek alatt. Érdemesnek találom az anyagot arra, hogy a későbbiek során egy kutatócsoport feldolgozza és egy
adatbázisba összegyűjtse ezeket a forrásokat.
Milyen céljaid vannak hosszú távon?
A doktorimat ma már nemcsak egy papírnak, hanem egy személyes győzelemnek látom. Huszonnyolc éve hoztam egy döntést, hogy történész leszek – diszlexia, kudarcok, kételyek ellenére is. Ez az én utam, a hivatásom. És ha néhány fiatal kolléga példát lát bennem, az
nem kevés felelősség. Hiszek benne, hogy a kemény munka, az alázat és az önazonosság mindig célba visz. Mindenekelőtt befejezem a doktori disszertációmat, amiben nem kevés kutatási időm van már benne. Ezt követően szeretném megjelentetni könyv formátumban.
Szintén hasonló ambícióim vannak a Honvédmenház történetével kapcsolatban, valamint az 1848-as öngyilkos honvédeket is szeretném megírni egy erős tabu témát megpiszkálva ezzel.
Azoknak, akik annyira nem ismernek furcsa lehet, hogy tervezem megírni a Ferencváros-Újpest rivalizálás történetét, mind spottörténeti, mind társadalomtörténeti szempontokat figyelembe véve, a források mentén objektíven. Titkos vágyam, hogy egy értékes szakmai közösséget építsek és a fiatalokból megtaláljam azokat, akikkel talán én szeretettem meg a 1848-as szabadságharcot és a korszakot, mint
annak idején velem Pelyach tanár úr.
Hol járt eddig a „Kossuth Lajos elfogyott regimentje…” című Honvédmenház-kiállítás, és miért tartod jelentősnek ezt a vándorutat?
A kiállítás 2022-ben időszaki tárlatként jött létre a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban, közel 300 műtárggyal, fotóval és dokumentummal. Kurátorként hárman dolgoztunk rajta: jómagam mellett Gönczi Ambrus és Szoleczky Emese. Az elmúlt években az alábbi helyszíneken volt bemutatva: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény, Magyar Nemzeti Levéltár, Soltvadkert, Máramaros, Komárom, Gyula, Kaposvár, Hódmezővásárhely, Szeged, Szolnok, majd Siklós, Pákozd, Visegrád, Ócsa, Zalaegerszeg, Budapest – és 2025. június 13-tól Győrben lesz látható.
Úgy gondolom, hogy ennyi helyszínt megélt vándorkiállítás önmagában óriási fegyvertény. Ez is jól mutatja, hogy az anyag iránt országos érdeklődés mutatkozott, és sikerült szélesebb közönséghez eljuttatni a 48-as emlékezet új formáit.
A Görgey Kör tagjaként milyen tevékenységeket végzel, és miért tartod fontosnak ezt a közösséget?
Jelenleg a Görgey Kör szakmai alelnökeként, a Görgey Kör Délutánokat szervezem a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, illetve képviselem az egyesületet számos eseményen. Így például 175. év után az első világosi-szőllősi megemlékezésen engem ért a megtiszteltetés, hogy a család és az egyesület nevében elsőként emlékezek meg a fegyverletételről. Ezeket az aprónak tűnő dolgokat nagyon fontos munkának tartom. Szintén én felelek a Hadtörténeti Múzeumtól átvett Kossuth Lajos elfogyott regimentje, avagy a 1848-as veterángondozás és a Honvédmenház története című vándorkiállítás szakmai útjáért is.
Egyrészt, Görgei Artúr a magyar hadtörténelem egyik vitatatlanul megkerülhetetlen katonai zsenije. Az emlékének az ápolását kimondottan fontosnak találom. Nem véletlenül dolgozunk egy szakmailag magas színvonalú állandó Görgei kiállítás megteremtésén.
Másrészt, fontosnak tartom, hogy Magyarország egyik legrégibb, harminchat éve fennálló 1848-as emlékezet ápolását félvállaló civil szervezet komoly szakmai műhelyé váljon. Harmadrészt, fontosnak tartom, hogy a Görgey Kör a 1848-as emlékezetápoláson keresztül a nemzeti identitástudat építéséhez is hozzájáruljon. Kiváló kapcsolataink vannak intézményekkel, más civil szervezetekkel és iskolákkal is. És egyre jobban sikerül elérnünk a fiatalabb generációt is.
Szervezőként milyen szerepet vállalsz a történettudományi közéletben – konferenciák, előadások, megemlékezések során?
Lassan közelítek a 100. kulturális rendezvény megszervezéséhez, mondhatnám, hogy ez a hobbim, a szenvedélyem annak ellenére, hogy nincsen róla papírom; komoly események megszervezése van a hátam mögött.
2016-ban Bobay István és Balogh Ádám barátommal álmodtunk meg egy Történész Sörestre keresztelt rendhagyó szakmai fórumot. Ameddig a Covid járvány el nem vitte hatalmas sikere volt, hiszen kötetlen kocsma hangulatban komoly történészeket tudtunk vendégül látni és magas színvonalú esteket szerveztünk. Olyannyira, hogy Hadtörténeti Múzeumban útjára indult a Hadtörténész Sörest, amely szintén hatalmas népszerűségnek örvendett és Szegeden a rendezvény kistervérének elindításában is segítettem ez lett a Szegedi Borest, amely néhány alakalom után sajnos elhalt.
A Covidot követően Kultúr Borock néven új szakmai fórumot indítottam kísérleti jelleggel, rutinos és kevésbé tapasztalt történész kollégákat meghívva. Talán az egyik legkülönlegesebb est a magyar jégkorong történte című előadás volt, ahol válogatott hokisok is meséltek.
Mint említettem 2023 óta fut a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen a Görgey Kör Délután, ahol a magyar hadtörténelemnek próbálunk egy igényes szakmai fórumot teremteni. Két évad alatt olyan vendégeink voltak, mint: Hermann Róbert, Csikány Tamás, Kedves Gyula, Kemény Krisztián, Solymósi József, Kovács István, Zakar Péter, Süli Attila, Lázár Balázs, Nagy-Luttenberg István, Gróf Péter, Szoleczky Emese, Farkas Katalin, Katona Csaba, a teljesség igénye nélkül. Idén imáron negyedik éve kerül megrendezésre a Megtorlástól a megdicsőülésig 1848-as emlékezttörténeti konferencia, amely szintén jelentős pozitív visszajelzéseket kapott.
Van-e olyan helyszín, emlékmű vagy sírhely, amely személyesen is különös jelentőséggel bír számodra a kutatásaid alapján?
Természetesen van; én tabáni lokálpatrióta vagyok, ergo nem nehéz kitalálni, hogy a tabáni/németvölgyi 1848-as emlékművet, Budapest legrégibb szabadságharcos emlékművét mondanám. Illetve nem teljesen, hiszen a hírhedt Harcos-emlékmű a Szentgyörgy Téren megelőzte. Igaz, ezt azt osztrákok állították a hős magyar mesterlövészek emlékére, ez volt az ostrom következtében elhunyt Henrik Hentzi emlékműve. És ha már Hentzi, a szomszédságában ott
van Zala György Honvédszobra a Dísz téren, amelyről szintén sokat lehet mesélni, ahogy említettem is.
Hogyan látod a 1848-as hagyomány mai megélését és annak szerepét a magyar identitásban?
1848-1849 mai napig hívó szó, és a magyar identitás tudat szerves részét képezi; hiszen egy nemzeti ünnepet és egy nemzeti gyásznapot köszönhetünk neki. Helyi szinten a települések számára is fontos helytörténeti szempontból, ha vannak 1848-as hőseik, 1848-
as múltjuk. A hagyományőrzőknek jelentős szerepük van abban, hogy évről évre újra játszanak csatákat, mint pélául a szolnoki ütközetet, vagy éppen a tavaszi hadjárat csatáit. Ezenkívül a hagyományőrzők és a történészek jelen vannak a korszakhoz kapcsolódó megemlékezéseken. Érdekes módon, a határon túli magyarság számára a 48-hoz való visszanyúlás nagyon fontos részét képezi az identitás tudatuknak.
Mit tanácsolnál azoknak a fiatal kutatóknak, akik hasonló témában szeretnének elmélyülni?
Szerénységet és alázatot. Hiszem, hogy a kemény kitartó munka mindig célt ér, de ugyanakkor ez nem egy siker szakma. Aki mégis a XIX. századi történelemre fogékony, és beleteszi a munkát, azt előbb-utóbb a szakma is értékelni fogja. Segíteni fogják a rutinosabb kollégák, akiknek minden szava aranyat ér és ezeket érdemes megjegyezni.
Milyen szerepet játszik szerinted a kutatásod a történeti emlékezet fenntartásában és formálásában?
Például a Tabáni temető vagy a Honvédszobor történetének kutatása az I. került identitása során is egy fontos tényező. Sokszor egy-egy publikáció során terelödik a figyelem egy-egy honvédsírra, emlékműre. Szeretek terepre menni. Fiatalként mindig élvezettel néztem Katona Tamás és Rédey Mihály műsorát, amiben a 1848-as emlékhelyeket járták körül. Nagyon nagy bakancslistás tervem az útjukat megismételni és megnézni mi változott harminc év alatt.
Hogyan tudod összehangolni a történészi, szervezői és tanácsadói szerepeidet a mindennapokban?
Mivel jelenleg szabadúszó történészként tevékenykedem elég nehezen tudom megtalálni az egyensúlyt, de valahogy mindig haladok. Ha valaki végigtekint azon, hogy eddig mi mindent követtem el, az láthatja, hogy törekszem az aktívitásra. Számomra a történész lét hivatás, a szervezői lét szórakozás, a jelenlenlegi tanácsadói szerepem pedig munka. Egyáltalán nem bánnom, hogy ennyi lábon állok, de idővel szeretném megtalálni a helyemet és komoly értéket építeni.
Az interjút készítette: Matányi Marcell