Interjú Wéber Anikóval
BI: Most olvastam Az osztály vesztese című könyvedet, és én azt látom, hogy nálad központi téma az iskola, és a gyerekek élete mellett a bántalmazás, az emberek közötti kapcsolatok.
Az érdekelne elsősorban, hogy mik azok a meghatározó élmények, amikből inspirálódtál, amik miatt elindultál ezen az úton.
WA: Pedagógusként dolgoztam egy ideig, és az ottani élmények, tapasztalatok inspiráltak. Amikor én voltam általános iskolás, akkor is nagyon hasonló volt az iskolának az atmoszférája, a berendezése, a tanórák rendje, a gyerekek közötti dinamika, a tanárok és gyerekek közötti dinamika. Majd amikor elkezdtem pedagógusként dolgozni, meglepett, hogy bár eltelt 15 év, minden ugyanúgy zajlik, lényegében semmi nem változott. Talán ezért is figyeltem fel jobban arra is, ha a gyerekek bántották egymást.
Arra gondoltam, mennyire fontos lenne, hogy bele tudják képzelni magukat a másik helyébe, és egy kicsit belelássanak a társaik fejébe, az érzéseikbe. Talán ez lehetne a kulcsa annak, hogy másképp álljanak egymáshoz, és másképp viselkedjenek. Az a cél lebegett előttem, amikor elkezdtem írni Az osztály vesztesét, hogy megmutassam, mit érez és mit gondol a padtársuk, aki mellettük ül, mi mindent él meg egy áldozat, és mi mindent él meg egy bántalmazó, egyáltalán miért lesz valakiből bántalmazó, mit érez ő közben.
BI: Tehát azt gondolod, hogy tulajdonképpen ezek az írások tudnak segíteni a bántalmazás kezelésében?
WA: Remélem, hogy így van.
Sok visszajelzést kapok szülőktől, pedagógusoktól, gyerekektől is, hogy segít nekik a könyvem. Például egy szülő mesélte, hogy együtt dolgozta fel a gyerekével a regényt, és együtt sokkal könnyebb volt a szövegen keresztül beszélni arról, hogy ő mit tapasztal a saját osztályában, náluk van-e az iskolában bántalmazás, ki kit bánt, őt érte-e ilyesmi.
A pedagógusok is szokták akár osztályfőnöki órák keretében feldolgozni, akár irodalomórán tanítani, miközben beszélgetnek a diákokkal a bántalmazásokról is.
BI: És mit gondolsz, hogy a műveid mennyiben forrottak ki? Van valami irányváltás esetleg a műveidben? Akár stílusváltás mondjuk?
WA: Szerintem nincs is olyan író, aki ne figyelné azt, hogy merre tart, fejlődik-e. Jó esetben minden írónak az a célja, hogy fejlődjön, és minden könyve egyre jobb és jobb legyen. Azt azonban nem hiszem, hogy mindezt igazán reálisan látom.
Nagyon nehéz kilépni önmagamból, és külső szemmel megnézni, hogy most akkor fejlődőm-e, és milyen irányba tartok. Ez egy kicsit attól is függ, hogy egy-egy évben milyen élmények jönnek, és azokat hogyan tudom feldolgozni, miként befolyásolják az alkotói folyamatot. A téma is befolyásolja nálam a minőséget és az irányt. Van olyan téma, amit jobban sikerül megragadni, és van olyan, amit meg kevésbé jól. Nyilván ez minden munkakörben így van, hogy vannak hullámvölgyek és hullámhegyek, és valamikor jobban sikerül egy-egy mű, valamikor kevésbé.
BI: Melyik az a könyved, amit ajánlanál annak, aki azt mondja, hogy a gyerekét meg akarja ismertetni Wéber Anikóval, de nem tudja, melyik könyvét adja a kezébe. Ez témától függ, vagy pedig van egy olyan abszolút könyved, amire azt mondod, hogy na ebbe fogjál bele, és ez szerintem majd behúz?
WA: Nem tudnék egyetlen ilyen könyvet mondani, mert szerintem nagyon függ a korosztálytól is, és attól is, hogy milyen személyiség az olvasó, de akár a nemtől is függhet, például lányoknak szoktam ajánlani a Cseresznyeliget titkát, aminek egy lány a főszereplője, és a lányok közötti barátkozás a fő témája. A fiúk nagyon-nagyon szeretik a nyomozós, kalandozós könyveimet, így nekik az Örökszerdát ajánlanám, mert nagyon sok szülő mondta, hogy ez volt az első olyan olvasmánya a fiának, amit élvezett, és magától leült, olvasta, nem is akarta letenni.
A felnőtteknek, akik a mögöttes tartalmakra szeretnének figyelni, vagy éppen azt szeretnék megnézni, hogy vajon mi zajlik az iskolában, Az osztály vesztesét vagy az El fogsz tűnnit, javasolnám.
BI: Ki az a szerző, vagy kik azok a szerzők, akik téged inspirálnak, vagy akiket legszívesebb olvasol?
WA: Van, hogy egy-egy helyzetben tudatosan nyúlok mondjuk egy technikához vagy egy stílushoz, amit korábban valakinél olvastam. Például nagyon-nagyon szeretem Szabó Magdát, akitől legelőször a Freskót olvastam. Abban is, mint Az osztály vesztesében, van egy szituáció, amit bemutat minden szereplő szemszögéből. Középiskolásként engem ez nagyon-nagyon meglepett, hatalmas „aha élmény” volt, hogy így is lehet írni, és mennyire megváltozik a hozzáállásunk olvasóként egy-egy szereplőhöz, ha az ő szemszögén keresztül is látjuk a regénybeli világot. Az például egy tudatos döntés volt, hogy én a bántalmazós témát ezzel a szerkezettel szeretném megmutatni.
BI: Szóval akkor gyakorlatilag ő a kedvenc szerződ, vagy vannak más kedvenceid?
WA: Nagyon szeretem Virginia Woolfot. Nála is igazából a regényei szerkezete ragadott meg középiskolás korom végén. Egyetlen pillanatot be tud mutatni oldalakon keresztül, és egyetlen pillanaton keresztül láttatni tudja, mennyi minden van jelen az életünkben. Bár nagyon nehéz témákat dolgoz fel, például a halál központi témája, mégis látja és láttatni tudja a szépet maga körül, és ettől valahogy én is úgy éreztem középiskolás koromban, hogy a világ szép.
Próbálom tudatosan is belerejteni a történeteimbe, hogy mindennek ellenére, ami ér minket, mennyire sok szépség és varázslat vesz körül bennünket. Van olyan szereplőm, akinek elég nehéz az iskolában amiatt, hogy dadog, mégis tud maga köré teremteni egy varázsbirodalmat a történetei által.
BI: Igen, egyik oldalon a műveidben van egy, én merem azt mondani, hogy kőkemény realizmus, és a másik oldalon van egyfajta mágikus feloldódás, tehát van megoldás. Mondhatjuk azt, hogy ezek a regények nagyrészt útkeresésről szólnak?
WA: Így van, szerintem nagyon jól látod, útkeresésről szólnak, és vannak néha olyan olvasók, akik számom kérik, hogy miért nincs egy kész recept a könyveimben. Tényleg minden könyvemben van valamilyen nehézség, amit körbejárok. Írok arról, hogy akinek nincs barátja, hogyan szerezhetne, és arról is, hogy akit kiközösítenek, hogyan válhatna a közösség tagjává, illetve arról is mesélek, hogy aki láthatatlannak érzi magát az iskolában, hogyan lehetne látható. Ám ezekre a nehézségekre soha nem adok egy kész receptet, mert ilyen nem is létezik. Mindenkinek más és más a jó recept és a helyes út, attól függően, milyen személyiség, milyen iskolába jár, milyen közösség veszi körbe. Ez teljesen egyéni és egyedi, és ezért én csak az utat tudom felkínálni, hogy ha a könyvemben végig járja a szereplőkkel a történetet, akkor el tud kezdeni ő is gondolkodni a saját helyzetén, és találni arra saját megoldásokat, mert végül is mindig a saját megoldások fognak beválni. A gyerekirodalomban nyilván nem lehet az a végkicsengés, hogy na akkor itt minden rossz, és adjátok fel, de az sem lehetséges, hogy aki egyik nap még áldozat és retteg, az másnapra már mindent megold. Ahogy a valóságban, úgy a könyvemben is ez egy hosszú út.
BI: Szerinted, hogy áll most az iskolákban a bántalmazás problémája?
WA: Lehet, hogy ez egy nagyon optimista válasz lesz, de én úgy látom, hogy javul a helyzet. Azért is láthatom így, mert én főleg azokkal találkozom – olyan pedagógusokkal, osztályokkal, közösségekkel – akik nagyon keresik a megoldást, és ezért is veszik fel velem a kapcsolatot. Ők mesélik, hogy olvasták Az osztály vesztesét, feldolgozták, akár hívtak egy pszichológust is, aki tartott a gyerekeknek foglalkozást. Bár amióta íróként dolgozom, a pozitív tapasztalatokkal találkozom, vannak olyan hírek, posztok is, amik megráznak, és azt mutatják, hogy még mindig ott van a másik oldal.
A pedagógusok sokszor úgy lépnek át az egyetemről az iskolák világába, hogy nem tanítottak nekik a bántalmazások kapcsán megoldási lehetőségeket. Nagyon sokszor ők is tehetetlenek, és én is sokszor tehetetlenek éreztem magam pedagógusként. De azt érdemes tudnunk, és én magam is látom, hogy nagyon sok pedagógus nagyon-nagyon sokat tesz az iskolai bántalmazás felszámolásáért, csakhogy nekik is vannak korlátaik, és sokszor nincs megfelelő segítségük.
BI: Érdekes. Te most úgy látod, hogy a kulturális változások, amik a mi korunkban zajlanak, azok segítik a gyerekeket, vagy ártanak nekik?
WA: Mesélték nekem szülők, hogy az osztályban a gyerekek úgy bántották egy diáktársukat, hogy létrehoztak egy online csoportot, amibe őt nem vették be, és ott kibeszélték, és persze ezt közölték is vele. Az online bántalmazás sokkal tovább megmarad, mint úgymond a kimondott szó. Egy szóra is nyilván élete végéig emlékezhet a bántalmazott, de egy fotó vagy egy írás az interneten tényleg megmarad, és hetekkel később is valaki láthatja, aki részesévé válhat a bántalmazásnak.
Itt már az is kérdés, hogy a „nézők” is milyen tagjává válnak a körnek, folytatják-e a bántalmazást, és becsatlakoznak, bántalmazók lesznek, vagy megmaradnak a szemlélő szerepben, ami szintén rossz, hiszen nem segíti az áldozatot, nem tesz semmit a bántalmazás megszűntetéséért. Nem tudom, hogy a különböző iskolákban mennyire tanítják a gyerekeknek, de jogi következményei vannak, ha fotót készítesz valakiről és felteszed valamilyen felületre, mert ebből vírusként terjedő tartalom lehet.
BI: És egy felnőttnek, akit mondjuk iskolás korában zaklattak, bántalmaztak, annak segíthetnek a te műveid?
WA: Volt egy olvasó, aki először Facebookon követett, sokszor a posztjaimra is reagált, hogy mennyire tetszenek az írásaim neki, és aztán mondta, hogy megveszi Az osztály vesztesét, és el fogja olvasni. Utána eltűnt a Facebook-köreimből, és sokáig nem írt. Azt gondoltam, hogy valószínűleg nem tetszett neki a könyv, de aztán nagyon sokára mégis rám írt. Elmondta, hogy azért tűnt el egy ideig, mert Az osztály vesztesét olvasva jöttek fel benne gyerekkori rossz, feldolgozatlan emlékek és élmények, amiket elnyomott, de most felnőttként felidéződtek benne. Pszichológus segítségét is kérte, akivel a könyv hatására sikerült feldolgozni a múltat. Sok-sok szülő keres fel azzal is, hogy olyan a könyveimben az iskola világa, mint az ő gyerekkorukban, és ez segített átlátni, mit éreztek az osztálytársaik. Szóval szerintem felnőttként is sokat segíthet a könyv, ha egy olvasó nyitottan áll a történethez.
BI: Voltak nehézségeid amikor beléptél az irodalom világába?
WA: Szerencsére nekem nagyon pozitív élményeim vannak erről. Amikor megírtam Az osztály vesztesét, ez volt az első könyvem, és nyilván nagyon izgultam, hogy megveszi-e egyáltalán bárki. A nevem teljesen ismeretlen volt, az is kérdéses volt, hogy a téma működik-e. Szóval voltak bennem kétségek és félelmek, de nagyon-nagyon pozitívan fogadta a kritika is, az olvasók is, gyerekek, szülők, pedagógusok is. A kiadónál is nagyon-nagyon kedvesen fogadtak, és bemutattak a többi gyerekkönyvírónak.
Ami nehéz volt számomra – mivel introvertált személyiség vagyok – hogy nagyon hamar elkezdtek hívni író-olvasó találkozókra, ahol rengeteg idegen ember előtt kell kiállni, szerepelni, és ez mindig nagyon kimerít. Egyrészt feltölt, mert nagyon jó élmény olvasókkal találkozni, másrészt utána nagyon lemerülök, kell idő, amíg pihenek és folytatni tudom a munkám.
BI: Láttam, hogy van egy olyan ifjúsági regényed, ami történelmi regény. Az ellenállók vezére. Ez mennyiben más? Tervezel még ilyen könyvet írni?
WA: Nagyon élveztem az írását, úgyhogy lehet, hogy egyszer még a jövőben fogok írni ilyen témában is, de sokkal nehezebb volt és kötöttebb, mert tartani kellett magam ahhoz, hogy mi történt a valóságban, kik voltak a történelmi szereplők, azokat hogyan ábrázolhatom, hogyan mutathatom be. Szerintem, ami a legnehezebb a történelmi regényírásban, hogy vagy azt a hibát követi el az író, hogy ír egy nagyon fordulatos fantáziatörténetet, amiben akár el is felejthetnénk a történelmet, mert annyira kevés van benne az atmoszférából, a helyszínből és a történelmi szereplőkből, vagy rengeteget kutat helyszínekről, szereplőkről, akkori történésekről, és minél többet bele akar tenni a könyvbe, hogy megmutassa az olvasóknak. Ez persze mind nagyon izgalmas, de ez meg a cselekmény rovására mehet, és én szerintem inkább ebbe az irányba mentem el.
BI: Tudnál mondjuk mesélni a távolabbi terveidről? Vagy ez titok, és nem áruljuk el az olvasóknak?
WA: De, de, szívesen mesélek róla, éppen most jelent meg az Örökhétfőn találkozunk című könyvem, ami egy ifjúsági regény, és a kalandszál dominál benne, illetve most kezdtem el dolgozni nyáron egy olyan könyvön, ami lényegében folytatása korábbi könyveimnek, vagy mondhatni már lassan, hogy egy sorozatnak. A Cseresznyeliget titka volt az első része, amit nagyon-nagyon szerettek az olvasók. Ha rám írnak a gyerekek, az a legesleggyakoribb kérdésük, hogy mikor lesz folytatása a Cseresznyeligetnek?
Korábban nem írtam folytatásokat, de ahogy érdeklődtek iránta, egyre jöttek az ötletek, így megírtam a második, majd harmadik részt, és most kezdtem el dolgozni a negyedik részen. Sorozatot írni is teljesen más. Valamiben sokkal könnyebb, valamiben nehezebb, mint egy különálló történetet kidolgozni. Könnyebb abban, hogy már vannak fix szereplők, akiket nagyon jól ismerek, viszont az nehézség, hogy a szereplők tartsanak valamerre, fejlődjenek minden részben, de nyilván azért ne üssenek el a korábbi önmaguktól sem annyira, hogy azt mondja valaki: lehetetlen, hogy ilyen volt ez a gyerek, és aztán meg teljesen más lett belőle.
Próbálok úgy írni, hogy aki csak ezt az egy könyvet akarja elolvasni, annak is egy teljes történet legyen, de közben azoknak is izgalmas legyen, akik meg már olvasták az előző könyveket is.
BI: Érdekelne, hogy hogy látod ma az irodalom helyzetét. Szerinted a magyar irodalom ma virágzik, olvasnak az emberek eleget, vagy rossz helyzetben van?
WA: Hú, erről csak személyes véleményem lesz, mert nem olvastam mostanában semmilyen statisztikát arról, hogy mennyi könyvet vesznek és olvasnak az emberek. Éppen most volt a könyvhét, ami befolyásolja a válaszom, hiszen rengeteg olvasó jött el, és órákat álltak sorban a tűző napon azért, hogy egy pár szót válthassanak velünk. Nekem ez mindig nagyon meglepő és felemelő érzés, és emiatt úgy érzem, virágzik a magyar olvasói élet.
Szerintem, ami nehezebb most a gyerekirodalmat nézve, hogy egyre több a konkurencia. No nem a többi íróra gondolok, ők fantasztikusak, segítjük egymást. Hanem több a kütyü, ami elvonhatja a gyerekeket az olvasástól. Vannak gyerekek, akik már úgy nőnek fel, hogy a babakocsiban is babatévét néznek a telefonon. Kérdés, hogy azok a gyerekek, akik csak úgy tudnak ebédelni, hogy közben megy nekik egy Youtube-mese, majd képesek lesznek-e olvasóvá válni. Hogy a fejükben tudnak-e fantáziavilágot teremteni és leköti-e majd őket egy szöveg, amit olvasniuk kell. Ezt nem tudom. Szóval egy kicsit félek ilyen szempontból a jövőtől.
BI: Van ez a kérdés, amit mindig felszoktak vetni, és ebből mindig csúnya vita származik, mikor fölmerül, hogy gyerekeknek egyesek szerint túl nehéz dolgokat adnak kötelező olvasmánynak. Mit gondolsz?
WA: Én azt gondolom, hogy változtatni kéne a kötelező olvasmányokon. Ez nyilván osztályfüggő is, de ahol én voltam tanár, ott túl nehezek voltak a kötelező olvasmányok. Nem lehet úgy olvasóvá nevelni, hogy egy olyan könyvet adunk a gyerek kezébe, amit nem ért, mert azt nem fogja élvezni.
Nem arról van csak szó, hogy érdekli-e egy gyereket az, hogy mi történik az Egri csillagokban, hanem arról, hogy megérti-e, mi történik. Én azt mondanám, hogy inkább később olvassák el ezeket a műveket a gyerekek, amikor már történelem órán is eljutottak oda, amiről aztán a regényben olvasnak. Általános iskolában inkább kortárs gyerekirodalmat adnék fel, olyan könyveket, amik róluk szólnak, és akkor azt az élményt kapják, hogy jé, a könyvek jók, azok a barátaim lehetnek, azokban olyan szereplőkről és helyekről olvasok, amilyeneket én is ismerek. Mindezek után, középiskolában már jöhetnek a szépirodalmi művek, a nagy klasszikusok, és akkor nem utálni, hanem nagyobb eséllyel érteni, szeretni fogják ezeket is a gyerekek.
BI: Ajánlanál, mondjuk így zárszóként, a könyveid közül egyet, amit mondjuk a mi felnőtt olvasóink a kezükbe vehetnek?
WA: Ahogy mondtam, ez a témától is függ. Azoknak az olvasóknak Az osztály vesztesét és ez El fogsz tűnnit ajánlanám, akiknek kiskamasz, vagy kisebb gyerekeik vannak. Az El fogsz tűnniben meg is ismerünk két szülőt és két szülői hozzáállást. Ott is van egy-egy bántalmazás, és különböző módon reagálnak rá a szülők. Van, aki szerint ilyenkor távolról kell őket támogatni, és inkább a gyerekekre bízni a megoldást, míg van, aki beavatkozik, és azt mondja, a felnőttnek kell megoldani a helyzetet.
Akik felnőttként is nagyon szeretik a nyomozós történeteket, a krimiket, azoknak ajánlanám az Örökszerdát, az Örökhétfőn találkozunkot és a Busz a ködbent, amiben felnőtt hősök is vannak. Mind egy rejtélyes erdőben ragadnak, és egy lelki utazás, belső nyomozás is kell ahhoz, hogy megoldják a rejtélyeket és kiszabaduljanak.
BI: Köszönöm szépen az interjút.
Az interjút Bártfai Imre készítette. A képeket köszönjük Wéber Anikónak.