Conclave, 2024, Edward Berger.
A Konklávé című 2024-es film nagyon érdekes, és aktuális témát feszeget. (Bár az, hogy aktuális lett nem volt előrelátható a legtöbbünk számára…)
Ez pedig a pápaválasztás, a Vatikán titkos világának talán legtitkosabb szertartása. Mindannyian tudjuk mit jelent mikor felszáll a fehér füst és elhangzik, hogy „habemus papam” de aztán itt meg is szokott állni a tudásunk.
Persze ez a film se oktatóvideó, de kézen fog minket és bevezet a Vatikán hatalmas termeibe. Két óráig mi is a bíborosok közé vegyülünk, és belebonyolódunk a pápaválasztásba.
Persze, tudjuk, van intrika és hogy bizonyára sokan akarnak pápák lenni (bár az ismert mondás szerint aki pápaként megy a konklávéra az bíborosként jön ki…) de azért én mégis azt gondoltam, egy pápaválasztás nem nagyon izgalmas dolog.
Nos, ez a film Robert Harris egy 2016-os novellája kapcsán mégis nagyon izgalmassá teszi. Ami egyszerű dilemmának indul egyre elmélyül és az intrikák hálója is kezd egyre szorosabbá fonódni..
A cselekmény alapjában véve egy liberális pápajelölt és egy ultra-konzervatív pápajelölt közötti küzdelmet ábrázolna. A konklávét levezető, az elhunyt pápa által kinevezett Lawrence dékán-bíboros (Ralph Fiennes) két oldalon őrlődik: mivel megrendült hitében, számára taszító Tedesco bíboros, (Sergio Castellitto) az olasz, esélyes önhitt, mindenfajta maradisággal megbéklyózott tradícionalizmusa. Tedesco laza és ambíciózus, és úgy tűnik csak Bellini bíboros (Stanley Tucci) győzheti le.(A dékán bíboros szenteli fel püspökké az új pápát ha még nem lenne az, és ő a bíborosi testület elnöke.)
Tedesco nem akar a nőknek nagyobb szerepet az egyházban, dühös amiért a liberálisok kivezették a latin misézést, és szeretne végre újra olasz pápát, fekete afrikai pápát meg nagyon nem. Természetesen saját magát jelöli a pápaságra. Bellini hasonlóan fanatikus, ő azonban pont ellenkezőleg a modern, liberális egyház híve, inkább már doktrinér liberális, mintsem pap. Sajnos Tedesco karakterét karikatúra-szerűnek szánták, egy jelenetben már konkrétan mintha Donald Trumpot látnánk, vagy bármilyen mai populista jobboldali politikust.
A történet mégis bonyolódik két okból: egyrészt van még két esélyes szereplő: a korrupt Tremblay bíboros (John Lithgow) és az afrikai Adivemi. (Lucian Msmuati) A fekete bíboros igazából nem liberálisabb mint Tedesco, de őt mentegeti hogy fekete pápa még nem volt és vele kisebbségi léte miatt elnézőbbek a bíborosok, bár nyíltan homofób. Ahogy megyünk előre egyre több piszkos kis titok derül ki, mind Tremblay mind Adivemi megbukik.
Ráadásul mintha mindezt már a korábbi pápa elrendezte volna és mintha az ő terve az lenne, hogy az új pápa….na de álljunk meg. Felbukkan egy Kabulban szolgáló latin-amerikai származású bíboros is, a szerény Benitez, (Carlos Diehz) aki Lawrence dékán jelöltségét támogatja, annak akarata ellenére. Benitez szolgált a legkeményebb helyeken, és bíborossága sokáig titok volt a többi kollégája számára is, csak a pápa tudott róla. De róla még ennél is több titok derül ki később. A film egyfajta nyomozássá is válik az intrikák mellett: miközben visszavonulnak pápát választani Lawrence bíborosnak ki kell nyomoznia és fel kell tárnia, hogy ki pontosan milyen múlttal is rendelkezik, hogy nehogy egy méltatlan jelölt legyen pápa. Emellett meg kell akadályoznia Tedesco győzelmét is, aki az elején még szerény eredményekkel indul, de kivárásra játszik, és ez a taktika működni is látszik. Számos fordulat után aztán jön még egy fordulat, amit tényleg nem látunk jönni. De sok néző örült is volna, ha nem jön…
Érdemes megemlíteni még Ágnes nővért is, (Isabella Rossellini) Lawrence háttérben meghúzódó segítőjét, aki nőként csak mellékszereplő lehet a férfiak hatalmi játékában, és a film hangsúlyt helyez arra, hogy nem jól van ez így. Mindegyikük alakítása lenyűgöző, de leginkább Fiennes és Rossellini az akiknek az arcjátéka egyszerre adja vissza a vívódásaikat miközben korábban átléphetetlennek tartott határokat lépnek át, és a szigorú, zárt és kissé puritán egyházi létezést, magát azt a világot, amely nekünk nézőknek legtöbbször idegen.
A filmnek fantasztikus látványvilága van. A Vatikán ódon, sokszor málló festékű falait éppúgy bemutatja, mint a szupermodern technikát, ami már oda is utat talált és a puritán, sokszor technokrata hangulatú tereket, ahol eltöltik a konklávé tagjai a pápaválasztás idejét, szigorúan bezárva. Ez a Vatikán világa, automatikusan záródó ablakok, apácák által készített gazdag, de nem luxusvacsorák és reneszánsz vagy még régebbi udvarok. Mindenütt egy karneválszerű látványvilág tárul fel előttünk, egy idegen és zárt világ. A színek, a jelenetek, a kameraállások mind mesteriek. És ez nagyon jó, mert egy film attól film, hogy képi világával és már színeivel is hangulatokat és azokon keresztül történetet közöl, sőt, valami mélyebbet, talán kevésbé diszkurzívabbat is. De most jön a fekete leves!
A filmnek véleményem szerint nem használ, hogy egyértelműen egy bizonyos politikai irányba megy, egy olyan irányba, amely sem a katolikus nézők tetszését nem fogja elnyerni nagyrészt, sem pedig objektivitásra nem törekszik. Nagyon veszélyes dolog kilendíteni az ingát egy irányba, mert aztán a természete szerint majd pont a másikba fog átlendülni….De ami leginkább hiányzik a mai filmrendezők erénytárából az a mérték. Ráadásul a befejezést nem igazán készítették elő, inkább olyan „na legyen benne még egy csavar mert úgy túl kiszámítható”-fajta fordulat. Azt fontos megemlíteni, hogy ez nem a rendező ügye igazából, hiszen ő a novellát hűen dolgozta fel, csak a főszereplő neve más. Persze lehet úgy is dönteni hogy a rendező változtat az alapanyagon…
Ha a befejezést elkerülték volna, vagy talán legalább jobban építik fel a Konklávé egy mestermunka lehetett volna. De sajnos így, hiába a kiváló színészek fenomenális alakításai, a filmet agyonnyomja a politika és a mesterkélt, szinte szatirikus befejezés. Talán maga az alapmű nyomja agyon, pont az, ami a nagyság lehetőségét megteremtette.
Bártfai Imre