Antaiosz

„Antaiosz ugyanis, ha érintkezett a földdel

visszanyerte erejét, ezért is mondják róla,

hogy Gé sarja volt” (Appolodórosz: Mitológia)

– Ebben a városban teljesen megszürkültem. Kell valamiféle kiutat találnom. – mondta A. és felült egy buszra, amely a külvárosba vitte. Onnan aztán gyalog tört előre, egyenesen a természetbe.

Így jutott el a várost övező autópálya szürke gyűrűjéhez. Gyalogszerrel vágott át az óriási, árnyékba borított felüljárók alatt, az út mellett, a kevéske őszi fűben gázolva. Végül meglelte a helyet, amit keresett. A messziségben autók száguldoztak, de ide csak némi zaj hallatszott el, a távolban elhúzó kocsik duruzsolása. A nap narancssárga sugarai lomhán tűztek le a késő őszi tájra.

Itt egyesült minden pillanat: a nap, a megálmodott zöld fű, a nyugtató magány. Ha valahol, hát itt kell lennie a Földanya ölének. Nosza, egy ölelést… ahogy a gyermek visszatér édesanyja ölébe.

Az anyák nem feledhetik el a gyermekeik, nem taszíthatják el őket, vagy különben tényleg vége a világnak, és akkor már minden mindegy. Belefeküdt a magas, vizes fűbe és széttárta karjait.

A föld kemény volt és hideg, de felkészült, kabátja jól óvta a beszivárgó hidegtől és nedvességtől. Ahogy ott feküdt eléggé, furán érezte magát, talán nevetségesnek is, de a világ abszurditására való tekintettel elvetette ezt a lehetőséget. Ha a mitikus görög óriásnak sikerült új erőt nyernie az anyaföldből, miért épp neki ne sikerülne? Úgy érezte gonosz istenek esküdtek össze ellene egész idáig, az élete a városban az ő labirintusa, ahonnan ki kell jutnia, s még Ariadné fonala se áll rendelkezésére. Nos, egy ilyen őrült szituációban a legkevesebb az, hogy az ember megtanul hinni mindabban, ami sikerrel kecsegtet.

„Most vagy itt halok meg, és lassan betemet a természet, vagy pedig történik valami. Ideje már!”- gondolta elégedetlenül. Aztán lassan zsibbadtság tört rá, egyfajta kellemes fáradtság. 

A nap egykedvűen tűzött, és lassan árnyék borította be a kabátos fekvő alakot. Csak a távolban suhantak el a színes gépkocsik, és a messzi felüljáró állt, mint egy kőbe dermedt óriás.

No meg a város templomtornyai a messzeségben: hívogatóan csillant meg rajtuk a fény.

A város, igen, nagyobbacska, de nem a legnagyobb. A középkori városmag körül unott gyártelep terpeszkedik és betonházak sorozata, kevés park, meg a múltból ottmaradt közértek, amikre új címke került. Ám az élet épp úgy szivárog, mint lassan száz éve már. Valami szürkeség üli meg a betonházak óriásait, a sokablakos tömböket, melyek a nyüzsgő emberek méhkasai.

Hétvégén az emberek bemennek a belvárosba, hogy végignézzék az aranyfényű kirakatokat a neobarokk épületek alján, s ilyenkor megnyugszik a lelkük. A. sosem tudott megszabadulni a titkos félelemtől, hogy a betontömbök az igazi város, és egy napon talán benyelik az ódon, többszáz éves városmagot, ahogy úgy érzi, néha őt magát nyeli be a külváros.

Máskülönben az otthona volt, és másutt sose lenne ugyanolyan. A körbekerített, gondosan nyírt helyi park körül tolta édesanyja a gyerekkocsiban, az óvodában – pár utcával arrébb – lógott a kék vas mászókán, és emlékszik még az iskolatej ízére a kékfalú iskolában, amelyet tán  egy fantáziátlan építész tervei alapján raktak össze betontömbökből. Csúnyasága alapján lehet az is, hogy mindössze egy nap alatt.

Neki ez a pár háztömb, ezek a szürke sokablakos falak, a nyáron felmelegedett beton, a játszótér és a bolt a világa. Ő itt fagyoskodott télen, itt izzadt nyáron.

És senki sem ismeri az esős péntek délutánokat, amikor az iskolából jőve ledobod a táskád, és végigbicajozol az ismerős utcák között, melyek egymás klónjai. Itt minden sarok egy darab az életéből. És minden betonkocka mögött egy élmény rejlik. Csakhogy elszakadt az idő szövete, megtört a sík a múlt és a jelen között: idegen immár minden.

A nagy dolgok jelentéktelen részletekben kezdődnek. A birodalmak például, nem hullanak össze mindjárt nagy csatákban, előtte évtizedekig vagy évszázadokig satnyul és tesped minden, még fel is ível néha. Aztán annál nagyobb a bukás. A. élete persze nem volt egy birodalom. Csak egy élet volt. Megszületett, az édesanyja végigtolta a helyi parkban a babakocsiban, legózott, aztán iskolába járt, és felnőtt a kazettás videófilmeken, meg az otthon található könyveken. Kisgyerekként bizonyára ígéretes volt. Anyja barátnői cirógatták, motyogtak hozzá, és arról csiviteltek, ilyen erős, szép kisfiú, bomlanak érte majd a nők, ha felnő. Meg hogy biztos jelentős eredményeket fog elérni az életében. De a legtöbb gyermeknek ezt jósolják. És ez így is van jól. Hiszen senki se tudja, akkor meg minek játszanák a realistát.

A kis A. azonban nem ezért játszott önfeledten az óvodában. Csak azért, mert ez is minden gyermek sajátja. Az ég végtelenül kék, a fű végtelenül zöld, a világ zaja egybe olvad. Még minden lehetséges. Minden bokor csodát rejt. A pillanat örök. Az idő olyan lassan cammog, mintha a gyermekkor örökké tartana. Anya sír és apa néha kiabál, s ez valóban rémisztő, de ritka is. A világ tágra nyitott kapuin át tekintve örök tavasz honol. És ki tudja, illúzió-e mindez. Aztán bezárul a kapu, és boldog lenne, aki sose akar visszanézni.

A. sose nézett vissza, bár nem volt boldog. Boldogtalan se volt. Egyszerűen felnőtt. Végigcsinál pár évnyitót meg évzárót az ember, meg nyári tábort, ahol akkor szokik meg, amikor már vége van, és telnek az évek. Egyik pillanatban még a faliújságra ragasztja az úttörő híreket, aztán már nincsenek úttörők se. A sok borús és napfényes óra emléke mind elvész, mind a víz a tenyeredből, kicsorog az is, amikor inni próbálsz a kinti csapból, hűvös vizet. Ki ne felejtené el azt a délutánt, amikor órákig huszárost játszott az iskola sűrű bokrai közt, vagy amikor cérnákból bábút készített első szerelmével, a barna copfos Katival?

Kétségkívül igaz, hogy A. nem bánta, hogy elmúltak a panelben töltött gyermekévek. A kék mászóka, és a hétvégi húsleves csalogató illata hiányzott neki, anyja hangja, ahogy hívja ebédre, az esti rajzfilm… de tanárai nem hiányoztak.

A sok beszűkült, parancsolgató felnőtt, akik kínos igyekezettel bizonygatták, hogy idősebbek, tehát bölcsebbek, mint ő, a folytonos leckéztetésük, nem hiányzott kicsit se. Sikerült minden tudományágat megutáltatniuk vele, épp abban a mértékben, ahogy fontosnak tartották őket. Bizonyára úgy vélik, hogy minél fontosabb a tudomány, annál inkább unalmasnak kell lennie, máskülönben ugye nem nagy kunszt volna megtanulni?

Hogy jön ahhoz az ember hogy érdeklődjön? Így A. is csak addig érdeklődött a világ csodái után, míg megtanították neki, hogy kell kiszámítani olyan dolgokat, amiket az emberek nagy része általában nem számít ki, meg olyan roppant jelentőségű kémiai kötéseket felrajzolni, amelyekkel (akkor úgy képzelte) a sarkkutatók szórakoznak dologtalan vasárnap délutánjaikon a végeérhetetlen hómezők közelében, tv és rádió hiányában.

 A sport is jó dolog önmagában véve és hasznos is. Ilyen dolog is kevés van a világon. Ezt nem állhatja ki egy igazi pedagógus, hisz a kellemes és a hasznos összekapcsolása legalábbis az ördögtől való. A sorverseny –vélte A.-például nem szórakoztató, mint a labdajáték, sőt idegesítő.

Ezzel kész volt a taníttatása, már csak a filmek érdekelték, meg a lógás az iskolából. Most már joggal szidhatták tanárai és bizonygathatták, hogy semmi se lesz belőle. Rockzenét hallgat és cigizik a vécében. Annak idején attól óvták, hogy olyan legyen, mint a „rágózó amerikaiak”, akik „köpködnek a saját himnuszuk alatt”, meg „drogoznak”, de az új rendszerben már nincs nemzetisége a trógereknek. Egyetlen nagy, nemzeteken átívelő család és a tinédzser A. boldogan lett a tagja. Azt mondta neki első matek tanára, hogy még egy vonalat se tud meghúzni. Talán jobb is, hiszen az egyenes vonalak roppant unalmasak, épp, mint némely általános iskolai tanárok képzeletvilága. A. pedig többre vágyott, mint hogy egyenes vonal legyen a halál felé. Legalábbis akkor még.

Az élet azonban egyenes vonalként is funkcionál. Például egyenes út vezet egy gyári munkához, ha az ember munkát keres egy iparvárosban. Nem ez a legrosszabb dolog, vígasztalja magát az ember. Itt vannak például a polgárháborúzó afrikaiak, akiknek cipője sincs, csak gépfegyvere. (Talán automata gépkarabéllyal a divat már nem is számít…- morfondírozott A. munka közben.) Vagy olvashatunk a kéményseprőfiúk életéről, netán a századokkal ezelőtti gyufadobozoló lányok keserves mindennapjairól, amikből kevés romantikus regény született, érthetően. Na de a huszonegyedik században azért mégse veregetjük elégedetten vállon magunkat, csak azért, mert van egy jó kenyérpirítónk…

Mégis e világ, mármint e gyári világ, a lehető világok legjobbika, ha a nyomor és a munkanélküliség univerzumaival hasonlítjuk össze. Amikor reggel belépsz az épületbe, elhaladsz az egyébként kötekedős, kis biztonsági őr mellett, és elárulja a tekinteted, hogy „nem érdekelsz, főleg ma”, akkor máris a jól ismert emberek jönnek szembe, akikkel egybe forrottál. Talán a közös munka teszi.

Még a rosszat is könnyebb elviselni, ha jól ismered. Van némi ebédidő is, és a raktárban oly kényelmesen lehet ülni a dobozokon, sőt, rugdosni is lehet őket, ha rossz a kedved.

Aztán itt van a kényelmes munkaköpeny. Ami sajnos nem mutat olyan jól a hölgyeken.

Van viszont kóla automata is. Kávé automata is, és nem hinnéd, de iható a produkció, amit kiad magából némi apró ellenében. Mert ebben is van ám (bizony, sznobbok, akik csak kávéfőzőt ismertek!) minőségi meg minősíthetetlen. Az nyilvánvaló, hogy a kávéivás olyan rituálé, amin sok múlik. Barátságok, szerelmek szövődnek és törnek össze kávé mellett. És akkor jön az alkohol. Az innivalók körül forog a világ. Na meg van itt egy másik dolog is. Szürke péntekeken kint a rendezett udvaron, valamelyik sarokban, a rakodó kapuk mellett jól lehet a falat támasztani.

Egy kis darab saját sziget, ahol csúnyán nézünk a betolakodókra.

Biztos pont az ilyen munka egy egyre bizonytalanabb világban.  Világválság, ilyesmi, tornyokról ugráló öltönyös befektetők… Ám enni mindenkinek kell!

            A futószalagról lejövő konzervek bedobozolása nem nehéz ugyan, de zsibbasztóan unalmas. Van, aki a Bahamákra utazik közben képzeletben, mások fecsegnek a gigasztárokról, meg arról ki nyerte meg a milliót a vetélkedőn, és miért nem segített a szimpatikus szakállas műsorvezető. Ismert egy lányt, aki romantikus regényeket írt fejben dobozolás közben, mint valami Courts Mahler. Vajon ettek-e konzerveket azokban a sztorikban? A lány szerint bunkóság ilyen földi dolgokkal foglalkozni, és különben is költői kérdés, mert ezekből a konzervekből csak talán egy-kettő ehető, feltéve, hogy legalább minimális ízérzékelésünk és ízlésünk van. Talán létezik valahol egy társaság vagy emberfaj, aki genetikailag pont arra van tervezve, hogy ezeket egye? Mert A. saját maga egyet se szeretett, talán csak a chilis babot, bár Mexikóban kevesebbért ölnek, mint ezt a konzervet ezzel a szent névvel illetni. Megmagyarázhatatlan, hogy ki veszi ezeket, de jobb nem is tudni.

Ilyesfajta gondolatok között teltek a mindennapok dobozolás közben. Meg a kávészünetekben. Néha nem működött a futószalag, és akkor A. kék munkásruhájában, amiben szívesen dobozolt (ha már dolgozni kellett), megcsillogtatta iróniáját az automaták meg a büfé mellett, azt az iróniát, melyből bőven jutott neki. Máskor a dobozokat szállították a raktárba, vagy címkézték a konzerveket.

Azért volt némi változatosság is.

Az ebédszünetben A. leült a kávé automata melletti műanyag padra és élvezettel kortyolta az előkelő német nevű kávét, ami monarchia korabeli kávéházak hangulatát idézte…volna, ha nem műanyag pohárban szolgálja fel a gépezet.

– Válság van. Egyre világosabb. Tele van vele az újság. Vajon ezt tegnap senki se látta? – topogott Márta, az írónő, kék köpenyében kotorászva apró után, hogy elmajszolhasson egy szokásos csokoládét.

– Amíg van pénz, ki foglalkozik válságokkal? Tegyük fel, hogy lehűl a föld. Tehát könnyű lesz hűteni a sört – kommentálta A. a dolgot.

– Na, de most komolyan! – húzta fel Márta a szemöldökét.

– Figyelj! Nyakra-főre adták a kölcsönöket, akkora bankok épültek, hogy a Marsról lehetett látni őket, és erre nem volt semmi fedezet. Erre bárki rájöhet. De mondom, hát kit érdekel? Most, hogy már csak kétszázszor annyit keres egy menedzser, mint te, talán kezd feltűnni.

– Nekem nem. – vont vállat a nő.

– Igen, de majd amikor mi repülünk, hogy lefaragják a költségeket. Ezzel folytatódik a lefelé menő spirál, mert úgy még kevesebb ember fog pénzt költeni. Ez olyan, mint amikor a tv az egyik rossz sorozatot egy vacak sztár meghívásával akarja pótolni. Akkor aztán végleg elkapcsolsz.

Elkönyvelték szokásos szellemeskedései egyikének. De próféciái igazabbnak bizonyultak, mint azok az előrejelzések, amik az amerikai sorozatok hazai utánérzéseinek elkerülhetetlen bukását, vagy az államháztartás hiányának növekedését jósolják meg.

Napokkal később bejelentették nekik az elbocsátásokat.

Nyilván nem azok az emberek szűntek meg, akik a konzerveket ették… (Igaz, az is eleve kétséges volt, hogy léteztek-e egyáltalán ilyen emberek.) Mégis, a gyár bajba került valószínűleg, és mindjárt a dolgozók elbocsátásában látták az ígéretes jövőt. A futószalag egyszercsak lejárt. A munkaidő letelte előtt. A. meglepve ücsörgött az automata előtt zsebre dugott kézzel és nézegette a fel-alá mászkáló dolgozókat.

Az a jó a rockzenében, hogy minden eshetőségre lehet benne találni frappáns idézetet. Tegyük fel, hogy elhagy a csajunk. Nos, erre máris egymillió idézet ugrik be. Ha elhagyott, és ráadásul a legjobb barátunkkal, akkor szűkül a kör, esetleg stílust váltunk, de akad majd idézet. A munkahelyből kirúgásra nincs idézet, mert inkább arról szólnak a találó sorok, hogy maga a munka is egy átok.

Úgy érezte, nincs szükség rá a földön. Pont, mint amikor munkanélküli volt és tehetetlennek érezte magát, akár egy ember, akinek kalapácsa van a csavarokhoz. Fura, hiszen sose gondolt eddig erre.

Arra, hogy egy napon megáll ez a vacak futószalag. Hogy majd nem hallgatja Márti ötleteit, és nem találkozik a fehér, ódivatú automatával. Majd a buszon is másképp néznek rá. Fog-e buszozni egyáltalán?

            Eddig csak élt. És most, olyan alaktalan és kaotikus lett minden, még visszafelé is. Ha így el lehet küldeni munkájából, akkor mit számít ő? És hogyan is kötött ő ki itt? Ő, aki űrhajós akart lenni egyszer… vagy legalább postás vagy kamionos, hogy ne kelljen egyhelyben lennie. Most már annak is örülne, ha folytathatná a munkát. Ha visszaállna a rend, a megszokott, a normálisan siralmas. De nem. Őt most elbocsátják, mehet, amerre lát. Felcserélhetőek vagyunk. – gondolta A. és elballagott az öltöző felé.

Ekkor következett a sorban jövő csapás. Vannak olyan napok, amikor folyton kibomlik a cipőfűzőnk, s aztán a tócsákba csapódva felveri a sarat a nadrágunkra. Amikor lehajolunk megkötni (persze csak egy rövid időre, mert megint kibomlik öt lépés után), akkor meg leesik a táska a vállunkról. Az ilyen napokon elkezd fájni a fogunk, a tv-ben idegesítő reklámok mennek, hülye politikusok baromságait hozzák az újságok szalagcímei, és a tartós tejről kiderül, hogy lejár holnap.

Csakhogy ez a nap nem átlagos balszerencsés nap volt, hanem a végső lökés a szakadék szélén állónak, akibe aztán majd belécsap a villám. Amikor A. hazaérkezett a külvárosi emeletes házba, megkerülve a lépcsőházban rosszindulatú pletykákat cserélő öregasszonyokat, és a vándorló hittérítőket, akik valahogy bejutottak a házba, rossz hírek fogadták.

A sors különös véletlene intézte úgy, hogy a barátnője várta otthon. A tv-t nézte, amíg őrá várt. Majd vizslató szemekkel nézte, ahogy leveszi a kabátját és teát főz. A lakótelepi lakás konyhájában ültek, s míg A. vizet melegített, addig a lány szemlesütve melengette a kezét a radiátoron. A. felnézett rá, amikor a teafiltert beletette a bögrébe. Az első együtt töltött napjuk is így kezdődött, teafilterek bögrébe eregetésével.

– Már nem megy a kapcsolatunk. Nézd… ez van… tudod… – és más ilyesmik. Hosszan, néha megtörve a mondatot, néha elhallgatva súlyos percekre, beszélt a lány. Néha A. is közbeszólt. De leginkább sztoikus nyugalommal, mint valami lakótelepi Marcus Aurelius nézegette, amint a teafilter sárgává színezi a macskás bögre vizét. Némely nők legellenszenvesebb tulajdonsága, hogy ösztönből gyártják az olcsó ideológiákat. Például ilyeneket, hogy „érezned kellett volna” Valamit, amit maga a nő se tudott. Vagy, hogy „igaz, hazudtam, de nem akartam rosszat”. És végül a legszánalmasabb, ami már harmadik világbeli diktátorokat aláz: „Legyünk barátok, jó?” Amikor megmondjuk nekik, hogy az ilyesmi csak annyira szórakoztat, mint a mulatós zene egy falusi búcsúban, és egyébként is, ezek hazugságok, akkor bólintanak, de keserű képpel. Ez persze rossz mindkettőjüknek, de tudja a férfi, hogy aztán majd ő lesz keserű, ha belemegy a játékba, az ideológiai harcba.

Az volt a végtelenül jó A. barátnőjében, hogy nem voltak ideológiái. Mondott valamit, nézett, keserűen elmosolyodott, vagy épp belerúgott a kukába, de nem ideologizált.

Az ilyenfajta eszmevilágok úgyse érnek annyit, mint az a jelképes mozdulat, amellyel szellemi szemétkukánkba hajítjuk őket…

Ez egy olyan elveszett nap volt. Reménytelenül szürke ég, amikor nincs kedvünk semmit csinálni, és persze unatkozni se. Valahogy rosszabbnak képzelte ezt a pillanatot egy ilyen hosszú kapcsolat után. Korábban rövid kapcsolatai voltak, amik szó nélkül is megszakadhattak. A lánnyal felfedezett olyan sok elröppenő pillanatot. Kezdetben minden élmény volt vele: sétálni az esőben, buszozni, bevásárolni, mintha a mindennapok a mennybe mentek volna. Néha még úgy is érezte magát, mint tinédzser korában a tavaszi péntekeken, mikor szerelmes volt, és kellemes lustálkodás várta otthon az iskola után. Ehhez a lányhoz haza lehetett menni. Aztán egyszer csak már semmi se úgy működött, mint korábban, a gépezet kezdett akadozni. Nem volt miről beszélniük, és nem érezte azt az érzést a torkában, amikor a lányra várt. Sejtette, hogy a lány régebb óta nem érzi már azt az izgalmat. Csak azért maradt mellette, mert fél megmondani. Fél, hogy a szerelem is elmúlhat. Vagy a szerelemnek álcázott dolog. Vagy… vagy csak beképzeli? Ki a felelős? Senki se tudja.

Mégis fáj, amikor lehunyja a szemét, és eszébe jut a folyóparti sétájuk. Feküdtek a füvön, és nézték az égen tovavonuló felhőket. Van úgy, hogy nem is mondasz semmit a másiknak, csak együtt vagytok, értitek egymást egy pillantásból, és jól érzitek magatokat, mintha valami titkos kapcsolat kötne össze. Amikor ilyet akart, sose jött össze. Ha beszélsz, néha ezért nem értenek. Néha épp a hallgatás a legjobb szónoklat. És aki nem érti, mehet a fenébe. Ez a pillanat is ilyen volt. A lány csendesen húzta be maga után az ajtót, mikor elment. Megilletődve, és kissé bűnösnek is érezve magát. A. eltűnődött. Vajon szereti még? Nagyon hiányzik. A lány a konyhában hagyta az öngyújtóját, amit A. önfeledten szorongatott kifelé bámulva. Tudta, hogy a buszmegálló felé halad a lány, és sose jön vissza. Az előbb, mikor halkan behúzta az ajtót, az utolsó pillanatuk volt együtt. A piros, autóval díszített öngyújtó volt az egyik utolsó emlék, ami most a múlthoz kötötte.

A múlt… hogy is ismerkedett meg vele? Egy buli volt, pár haverral, és egy klubban kötöttek ki. Készültek a dologra, úgyhogy A. már kába volt az elfogyasztott italmennyiségtől. Odafelé menet meg-megálltak, a helyes, vagy a sötétben annak vélt lányok után fütyültek, és meghúzták az üvegeket. Erre szükség volt, mert a klubban drága az ital. A cimborák aztán elkeveredtek valahová, és A. véletlenül egyedül találta magát. A folyosón haladt a WC felé, tétován, afféle pótcselekvésként, mert nem igazán találta a helyét. Nem tudott beleolvadni a bent táncoló tömegbe, mert a DJ megint valami olyasmit rakott be, amihez még nem ivott eleget. A folyosón is voltak padok, ahol ücsörögni lehetett, bár most nem voltak népesek. A. megállt, hogy valamiért a zsebébe nyúljon, amikor váratlanul egy sörösüveg tetejét pillantotta meg. Felnézett, és egy szemüveges, hosszú barna hajú lányt látott, aki furcsa félmosollyal nézett rá.

– Kérsz? – kérdezte azzal a később olyan gyakorivá lett félmosollyal az arcán. A még kába A.-ban megindult a férfi, aki nem hagy ki egy lehetőséget se, hogy megismerjen egy nőt a mai nehéz időkben. Hülye vigyorral ült le a lány mellé és elfogadta az invitálást.

A nagy hadvezérek szeretnék tudni, mi megy végbe az ellenfél fejében, amikor hadsorait rendezi. Vajon hol lesz a tüzérség, hol rejtőzik a lovasság, melyik domb gerince mögött?

Így vagyunk ezzel a szerelemben is. Ennél már csak az nevetségesebb, amikor már kifejezetten tudni véljük, hogy mi cirkál egy nő fejében, vélte hősünk, mikor azt az arckifejezést meg akarta később fejteni.  El kell fogadni, hogy végesek vagyunk és van, ami sose tárul fel előttünk. A lány félmosolya ugyanis néha bizalmatlan volt, néha tűnődő, néha hívogató, néha elutasító. Volt olyan pillanat, hogy A. legszívesebben felállt volna, hogy otthagyja a lányt. Kellemetlenül érezte magát. Néha hallgatott válaszadás helyett, néha nem reagált a leghatásosabb szellemeskedésekre, néha pedig hirtelen nevetésben tört ki. Enigmatikusan lógatta a lábát sörével a kezében a padon ülve. És nagyon kellett neki egy férfi. Vagy valami. Vagy semmi se. A. ezért volt bizonytalan. Végül, amikor a párbeszédük elakadni látszott néha, és ráadásul a lány érdektelenül meredt maga elé többször is, míg A. beszélt, hősünk megunta a dolgot. Felállt a padról, kissé idegesen matatva, mintha máris menne. A lány akkor csodálkozó és kedvesbe forduló mosollyal nézett rá. A. visszaült mellé és megkérdezte megcsókolhatja-e. Mindez, mintha valami filmben történt volna, amit ő csak kívülről néz. És a lány bólintott: te buta, erre vártam.

Igen, így volt, bár néhány részlet talán elveszett: az idő homokórájában lepergett homokszemek. A. még mindig a kezében szorította az öngyújtót és bekapcsolta a cd-lejátszót, hogy dübörögjön a rockzene, míg a fotelba süpped. Most végleg elvesztette önmagát, a fonál, ami a múltat és a jelent összekötötte, és ami valami ködös cél felé vezetett, kiesett a kezéből.

Hova mész, ha önmagadat akarod megismerni? A bölcsek szerint magányt keresel, egymagadra maradsz, hogy megtaláld önmagadat. A magányban, ahol nem zavar az élet sürgés-forgása, aztán tiszta gondolataid támadnak. A. -nak több se kellett. Elment a legmagányosabb helyre, amit ismert.

Ez a város központi buszmegállója volt. A nagy, régi bölcsek valószínűleg barlangokra gondoltak, és elhagyott ligetekre, de se közel, se távol ilyen nem volt. Otthon is nagyon magányosan érezte magát, de mintha hiába várt volna az önismeretre, inkább csak szorította a négy fal.

Emlékezett rá, hogy hazafelé tartva a munkából mindig a buszmegállóban érez valamiféle kozmikus elveszettséget. Még azt is megbánja néha, hogy a világra született, miközben a felhőkkel borított égre néz, vagy a távoli, póznára rakott óra mutatóit figyeli. Tizenöt perc itt az örökkévalóság.

A buszok unott egyhangúsággal járták be a rutint, az eső verte a szürke betont, és pár szatyros ember vágott át a megállók között. Nagy betonkocka épület terpeszkedett, mint irányítóközpont, a megállóhely szélén, talán ismert, fantáziátlan építészünk újabb remekműveként. De senki se nézi meg egyszer, úgy igazán. Voltaképpen A. se járta körbe soha, inkább az óráján nézi a mutatót körben járni, vagy a kavicsokat rugdalja a cipőjével.

Az emberi nyomor minden fajtája megvolt a buszmegállóban. Ott volt például a szakállas, melegítős hajléktalan, aki rámenősen kéregetett azoknál, akik arcából kellő megpuhíthatóságot olvasott ki.

„Nem piára, nem cigarettára kell!”- ismételgette, mint a mantrát a buddhista szerzetes, miközben szutykos markát határozottan kinyújtotta. Az embernek meggyőződése ilyenkor, hogy valahol bűnös dolog nem csövesnek lenni, ha egyszer vannak csövesek, és ad pénzt. Ezek után meg biztos benne, hogy átverték, és különben is, eleve palimadárnak nézett a szakállas, ha szóba állt velünk. Ja, és egyébként első útja a cigarettákhoz és aztán a Marika presszóba vezet… Ezt A. tudta, mert egyszer követte a hobót.

A pótkocsiból kialakított fehér büfé előtt söröző munkások álltak kopott farmerjeikben, és megfáradt nyugdíjas vonszolta magát gondjaival át a várakozó taxik előtt, (- Úristen, csak meg ne öregedjek! – gondolta A.)

A buszmegálló az ilyen érdekes és bizarr találkozások melegágya.

Megesik például, hogy egy bölcs elmélkedni akar, és egy lila nejlonszatyros kis köpcös ember épp ő mellette kezd ráüvölteni az egyik volt barátjára: „Megöllek te szemét… kicsinállak!”

Az igazsághoz tartozik, hogy a „bölcs” jelen esetben csak A. volt, és a nejonszatyros ember barátsága pedig elég felszínes lehet. Mindenesetre az elmélkedést megzavarták rendesen az ilyenfajta események. 

Néha elvonult két köpcös feketeruhás biztonsági őr féle alak is… az ilyenek űzik el a csöveseket a váróteremből. A.-nak nem volt célja, de ez nem látszott. Itt mindenki valami olyan útra vár, amiben nincs meg az utazás izgalma vagy vágya. Itt menni kell. Nem lehet megállni. Nincs is miért. Egyszer nyáron betévedt véletlenül egy külföldi biciklis turista nő, aki után füttyögettek, mert feszült a fenekén a nadrág, és nem akárhogy nézett ki. Ide nem szabadna benéznie senkinek, akinek van életcélja. A turistanő is értetlen bosszankodással kerekezett tova. A. unalmában nézegetett várva egy nagy megvilágosodást, ami itt volt a legvalószínűtlenebb minden ismert és ismeretlen hely közül a világegyetemben.

Két öregebb figurát figyelt, egy férfit és egy nőt. Megfáradt arcukon a melegítő alkohol közös nyoma volt. Kezükben szorított színes reklámszatyraikban talán közös vagyonuk, némi élelem, sör, esetleg ruha. Istenem. Ezen a flaszteron elképzelhetetlen, hogy van egy közeli város, a barokk házak aljában aranyfényű kirakatokkal, férfi sportcipőkkel, öltönyökkel és a fényesre vikszelt női csizmákkal, a felvonuló, kavargó sokasággal. Itt a világ nagyon kicsi, bántóan korlátolt és Leibniz sírva fakadva vonná vissza optimista tételeit. És rágógumiba lépne.

Csak kis reményre adott okot, hogy a két szakadt, kötöttsapkás figura egymás kezét fogta. Talán már csak ők maradtak egymásnak, de lehet hogy csak félnek, hogy a másik elfut a közös szerzeménnyel.

A. azon kapta magát, hogy olcsó sört iszik a megvilágosodást várva. Hát nem egy antik bölcshöz méltó dolog, az biztos, de itt, ahol a kilátástalanság nyomorral párosul és a magány adja rá az áldását, ott az antik bölcs se tehet többet, mint hogy feltűri a tógáját, és felhajt egy jó pohár, kesernyés, hűvös sört.

Egyedül az boldogította, hogy nem várt semmilyen buszra. Valóban menni innen valahová, innen menni és várni, ez olyan, mint beállni a sorba, megsemmisülni, egynek lenni a szürke betonnal. Hirtelen kezdte érteni a dolgot. Ez a hely a pokol, mert leírhatatlanul szürke, csúnya, boldogtalan és sivár, de senki se veszi észre. Mert csak továbbutaznak. Lehet ilyen az élet is… ha megállunk még boldogtalanabbak leszünk… Nesze neked magányos elmélkedés! Ezzel a gondolattal felhajtotta sörét és felugrott egy buszra. Alighogy az kifordult a buszmegálló határát jelző felüljáró alól A. fellélegzett, mint a fuldokló, aki végül felmerül a víz alól.

Így került fel a külvárosok külvárosába tartó buszra. Szorongva, magát összehúzva ült.  Bámult kifelé a foltos ablakon, pedig nem volt mit nézni. Érezte, hogy fokozódik bensejében az üresség, egy mélyről jövő, mindent felemésztő érzés ez. Mintha lassan nyakig süllyednél a sárban. Attól félt, hogy mire a folyamat eljut a végére, ő sehol se lesz már. Egyszerűen köddé válik, vagy füstté, mindennel együtt, amit csinált, gondolt és érzett, és senki se fogja észrevenni. Annyi nyomot se hagy maga mögött, mint a kondenzcsíkot húzó repülőgép. Akkor pedig megszületni is kár volt. Minden elveszhet, de valami végső reménynek mindig lennie kell, valahol így érezte. Talán anyja verte a fejébe, mikor elvesztette egy játékát gyerekkorában, és sírdogált miatta, vagy a Jóisten, de az is lehet, egy filmben mondták. Ez most mindegy is volt.

A zötyögő busz utolsó állomásán szállt ki. Sietősen szedte lábait, zsebre tett kézzel, mint aki fázik. Az utolsó utcákon már csak elhagyott telepek, raktárak, árválkodó házak voltak. Időközben kisütött a távoli téli nap homályos sugaraival. A. megállíthatatlanul sietett végzete felé. Ő ezt írta volna önmagáról, ha könyvet ír.

Azt kihagyná belőle, hogy idegesen fütyörészget, mert ez mégse illik ide. Hát az élet prózája már csak ilyen. Sose járt gyalog még itt. A város határát jelző táblát elhagyva a közeli autópályát lehetett látni a nagy, üres síkságon. A felüljárókat, az utakat, amint a távolba vesznek. Valahogy érezte hova kell mennie, így jutott el oda, ahol magát a Földanyát érezte.

Meglepő, de nem volt messzire. Ez vagy szerencse, gondolta, vagy szokott lustasága is segítette tévedhetetlen érzékét. S ezek után a földre feküdt, kitárva karját.

Igen, a város. Ott fénylik a messzeségben, pedig magva is szürke, igen, ott van a volt barátnője, az ócska munkahelye, az élete… a kék mászóka. De mindez legyen a múlté, gondolta hetykén, és mélyet lélegzett. Várta a Földanya hangját, hogy megszólítsa. A nedves, gyér fű alig idegesítette, és kabátja melegében az enyhe téli napon elviselhető volt, bár a talaj hidegsége átjárta csontjait. A természet öle nem volt se lágy, se meleg, így A. bosszankodva gondolt azokra a hippi prófétákra, akik a természethez való visszatérést sürgetik. Nyáron persze ez is könnyebb, de ő nem várhat természetesen a nyárra.

A földre tette fejét és elálmosodott. Szinte érezte, hogy a távolban autók hasítanak végig a kopott betonon… Kicsit elaludhatott, mert ezek után képek kergetőztek a fejében. Fákat látott, dús lombú, zöldellő fákat… talán az óvoda udvara, ahol gyermekként játszott és simogató női hangot hallott. Érezte a vasalt ruha illatát, és hallotta a fürdőszobák csapjainak csobogását.  Látta a napfényben fürdő betonházak ablakait, mint óriásokat, akiket meglepett a zöldelő tavasz. A kitergetett ruhák himbálóztak a friss szélben, és az utcák hívogatóan kanyarogtak. Susogó szellők játszottak vele, és megint csivitelést hallott az idő távolából: játszó gyermekek hangjait a homokozóban.  Anyám- suttogta… de aztán a szürke várost látta maga előtt, kőtömbökből faragott, zártszájú lakosokkal ijesztően meredni szemei előtt, míg csaknem egy napóleon-kori hadsereg masírozott végig utcáin.

Elöl az aranyvállrózsájú tiszt, utána a szuronyos katonák, szigorú, fegyelmezett rendben, dobok dobbanása és kürtök harsanása mellett, miközben a város kőlakosai porrá lettek a szélben.

Ekkor szólalt meg a zsebében tartott telefon, felébresztve szendergéséből. Ugyan a természetbe ment, de hát bármi közbe jöhet, így magával vitte a készüléket.

– Ezek még meghalni se hagynának, csak úgy, ahogy ők akarják…- suttogta magának és felemelte arcát a földről.  Nem volt mit tenni, feltápászkodott és leporolta magát. A munkaközvetítőből hívták egyébként. Tudnivaló, hogy telefonon senki sem keres bennünket, főleg nem jó hírekkel, kivéve, ha épp rossz időpontban történik a dolog. Ezt mintha éreznék azok, akik felhívnak minket.

Úgy érezte, hogy találkozása megtörtént a Földanyával. Igaz, nem volt villámlás, valami filmszerű kirobbanó siker a dologban, de végül is ez nem egy hollywoodi film… Ki tudja, talán a szerencséjét visszakapja, és fellélegezhet, amint a városba visszatér. Mert az a város az ő otthona. Erre emlékeztette a nap erejét vesztő fénye, ami megcsillant a távoli templomtornyon és bizonyára végigcikázik a betonépületek ablakain. Vissza kell mennie. Kicsit nehezen búcsúzik ettől a helytől, de végül is már nincs mit tennie. A balszerencse-szériának vége kell érnie valahol és valamikor. Mondjuk épp itt és most. A. tipikus pesszimistaként, gyakorlottan, a tudatában volt: nincs út, csak előre. Egy igazán borús kedélyű ember nem hiheti, hogy ennél még rosszabb is lehet. Tévedés, hogy a pesszimisták mindig rosszabbat remélnek. Nem, ők már a jelent is a legrosszabbnak tartják.

Egy idő után egyébként is csak az a fontos, hogy mi magunk mit fogunk csinálni, jöjjön, ami jön. De közben arra fel kell készülni, hogy kicsi a hús a hamburgerben, hogy megpenészedett a zacskós kenyér, és hogy új férfivel ismerkedik a barátnőnk, máskülönben éppolyan naívak vagyunk, mint az, aki elhiszi a politikusok adóbevallását.

Tehát megint visszabuszozott a városba, és egykedvűen indult haza a lakásába. Zsebre dugott kézzel baktatott, amikor különös látványra lett figyelmes a város egyik főterén.

Egyszercsak a ködből egy alak bontakozott ki, ahogy a szökőkút felé tartott, át a nagy nyüzsgő téren. A szökőkút télen nem üzemel, üresen árválkodik a kék medence, s a víz játéka, amit oly kellemes bámulni, most nem szórakoztathatja A.-t.

Elsietett volna mellette a szürkeségben, de a hirtelen felbukkanó alak megtorpanásra késztette. Az alak egy színes ruhás nő volt, széttárt karokkal. Egy „élő szobor”, egyike a bohém utcai művészeknek, akiket az ördög tudja, mi vesz rá arra, hogy az utcán rögtönzött produkciókat tartsanak. A nőalak nyakában sárga-piros sál lógott, lángvörös haja is mintha kiegészítő lett volna színpompás kabátjához, ámde ezzel kontrasztban fehérre mázolt arca mereven és érzelemtelenül meredt. Széttárt karjával mintha valamiféle kifejezéstelen, de mégis megragadó szobor lenne, talán egy élő felkiáltójel. Hogy hogyan került oda azt A. még csak nem is sejtette. Nem tartozott a körképbe, mint az utcai hegedűs, a szájharmonikás vagy a mappás emberek, akik állítólag a beteg gyermekeknek gyűjtenek, bár azok nem tudnak róluk.

Az élő szobor váratlan és bizarrul értelmetlen jelenség volt, s valószínűleg ezt a hatást is akarta kiváltani a járókelőkből. De a járókelők nagy része továbbsietett, s maradékuk arcán is csak futó mosoly jelent meg, jeléül annak, hogy viccesnek vagy épp szánalmasnak találják a produkciót.

A. továbbsietett, összehúzva a kabátját, mintha fázna. Pedig csak megborzongott. Azután pár lépést megtéve ahol a tér véget ért, az áruház előtt, mégis visszafordult és félénken visszanézett a szoborra. Még mindig ott állt, közömbös márványarccal, tekintet rebbenése nélkül, de még mindig, mintha egyenesen az ő számára lett volna felkiáltójel. A. megcsóválta a fejét és bizonytalanul elsétált.

Az utcákon kóborolt egészen estig. Korán sötétedett. Az aranyfényű kirakatokban magányosan meredtek a cipők, a ruhák, az ékszerek, s a kihalt főutcán csak páran lézengtek.  A. egyenesen visszabaktatott lakására. A zötyögő külvárosi sárga busz a betonház előtt tette le. A lépcsőházban sötét volt.  Felbotorkált anélkül, hogy felkapcsolta volna a villanyt. Miközben párosával szedte a lépcsőket a lelkében felmérhetetlen ürességet és sötétséget érzett. Gépiesen vette elő kulcsát, hogy kinyissa a zárat.

Valami kavargott a bensejében, és kitörni készült. Amikor a sápadt villanyfény mellett kanalazta tasakos levesét, úgy érezte, a legjobb volna itt helyben főbe lőni magát. A filmektől eltérően ilyenkor azonban nincs pisztoly az ember kezében, de még egy éles kés se… amivel sajtot vághatna.

A volt barátnőjénél már felváltott őt egy kopaszodó, idősebb fickó. Az interneten látta a képeiket (őróla annak idején mért nem töltött fel?? Mert van haja?), miközben az éjjelnappaliban vett dobozos sört iszogatta.  Az fájt igazán neki ebben a pillanatban, hogy nem érzett szívfájdalmat. Hogy tudta: kicsit hazugság volt minden. Mint ahogy az is, amikor gyermekkorában hős akart lenni. Katona, rendőr, űrhajós… és végül mind konzervdobozolók leszünk, ki több, ki kevesebb pénzzel. Ki jobb, ki rosszabb asszonnyal. Viszont mind a filmekből tanult gesztussal túrunk a nő hajába, amikor ő azt suttogja, mennyire szeret, hogy aztán egy idősebb kopaszodó fickóért elhagyjon, akinek három munkahelye van, de élete egy se…

A tv duruzsolása előtt aludt el. Álmában valamiért sztár lett, felnéztek rá, és egy csinos szőke nő interjút készített vele, de ő egész végig félt, hogy kiderül, hogy egy senki. Épp meg akart szökni egy táska pénzzel (mielőtt felfedik a kilétét), amikor váratlanul felébredt. Ahogy ült az ágyán trikóban, teljesen reménytelenül a padlót nézve, elveszettebb volt, mint a közel-keleti békefolyamat, és üresebb, mint egy topmenedzser érzésvilága. Ilyen tökéletesen gyengének még sose érezte magát. Az újszülött lehet ilyen, amikor világra jön, s ő csak annyival fejlettebb, hogy tudja: hiábavaló sírni. A világ nem válaszol.

Apja ezt nevezte elanyátlanodásnak, és ilyenkor a vállára csapott: szedd össze magad, fiam… de hogy hogy is kéne, azt elfelejtette közölni.   

Megfordult a fejében, hogy vesz még sört a boltban, amikor bevillant egy kép az emlékei közül: az élő szobor. Ő tud valamit. Mindenki siet körülötte, de ő egyhelyben áll. Merev, mint egy villanyoszlop, és változatlan, mint a média színvonala. Ahogy ott ült, egyre csak a „szobor” járt a fejében.

Meg kéne nézni. Vajon ott áll-e még? Biztos megunta. Letehette a kalapját a földre… de ezzel aligha keres pénzt, még annyit se, mint az indián zenészek vagy az a szájharmonikás, aki játéka alapján süket lehet. Az is lehet, hogy kalapja sincs. Akkor meg miért áll ott? Perverz nőszemély.

Egy azonban biztos: az a nő nem akar konzervdobozoló lenni. És ezt A. meg tudta érteni.

Kabátot kapott magára és először tétován megindult a buszmegálló felé, mindig vissza-vissza nézve, bár otthon nem várta semmi, csak a depresszió. Igazából nem volt visszafelé. Csak előrefelé. Ezért aztán meggyorsította a lépteit, és azok egyre biztosabbak lettek. Mire a busz letette a főutca közelében, már szilárdan hitte, hogy célja van, sőt, küldetése. Egy olyan minden józanságra, logikára, mindennapiságra fittyet hányó nő, mint a vöröshajú szoborlány biztos tudja a választ arra a kérdésre, mit kezdjen magával. Hogy hogyan kezdhetné újra önmagát. Hogy honnan keríthetne életerőt, kedvet a folytatáshoz. Neki tudnia kell.

Aztán egyszer csak ott állt előtte. A szokott helyén nem lehetett megtalálni, így A.-n végigfutott a jeges félelem, hogy egyedül maradt a világon és sosem kapja meg a választ. De ilyen könnyen nem adta fel. Továbbsietett, sapkával a kezében a latyakos utcán, a ténfergő kirakatnézők között, a hűvös szélben, mint egy zarándok, aki már a szent sír közelében van. Valahogy érezte, hogy meg fogja találni. A Jóisten tartozik neki ennyivel. Az egyik valódi szobor közelében, ami a múlt nagy államférfiját ábrázolta, meglelte. Szinte villogott a távolból a sárga-zöld sál, a hosszú vörös kötött harisnya, amin csíkok futnak végig, és ami oly igen kontrasztban van a fehérre mázolt élettelen arccal.

Az élő szobor most más pózban állt, de éppúgy mozdulatlanul, ügyet sem vetve a járókelőkre. Ha pénz csörgött a kalapjában, az sem hatott rá a legkevésbé sem, szeme se rebbent. Ahogy A. láthatta, zöld szemei voltak, nagy szembogarú sötéten villanó szemek, amikben távoli fény pislákolt. Pimaszul állt ott, erre A. megesküdött volna. Kihívóan. Mintha ezt mondaná: hé világ, én itt vagyok. Felhívom magamra a figyelmet ezzel az idétlen performansszel. Nincs mondanivalóm. Csak annyi, hogy itt vagyok. Egy szúrós szilánk a nem-hétköznapiból. A másból. Tintapaca a fehér oldalon. Foltos zakó az operabálban. Egyéniség, hé! Most aztán kezdjetek velem valamit. Például röhögjetek ki, hogy nem sietek sehova, sőt, pofátlanul nem is megyek sehova. Ez az ember egy merénylet volt a polgári józansággal szemben, csúnyább támadás ebben a pillanatban, mint egy hányásban fetrengő, szakadt nadrágú huligán.

Kissé félénken állt meg előtte, összehúzva kabátját. Aztán eszébe jutott, hogy ezt már nem lehet véletlennek álcázni, így beledobott a kalapba némi pénzt és szúrósan a lányra nézett. Semmi válasz.

Ekkor kifújta magát és beszélgetni próbált.

– Nincs hideg, így mozdulatlanul?

A szobor pislogás nélkül állt, és mereven előre nézett. Szemei üresek voltak. Olyan volt, mint egy mókásan beöltöztetett játékbaba.

– Egyébként elég lanyha manapság a tél… van vagy 8-9 fok is… – folytatta A.

Majd:

– És holnap hová fogsz menni?

– Megéri itt állni?

– Ezt tanítják, vagy amolyan improvizáció?

– Jó a sálad.

Mindhiába. A szobor csak állt mozdulatlanul, széttárt karral, emberfeletti merevséggel. Egyszer ugyan pózt váltott, de A. akkor épp elfordulva nézett körbe az utcán.  Mikor meglátta, hogy a szoborlány milyen aljasul cselezte ki, szitkozódva gyújtott cigarettára.

– Hé… elküldhetsz, ha nem akarod hogy itt legyek… csak nyisd ki a szádat… az istenért, de fapofa vagy!

A. grimaszolt egyet és leült az igazi kőszobor talpazatának aljára, hogy elszívja a cigarettát.

Az élő szobor továbbra is ott meredt előtte, nem messze, hideg élettelenséggel, mintha kőből készült volna, és nem lélegző ember lenne. Csak a színes sálat fútta meg a szél, s az fel-fel lobbant, ha a szél erősödött. A. kissé belefáradt. Több órája volt itt, és nem ért el eredményt. Már kilátástalannak se érezte magát, inkább mintha ő is valami utcai komédiás lenne, a lány titkos cinkosa, akit szintén ki kell nevetni. Mégis földbe gyökerezett a lába. Nem tudott elmenni. Egyszer felállt, hogy tétován tegyen pár lépést, mintha elmenne, de érezte, amint a szobor tekintete a hátába fúródik és követi. Egyszerűen nem mehetett el. De a maradásnak se volt értelme. A. nagyot sóhajtott és úgy érezte elérkezett az idő arra, hogy kétségbeesetten kitálaljon a lánynak. Ha van benne emberi érzés, akkor megszólal.

– Nézd, nincs már semmi reményem. Nem tudom, mit kezdjek magammal. Elrontottam mindent az életemben, talán már a bölcsőben. Oké, tudom, én vagyok a hibás, de hé, hát nem volt olyan sok lehetőség… egy tábla se figyelmeztetett vagy… mondjál már valamit… te biztos okosabb vagy… nem akarok semmit, csak ezt.

A szobor azonban még mindig nem moccant meg, csak mintha árnyak suhantak volna át fehérre mázolt arcán. Csak sálja lengedezett az enyhe szélben. A. megcsóválta a fejét lebiggyesztett ajakkal.

Hát igen. Az ember mit sem várhat az élettől… főleg nem csodát. Fogta magát és lefeküdt a földre széttárt karokkal. Egyenesen bele a latyakba, nem törődve, ki látja. Most csak ketten vannak itt, a kőszívű szobor és ő.

– Azt hittem, hogy az anyaföld segíthet rajtam… de nincs anyaföld… ahol még van, ott is kopár és hallgatag… nem válaszol… nincs hová menekülni… látod így próbáltam… én is bolond vagyok… remélem nem valami kutyapiszok van itt a földön… még az hiányzik….

Arca a hideg vizes betont érintette, de nem járta át a várt hidegség. Érezte, hogy a lány nézi őt. A. felült és megsimogatta a betont. A szoborlányon remegés futott végig. Azután kacajban törtek ki összepréselt ajkai.

– Te bolond… te titán! – nevetett, és lehuppant a szobor talpazatára, hogy felmelegítse a kezeit.

A. szintén nevetett. Az egész jelent bizarr volt, és a megelevenedett szoborban volt valami bohócszerű és mégis túlvilági.

– Most már mindegy. Ha megszólalsz, elrontod a produkciót. – mondta a lány azután – Most, hogy kicsaltad belőlem a szavakat. Egye fene, hideg volt. Egyébként… Ha sokáig nem hallgatnak meg, akkor elnémulsz…

– Mozdulatlannak és némának lenni: olcsó módja a szórakozásnak. De… meghívhatlak egy kávéra? – mondta Albert, egy modern titán, apró után turkálva a zsebében, miközben a szoborlány átfázott kezeit dörzsölgette. A Föld mélyén titokzatos erők nyugodnak, amiket csak furcsa dolgokkal lehet felébreszteni. Épp, mint a hallgatag erőket, amelyek a lelkekben húzódnak. Mindenesetre a kávé fontos szerepet tölt be ezekben a titokzatos rítusokban.

A nagy dolgok jelentéktelen részletekben kezdődnek. Azokban is folytatódnak. S hogy hova mennek az utak, azt a csodás görög mítoszok kitalálói se jósolhatnák meg, kivéve talán azt, hogy felfelé.

Bártfai Imre