2025 június 5-én új kiállítás nyílt a Kahan Art Space Budában. A Gyapot utcai egykori gyárépület átalakításáról korábbi cikkünkben már írtunk. A tágas kiállító teret a különösen nagy belmagasság és a jól megőrzött indusztriális hangulat alkalmassá teszi olyan kiállítások megrendezésére is, melyek sok más galériában egyszerűen nem férnének el. Mohácsi András kőszobrai mintha pont ide készültek volna, holott Vertical Silence című kiállítása egy életmű harminc évének összefoglalását nyújtja. Mégis, a bemutatott alkotások közül vannak olyanok, amelyeket méretük és súlyuk miatt csak itt volt lehetőség először összeállítani. A korábban szabadtéren tartott szoborelemek egy része még nedves volt a megnyitó napján. De akadt olyan is, amelyen már megtelepedett a moha mire zárt térbe került.
A fentiekből is látható, hogy Mohácsi alkotásai nem könnyű darabok. Sem fizikai, sem pedig művészi értelemben. A monumentális kőplasztikákat alkotó művész jelentős alakja a magyar szobrászatnak. A 62 éves alkotó formanyelve az 1968-ban indult Villányi Szobrász Alkotótelep hagyományaiból, és az úgynevezett land art mozgalomból táplálkozik. Az 1960-as években indult land art egyrészt korabeli minimalizmust vitte tovább, másrészt pedig az volt a mögöttes koncepciója, hogy az alkotók meghaladják hagyományos szobrászati módszereket és anyagokat. Walter di Maria amerikai művész például több alakalommal is földdel töltött meg kiállító tereket; Dénes Ágnes magyar származású művész 1982-ben Manhattan déli csücskében egy táblányi búzát vetett, majd le is aratta azt. A mozgalom lényege akkor tudott igazán megmutatkozni, mikor az alkotók elhagyták a kiállító tereket, és magát a természetet választották alkotások helyszínéül, és anyagául is. Az így készült alkotásokra jellemző, hogy civilizációtól távoli helyeken hozták őket létre, és olyan léptéket képviseltek, melyek jóval meghaladják az ember befogadó képességét. Ezen felül a kapcsolódásuk a minimalizmushoz a lehető legkevesebb beavatkozással elért hatásban fogható meg. Kapcsolódásuk az olyan ősi alkotásokhoz, mint a Nazca vonalak, Göbekli Tepe, vagy Stonehenge könnyen észrevehető.
Mohácsi András művészete tehát ebben a mozgalomban gyökeredzik. A másik jelentős hatás, amely korai évebien érte az az Alkotótelep és tanára Bencsik István felől érkezett. Bencsik által sajátította el az autonóm szobrászat alapelveit. Az absztrakt autonóm szobrok, mint amilyenek Mohácsi alkotásai is, olyan formákat és vonalakat használnak, amik nem utalnak konkrét tárgyakra vagy személyekre. Sokkal inkább érzelmeket, hangulatokat ébresztenek a szemlélőben. Valóban így van. A kiállítótérben elhelyezett műalkotások mind valamely helynek a sajátos miliőjét hozták magukkal. Annak helynek egy-egy darabkái maradtak, ahonnan kimozdították őket. Az alkotó beavatkozása az anyagba – ami legtöbbször a kedvenc anyaga, a gránit – lényegében nem érinti azok hangulatát, hanem csak új viszonyba hozza őket egymással, a szemlélővel, és a környezettel, amiben éppen elhelyezkednek. A kemény magmás kőzet megmunkálása ugyanakkor alapos tervezést, precíz kivitelezést és komoly fizikai erőkifejtést igényel.
Nagyon egyszerű módon én három alapkategóriába szoktam besorolni a műalkotásokat, bizonyos értelemben ez még a zenére is igaz. Az első kategória az, amire azt mondom, hogy ez nem az én világom, és bármennyire is értékelem a művész belefektetett alkotói energiáját, nekem nem tetszik, vagy nem tartom megjegyzésre érdemesnek. A másik kategória, ami megmozdít bennem valamit, amire felfigyelek, és jelentős alkotásnak tartom; ugyanakkor nem vinném haza. Ez lehet, mondjuk a mérete, a témája, a hangulata miatt is. Edvard Munch festményei zseniális alkotások, de nem szeretném, ha bármelyik is a nappalim falán lógna, mert többnyire elég felkavarók, és baljós hangulatúak. A harmadik kategóriába pedig logikusan azok tartoznak, amiket haza is vinnék, és szívesen látnám őket magam körül nap mint nap. Mohácsi hatalmas szobrai talán meglepő módon a harmadik kategórába esnek. Persze nem azt állítom, hogy egyik szobámat – a nagyobbat – átengedném valamely sziklakompozíciónak. De ha lenne kertem, akkor egyáltalán nem tartanám ördögtől valónak, ha valamelyik kőmonstrumot beállíthatnám fókuszpontnak. Mert bár a kiállítócsarnokban is jól mutatnak, de ezeknek a természetes helye mégis az ég alatt van, földben állva. Magánkert helyett azonban inkább egy parkban térplasztikaként tudnának jól funkcionálni. Ott jó nekik ahol ázhatnak az esőben, lepheti őket a hó, mohásodhatnak; vagy visszatükröződhettenek egy szökőkút, vagy tócsa vizében.
A megnyitón Mélyi József művészettörténész mutatta be a szobrokat, aki jól ismeri a művészt tanár kollégaként is. Számomra furcsa módon ezeknek a masszívnak tűnő alkotásoknak egy olyan tulajdonságát emelte ki, ami éppen ellentétes masszív kinézetükkel; az ingatagságukat, a billenékenységüket. Azt, hogy bár örökkön állónak látszanak, valójában nagyon finomművű művészeti alkotások. Habár megjelenésük örökkévalóságot sugall, mint minden, amit ember hozott létre, törékeny és időleges.
Farkas Tiffany, a kiállítás kurátora röviden méltatta a művészt, majd megnyitókon nem teljesen szokványos módon átadta a szót a művésznek. Mohácsi amellett, hogy megköszönte a Dr. Kahán Éva Alapítványnak a lehetőséget, és köszönetet mondott mindazoknak, akik közreműködtek a kiállítás megvalósításában; néhány apró részletet is megosztott a szobrok összeállításáról. Volt olyan, a legnagyobb alkotás, ami rá is komoly hatással volt, mert alig pár órával korábban sikerült csak nehéz munka után összeállítani.
A kiállítás szeptember 30-ig látogatható.
Szász Péter