A júniussal együtt megérkezett a nyár is. Szinte hihetetlen, hogy alig pár napja még elkelt a kiskabát is az utcán. Ezeken a májusvégi napokon volt szerencsém Lengyelországban túrázni. Ellátogattunk a Krakkó közelében található Ojców Nemzeti Parkba, és Tátrai Nemzeti Parkba. A kettő közül az első alig 30 km-re északra található Krakkótól; ez az ország 23 nemzeti parkja közül a legkisebb. Ideális családi kirándulóhely. Aki esetleg több napra érkezik Krakkóba, és mindent megnézett, és megkóstolt, amit a városban tervezett – azért azt írom, hogy amit tervezett, mert mindent egyszerűen nem lehet pár nap alatt megnézni, annyi minden van – annak ideális egy félnapos kiruccanásra. Akár kisgyerekkel is. Jól kiépített, könnyen járható, és a magyarnál jóval informatívabb módon jelölt turistautak könnyed kikapcsolódást kívánnak. Ennek ellenére egyszer mégis elbizonytalanodtunk, mert az információs táblák azért mégsem tökéletesek. Szerencsére kaptunk útbaigazítást, meg elég volt csak követni a többieket.
Habár könnyű túrákat ígér az ojówi erdő, azért látványosságokban nem fukarkodik. Különleges formájú mészkősziklák, drámai szikla hasadékok szegélyezik az útvonalakat. Két hegyi patak is csörgedezik a park területén, melyeket hangulatos hidak hívelnek át. Aki szereti a fedett hidakat, olyat is talál itt. A helyi építészet máskülönben hangulatosan faházas, alpesi. Aki pedig esetleg arra vágyik, hogy messze, de nem olyan messze a nagyvárostól, az erdő szélén szálljon meg, itt számos lehetőség adódik erre. Nyilván olyanok számára ajánlott, akik túrázni, a környéket felfedezni, netán csendesen elvonulni szeretnének. Mindezt természetesen 21. századi körülmények között.
A nemzeti park fő nem természeti, hanem épített látványossága, az ojców-i vár. A sziklaoromra épület középkori eredetű erődítmény látogatásáért belépőjegyet szednek. A teljesárú jegy 22 złoty, a kedvezményes pedig 15. A többször átépített, illetve részben restaurált várkastély önmagában nem nyújt sokat. A fallal körülvett várudvar mindösszesen egy autentikus emléket őriz, egy elsőre kútnak kinéző mély ciszternát. A restaurált vártorony belül modern ácsmunkával készült lépcsőkön megmászható, ám onnan kilátás csak igen korlátozottan nyílik. A falakon elhelyezett monitorokon megtekinthető a vár történetéről készült film, valamint a fal mentén látható az eredeti kő lépcső maradványa. Kilátás a várfalaktól, illetve a várfalakon kiépített fém kilátópontról tárul igazán a túrázó elé.
Aki ellenben igazi magashegyi élményre vágyik annak kihagyhatatlan a Tátra Nemzeti Parkban tett kirándulás. A lengyel Tátra a Magas Tátra hegység egy apró szelete csupán. A hegyek nagyobb része Szlovákia területén található. Csalódást azonban biztosan nem okoznak a lengyelországi hegyek. Aki ide készül, annak érdemes előre online parkolóhelyet, és belépőt is váltani a parkba. Mi mind a kettőt elmulasztottuk, így aztán csak viszonylag körülményes forgolódás után tudtunk egy szűk helyet kapni, némileg meglepő módon Szlovákiában. Ami azért annyira mégsem meglepő, hiszen a park bejárata mindössze néhány méterre található a két ország határától. Ebből is fakadóan a szlovák oldali parkolóhoz tartozó turisztikai iroda modójában złoty-t is elfogadtak. Habár ez nyilván inkább a lengyel túrázóknak előnyös.
Érdemesnek tartom megjegyezni, hogy helyi vállalkozók erősen építenek a turisták kényelmére, vagy mondhatnám úgy is, lustaságára. A parkolási díj mellett vásárolható buszjegy, amely az egyetlen ingázó kisbuszra érvényes. Ez a járat szállítja a kirándulni vágyókat az alsóbb parkolókból a park bejáratához. Aki nálunk kicsit is tájékozottabb vág neki az útnak, az nyugodtan kihagyhatja ezt a lehetőséget. Azért a másfél perces útért, amit a túlzsúfold járgány megtesz, nem érdemes fizetni. Ami viszont a buszoztatásnál is jobban meglepett, az az volt, hogy a bájáratnál lovaskocsik várakoznak, és akik szeretnék, azokat jó pénzért egészen a fő látványosságig, az Morskie Oko-ig, vagy magyarul a Halastóig szállítják rajtuk.
Az egész Tátra legnagyobb kiterjedésű tava valóban érdemes úti cél, az odavezető aszfaltozott úton pedig másfél, két órás könnyű sétával elérhető. Ettől függetlenül a kétlóerős szekerek tömötten közlekedtek fölfelé főleg fiatalabb embereket szállítva, míg lefelé azért többnyire üres kocsit húzva ügette a láthatóan fáradt, paripáknak erős túlzással nevezhető lovak.
A táj, aminek a közepén találtuk magunkat május végén egyszerre volt lenyűgöző, és félelmetes. Az égbe törő hegycsúcsok a tél utolsó üzentét hozták mindenki számára, aki az elmúlt télen nem igazán láthatott havat. A reggeli még borús, hideg idő különösen drámaivá tette a még részben hóval borított hegyoldalakat. Később, mikor kisütött a nap, szinte vakított az olvadozó, helyenként azért még hógolyózásra is alkalmas szűz hó. Nem véletlenül figyelmeztettek az aszfaltozott útról letérő túraútvonalakon táblák a lavinaveszélyre.
A Halastó, egy tipikus gleccser tó, amit csodálos hegyek ölelnek körül. Közöttük található a híres Tengerszem-csúcs, lengyelül és szolvákul Rysy; a Magas Tátra második, Lengyelország legmagasabb hegye. A tó partján nyíló látványt leginkább mi magunk, turisták rondítjuk el. Mint nyár derekán a siófoki szabadstrandon annyi ember lepi el a turistaház előtti partszakaszt. Lényegében mindenki fotózkodik a látvánnyal. Csak kevesen nézik azt.
Miután egy karavalyposzáta lecsapott az uzsonnámra – egy parti sziklán ülve próbáltam megenni – derült ki, hogy a tóparti menedékházban fizetős a mellékhelyiség, és természetesen csak érmével lehet fizetni. Így a kéz-, és arcmosást el kellett halasszam, holott a tolvaj madár az arcomat is súrolta uzsonnalopás közben. Tisztára hitchcock-i élmény volt. Úgyhogy aki erre jár, az készüljön föl ravasz, és félelem nélküli rablómadarak támadásár; továbbá legyen nála aprópénzt. Már csak azért is, mert a természetvédelmi területnek komoly szabályai vannak. Habár ezek közül kettőt látványosan nem tartottak be ottjártunkkor. Az egyik a dohányzás tilalma, a másik a drónreptetés tilalma. Lépten-nyomon dohányosokba botlottunk. Szívták a cigit a túraúton, a tóparton, a hegygerincen. Soha nem értettem, hogy az a dohányos ember, aki kimozdul a jó levegőre, legalább arra az időre, amíg ott tartózkodik, miért nem próbál nem rágyújtani. Nem is beszélve arról, hogy mekkora tapintatlanság másokkal szemben ilyen helyen füstölni. A drónozásról meg annyit, hogy a Halastó partja fölött végig, amíg ott voltunk egy méretes drón zümmögött alig 3-4 méter magasságban.
Részben, mert hosszabb túrákhoz szoktunk, részben, hogy minél messzebb kerüljünk a természetbe vágyó, de kényelmüket, és megszokásaikat feladni nem kívánó embertársaink tömegétől; visszafelé letértünk az aszfaltozott útról. Pár tíz méterre a visszafelé ágazik le egy kékkel jelzett turistaút. Eleinte némi aggodalom volt bennem, hiszen mindjárt az útvonal elején tábla figyelmeztet a lavinaveszélyre. Habár az előttünk lévő út nem tűnt veszélyesnek, és mint kiderült, nem is volt az; ám kevéssel elindulásunk után a szemben levő hegyen nagy dörrenés kíséretében megindult a hótakaró egy része lefelé. A kék jelzés, ami átvezet egy hegygerincen úgy 1800 méteres magasságba visz föl. Nyári túracipőben havas sziklákat mászni nem annyira egyszerű dolog, de szerencsére a terep nem nehéz, bár kell az állóképesség fölfelé. Igazán veszélyes szakasz nincsen, pár helyen azért egy mászó lánc jól jött volna.
Fölfelé haladás közben vissza-visszatekintve a Halastavat nézhettük, amint egyre kisebbé zsugorodik, míg a nyergen átkelve két, szinte egymásba kapcsolódó tengerszem felé ereszkedtünk le. Közülük a nagyobb Lengyelország legdélebbi tava is egyben. A két tengerszem közötti helyezkedik el a Tátra egyik tipikus menedékháza, ahol kiváló bigost, vagyis lengyel káposztás egytál ételt, és különféle lengyel alkoholmentes ízesített, és natúr söröket is lehet kapni. Természetesen kártyával lehet fizetni, és a mosdó ingyen van. Akinek szüksége van rá, az szállást is tud magának foglalani éjszakára.
Innen már a zöld jelzésen végig csak egy hosszú, de nem megeröltető séta leereszkedni a hegyek között a parkolóig. Az általunk bejárt szakasz jó időbeosztással egy egynapos túrának kiváló mindazoknak, akik szeretik hegyi tájakat, és nem ijednek meg némi sziklától.