Berlin nem egy London, vagy Párizs, vagy éppen Firenze. Talán nincsen meg az a romantikája, mint az említett háromnak, különösen Párizsnak. Berlinnek más a karaktere, és jelentősen más a múltja is. Ha azt vesszük, a német főváros egy szinte teljesen új, város egy régi helyén. Idehaza csak kevesekben merül fel a gondolat, hogy de jó lenne egy hosszú hétvégét eltölteni Berlinben. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne tele a város a világ minden pontjáról érkező turistával, pont úgy, mint a brit és a francia főváros. A britek és az amerikaiak vannak a legtöbben. Nem véletlenül. A hidegháború romantikája még mindig működik arra felé. Bárki fotózkodhat közülük a Checkpoint Charlie-nál, vagy vitetheti körbe magát a belvárosba eredeti pöfögő Trabantokban. Kinek egzotikum, kinek a fiatalsága, születni tudni kell. Berlinnek viszont van egy jó tulajdonsága – amellett nagyon rossz tulajdonsága, hogy nagyon vacak az internet – , hogy nagy területen fekszik. Nem spóroltak a széles utakkal, és a tágas közterekkel. Azt a 3,4 millió embert, aki ott lakik, plusz azokat, akik ott dolgoznak , no meg az odaáramló turistákat is elnyeli.
Hosszabb utazás előtt állandó kérdés, hogy repülővel, kocsival, vagy vonattal menjünk? Úgy gondolom, hogy a három lehetőség közül egyértelműen a vonat az, ami – ha 10 órát megy is Budapestről – kényelem, és ár-érték arányban jobb mint akár az autó, akár a repülő. Persze, van, aki szeret vezetni, és bír is 8-9 órát a volán mögött. Lényegében azonban hasonló idő alatt van ott vonattal is. Hacsak nem tervez valaki autós kirándulást Berlin környékén, akkor nem éri meg. Még úgyis jobban kijöhet, ha helyben bérel valaki kocsit. A repülő nyilvánvalóan jóval gyorsabb utazást tesz lehetővé, de ha valamely fapadost választjuk, akkor azzal gyakran kellemetlenül korai, vagy kései indulási időpontot is kapunk. Ezen felül nem úszhatjuk meg, hogy két órával indulás előtt kint legyünk a repülőtéren, ahol aztán gyömöszölhetjük a kézipoggyászunkat skatulyányi rekeszekbe, hogy felengedjenek vele a gépre. Megérkezés után pedig bumlizhatunk be a repülőtérről a városba. Szóval azt mondom, hogy a Budapest-Berlin távon a vonat a megoldás. Az ember csak feldobja a csomagját a az ülés feletti csomagtartóra, és ha szerencséje van, még a lábát is kinyújtóztathatja. A berlini Hauptbanhof pedig mindössze pár perc sétára esik a Brandenburgi kaputól, ahol lehet inni egy jó Berliner-t. De akár tömegközlekedéssel és bárhová eljuthatunk a pályaudvartól.
Berlin híres az éjszakai életéről- ezt eddig nem volt módom kipróbálni – valamint egyszerre sötét, és felemelő 20. századi történelméről. Sokan szeretnek borzongani, miközben teljesen biztonságos körülmények között vannak. Lényegében minden horror történet erre épül. Berlin pedig sajnos tökéletesen alkalmas arra, hogy borzongjunk. A diktatúrák, és a terror egykori helyszínein kialakított emlékhelyek, kiállítások ingyenesen látogathatók. Az egykori kancellária udvarán, és a föld alatt, az egykori bunker helyén hozták léte A meggyilkolt európai zsidók emlékművé-t. A Brandurgi kaputól alig néhány lépésre található emlékmű ugyanabból a minimalista elképzelésből született, mint a budapesti Ötvenhatosok terén felállított emlékmű. Berlinben a hullámosan kialakított felszínen különböző magasságú betonoszlopok között, 19000 négyzetméteren sétálhat a látogató. Kétségkívül megosztó látványt nyújt. Nagy valószínűséggel az volt a cél vele, hogy kellemetlen, nyomasztó érzést keltsen az emberben. Ez mindenképpen sikerült. Az emlékmű alatt, az egykori bunker helyén található információs központ ingyen látogatható, de egy viszonylag szigorú biztonsági ellenőrzésen kell átesni. Odalent egy egyszerű információs központnál jóval többet, egy holokauszt múzeumot rejt magában, természetesen magyar vonatkozásokkal is.
A másik „kihagyhatatlan” ingyen látogatható hely a Terror topográfiája című kiállítás, amit a náci terrort szervező és irányító szervezetek épületeinek helyén hozták létre. Nem mellesleg a hidegháború során itt húzódott a fal, úgyhogy sokáig üres és elfeledett volt a terület. Csak a közelmúltban kapta meg jelenlegi formáját, és a kiállítást, ami az itt működő szervezetek történetét mutatja be.
A harmadik ingyenesen látogatható hely, a város több pontján is megőrzött, vagy inkább visszaépített faldarabok. Mi a Bernauer Straße mentén húzódó falszakaszt látogattuk meg. Ez az emlékhely nem pusztán eredeti helyükre visszaállított betontömbök, hanem olyan emlékhely, ahol egyrészt az egész egykori határsávot láthatóvá tették a nyugat felé, és a kelet felé néző fal közötti területet, amit parkosítottak. Benne állva, nem is olyan széles. Meghagyták az egykori jelző kerítés vezetékének helyét, és az ostoros lámpákat, melyek bevilágították a menekülni kívánók útját, de egyben őket magukat is láthatóvá tette. A nyugatra szökés során agyonlőtt áldozatok halálának helyét megjelölték, és arcképüket is kihelyezték. Mondjuk vasfüggöny nálunk is volt, és lőttek nálunk is azokra, aki át akartak szökni a határon. Berlin mégis szimbolikus város lett a durva fizikai kettéosztottságával, majd az újra egyesülésével.
Aki ezek után úgy érezné, hogy kicsit túltöltődött megrázó, és depresszív élményekkel, az nem lenne meglepő. Ha tehát valaki kicsit magasabbról szeretne a városra tekinteni, annak két hagyományos helyszíne van Berlinben. Az egyik az egykori keleten, a másik az egykori nyugaton. Keleten, az Alexanderplatz-on emelkedik az 1969-ben átadott TV torony, ami az antennájával együtt 386 méter magas, és mivel a város egy nagy lepényként terül szét egy egykor mocsaras alföldön; így a 203 méter magasan található kilátó részből az egész belátható. Egy igazi kelet-európai vicc szerint az átadás után a torony elkezdett nyugat felé dőlni, annyian akartak átnézni belőle Nyugat-Berlinbe. Építészetében ma is őrzi a ’60-as évek hangulatát. A liftekhez vezető belső folyosó fa burkolata igazán retró hatást kelt. A belépő viszont elég borsos. Mi a legolcsóbb sávban tekintettünk körül, ami fejenként 30,5 euróba került. Diákigazolvánnyal járt ugyan 5 euró kedvezmény, de azért ez így is a rablás kategóriájába esik. Természetesen, ha valaki a kilátó szint feletti étteremből szeretne körültekinteni, az plusz pénz, vagy csúcsidőben szeretne felmenni a város fölé, az is extra költség, a legdrágább idősáv pedig a naplemente. Mielőtt beszállhatna a kiforgatott zsebű turista az üvegtetős liftek egyikébe, biztonsági ellenőrzésen kell átesnie. Ám mindezek után azt kell mondjam, megéri. Megéri kifizetni a belépőt, sorban állni a mágneskapukhoz. A látvány tényleg elképesztő, és nem csak nyugat felé. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy egy órát simán eltöltöttünk úgy, hogy csak jártunk körbe, és körbe; néztünk kifelé az ablakokon. Szerencsére nincsen időkorlát, hogy mennyit lehet fent tölteni. Van idő elbambulni a terepasztalon alattunk, elnézni a távolba, vagy megfigyelni, hogy mint kisvasút kanyarog a villamos, és az S-Bahn a városban. Az étteremrészbe alap jeggyel persze nem lehet felmenni, arra cerberusként ügyel fiatal, de igen határozott alkalmazott.
Aki olcsóbb, alacsonyabb, de jóval filmesebb hangulatú nézelődésre vágyik, annak ott a Siegessäule, vagyis Győzelmi emlékmű. Ez a Tiergarten-ben álló oszlop, angyallal a tetején nem véletlenül ismerős. Csak míg a Hősök terén magasodó 36 méteres Millenniumi emlékmű tetején Gábriel arkangyal foglal helyet, és nem lehet felmenni hozzá, addig a Siegessäule 67 méter magas és a győzelem istennője, Viktória tekint a távolba. Meg persze föl lehet menni a torony tetejére, ahonnan szintén Pazar kilátás nyílik a városra. Aki látta Wim Wenders híres 1987-es filmjét, a Berlin felett az ég-et, az emlékezhet rá, hogy a film elején Damiel-t, az angyalt játszó Bruno Ganz innen Viktória istennő mellől tekint kelet felé. Egy, a vasfüggöny szerencsésebbik felén élőnek éppen annyira lehetett érdekes a másik oldal, mint a mi oldalunkról az övék. Mi ugyan nem mászhatunk fel Viktória szoknyájáig, de ugyanazt a perspektívát mi is élvezhetjük, mint Damiel. Érdmes lehet összehasonlítani a látványt, hogy mi minden változott az azóta eltelt időben.
Persze nem lenne Berlin Berlin, ha az emlékmű mindig is itt állt volna ahol ma. Erdetileg a Reichstag épülete előtt állították föl, és némileg alacsonyabb is volt. 1873-tól, 1938-ig állt eredeti helyén, ekkor költöztették át oda, ahol jelenleg is látható, és némileg meg is magasították, eredetileg ugyanis csak 50,66 méter volt.
Egy kis nézelődéssel más érdekességet is felfedezhet az ember a környéken a militáns múlt rejtett, bár nem éppen apró emlékműveit is megtalálhatja az érdeklődő, például az első német kancellár, Bismarck monumentális emlékműve, amin a politikus, és katona lábainál Atlasz tartja a vállán az Földgolyót, és Siegfried kardot kovácsol, míg Germánia istenasszonya lábával tapossa el a lázadást és egyet nem értés párducát. Egy szibilla pedig közben a történelem könyvét olvassa, ahol ez nyilván meg volt írva előre. Csak szerényen, mondhatnánk csak szerényen.
Szász Péter