Kinyitotta a szemét, s rögtön látta: valami nincs rendben. Persze nála általában semmi nincs rendben, de ez legfeljebb másokat lep meg. Neki pont az lenne szokatlan, ha enélkül indul a nap. De ami a szemei elé tárult, másképp volt rendellenes, mint eddig bármikor. Teljesen különböző fények a szoba két oldalán. Lágyan meleg vibrálás az egyik, hidegen kemény, tűhegyes pászmák a másik felében. Mintha nem is ugyanaz a nap sütne be a két ablaktáblán. Vagy az izzó égitest kettévált, s az így létrejött ikercsillagok nem egypetéjűek, mert a fényüket össze se lehet téveszteni. Mikor egy kevert szín alapszínekre bomlik. Nehéz elképzelni, hogy ezek valaha egybeolvadva léteztek, annyira mások.
Nem a látásával volt baj. Ez nem a migrénaura cakkos szélű fényköre. És nem is az, mikor úgy ébred, mintha egy prizmákkal telerakott kaleidoszkópba nézne. Nem volt kettős – vagyis inkább sokas – látása, amitől úgy tűnik, hogy a retinája osztott képernyővé hasad szét. Meg annál egyébként is helyreállt a látómező, ha az egyik szemét becsukta. Ezt viszont ugyanúgy látta, de fogalma sem volt róla, mi ez. Nem pszeudó: annak pont az a lényege, hogy hiába látod, tudod, hogy valójában nincs ott. Ez viszont nagyon is valóságosnak tűnt.
– És mi van, ha mindig ilyen volt, csak neked tűnik újnak? – kérdezte magától, felülve az ágyban. Nem jutott eszébe, hogy nevezik, amikor ismerős dolgok váratlanul idegennek tűnnek. Keze a lefekvés előtt valahová az ágyra dobott mobilja után tapogatózott. Pszeudohallucinációs teszt gyanánt csinált egy fotót a szobáról. S negatív lett: ránézve a képre ugyanazt látta. A helyiséget fényzónákra osztotta valami titokzatos erő. Persze ez semmit nem jelent, amennyiben ez nem álkáprázat, hanem tényleg behaluzott. Ha valamiért az agya mindent kettévágva lát, akkor logikus, hogy a fotón is ez a fényhatár húzódik végig. Elküldte a képet Neki, egy üzenettel, hogy ugyanazt látja-e rajta, de Ő nem volt elérhető. De most azonnal kellett a válasz.
Végül is nem mindegy, hogy ez jamais vu (jött elő végre a szó), tehát csak ő látja ismeretlennek, ami eddig is ott volt? Vagy ez igazából nem létezik. Írni kezdett egy bejegyzést a nyugtalanító jelenségről, s elhatározta, hogy közzéteszi. Hátha más is ezt tapasztalta. De ahogy a gondolatai írásjelként testet öltöttek a kijelzőn, még az eddiginél is furcsább dologgal szembesült. Minél részletesebben öntötte szavakba, hogy milyen hátborzongatóan idegen világra ébredt, annál kevésbé félt tőle. Az egész valahogy inkább tűnt nevetnivalónak, mint ijesztőnek. Örömöt érzett, hogy talán olyasmi van előtte, amit rajta kívül senki nem vett észre. Ha pedig mindenkinél, akkor miért parázzunk tőle, nem igaz? Okafogyottnak tűnt a poszt is, de nem szegte kedvét, mámorban úszva tovább írta.
S ekkor újabb megmagyarázhatatlan fordulat történt. A szorongás kezdett visszatérni. Visszadobta az ágyra a telefont, aztán magára rángatva a tegnap szétdobált ruháit, lesietett az utcára. S kiderült: ez nem korlátozódik a lakásra. Mert az égbolt is kétféle fényárnyalatot mutatott. Ebben a világban, ahol felébredt, nemcsak a szorongást tudod kiírni magadból, de a boldogságot is. Amit leírsz, annak pont az ellenkezőjét fogod érezni utána. Egyikhez a másikon át vezet az út. A járókelők arcát fürkészte, de egyikük sem vette észre. Vagy ők mindig is ezt látták? – tért vissza a gondolat, mely annyira lefoglalta, hogy nem látta meg rögtön, hogy az eget is széthasító két fényvilág kezd egymásba türemkedni.
Úgy, mint a taoista szimbólum fehér és fekete mezője. Aztán pedig a kettő elkezdett összefolyni, visszaolvadni egymásba. A keveredésből helyreállítva a világnak az eredeti színét. De ő ennek mégsem tudott örülni. A boldogság és a szenvedés egyszínű masszává vált, ahol már egyiket sem lehetett felismerni. Csak remélni tudta, hogy ezek a világok ugyanolyan gyakran válnak szét és olvadnak egybe, mint ahogy a nap (egy vagy két nap?) felkel és lenyugszik. Hogyan zajlik le? Kívülről megy be a fejébe vagy onnan vetül a külvilágba? Az végül is mindegy. Mindkettő éppúgy az ő valósága, mint a kettős fényuniverzum.
Papp László Tamás