Bűnügyi újságíróként régóta foglalkoztat a több mint negyedszázada, egészen pontosan 27 éve, 1998. július 2-án történt Aranykéz utcai robbantás. Olyannyira, hogy szerettem volna interjút készíteni az ügyben felbujtóként elítélt Portik Tamással, illetve a tettesként életfogytiglant kapott Jozef Roháč-al. De az a furcsa, nehezen megmagyarázható helyzet állt elő, hogy míg folyamatban volt az ügy, addig mindkét vádlott nyilatkozhatott, a jogerős ítélet után viszont Roháč esetében abszurd indokokkal megtiltották az interjút. Portiknál még különösebb szituáció állt elő: az először hivatalosan engedélyezett, már folyamatban lévő interjút megszakították, aztán sem a folytatását, sem az elkészült rész közlését nem engedélyezték. A két rejtélyes ügy jelen pillanatban a strasbourgi emberi jogi bíróság előtt van
Ahogy korábban már leírtam: épp a Fenyő-gyilkosságról szóló Gyárfás-Portik-per tárgyalása után jártam az Aranykéz utcában, s bár nemegyszer voltam a merénylet helyszínén, ekkor tudatosodott bennem: semmiféle, a történteket felidéző emléktábla, mementó nincs ott. Vagyis egy, meglehetősen eldugott helyen látható ott emléktábla az egyik áldozat, Csesznok Tünde nevével. (Amelynél tavaly július 2-án magam is koszorút helyeztem el.) De annál semmi nem utal a robbantásra, valamint annak többi halálos áldozatára: a Boros Tamás néven ismertté vált Boros József Károlyra, az ügyvédjére, Szabó Gáborra, valamint a szintén kívülálló Czakó Istvánra. Aki nem ismeri a történetet, aligha tudhatja, kire, illetve mire emlékeztet a tábla. Megszületett bennem az ötlet: legyen az Aranykéz utcában egy, a robbantást és következményeit felidéző műalkotás. Naivan azt gondoltam: ha a bűncselekményért elítéltekkel nem is beszélhetek, az ellen senkinek nem lehet kifogása, hogy az áldozatok emlékét megörökítsük. Főleg, hogy jó néhány példa volt rá, amikor megrázó tragédiák, bűnesetek áldozatai műalkotást kaptak. A 2009 februárjában meggyilkolt Marian Cozma kézilabdázó emléktábláját Navracsics Tibor akkori miniszterelnök-helyettes avatta fel öt évvel később. Az Olaszliszkán agyonvert Szögi Lajos is kapott emlékművet, a móri bankrablás, illetve a Hableány-katasztrófa áldozatainak szentelt mementókról nem is beszélve.
Nagyobbat aligha tévedhettem volna. Az V. kerület polgármesteréhez, Szentgyörgyvölgyi Péterhez, illetve a képviselőkhöz intézett levelemre a címzettek nem reagáltak, helyettük az aljegyző válaszolt. Tájékoztatása szerint „az emléktábla az egykor a kerületben élt kiválóságok (művészek, sportolók, tudósok stb.) emlékét hivatott szolgálni, akiknek a munkássága több évtizeden át a kerülethez volt köthető”. Hozzátéve: a kerületi hírességeket megörökítő emléktábla „nem azonos a kegyeleti emlékhellyel, mely megrendítő eseményhez kapcsolódik, a megrendítő és tragikus körülmények miatt szólítana meg nagyobb társadalmi réteget, és ezáltal alakulna ki az emléktábla környezetében spontán kegyeleti emlékhely, virágcsokrok, mécsesek elhelyezésével, ami a Belváros történelmi sűrű beépítettsége miatt akadályozhatja a biztonságos közlekedést, balesetveszélyt idézve elő”. Nem igazán értettem a dolgot. Hisz Csesznok Tünde nem sportoló, művész vagy tudós, hanem a robbantás vétlen civil áldozata, mégis lehetett emléktáblája – tudtommal legalábbis addig az önkormányzatnak nem volt ellene semmiféle kifogása, illetve senkit nem zavart, hogy ott van. Valamint már a témában született korábbi, fentebb említett cikkemben is leírtam: vannak olyan, megrendítő eseményhez kapcsolódó emlékhelyek, mint a botlatókövek, amelyek úgy hívják fel a figyelmet az ott történt tragédiára, hogy azzal balesetveszélyt nem okoznak. Amúgy is életszerűtlennek gondolom, hogy egy több évtizeddel korábbi eseményre való emlékezés olyan tumultus miatti balesetveszélyt okozna, hogy azzal szemben csak a műalkotás elhelyezésének tiltásával lehetne védekezni.
Az Aranykéz utcában mellesleg több emléktábla is van más témában (lásd a fotókat) ezért sem hiszem, hogy még egy ne férne ott el. Az emléktábláért folytatott lobbizásom pártoktól független volt. Nemcsak a kormánypárti városvezetést, de Juhász Péter ellenzéki polgármesterjelöltet is megkerestem, aki támogatásáról biztosított. De terveim szerint más döntéshozókkal, politikusokkal is egyeztetni fogok a jövőben. Akik részéről gyakorlatilag semmilyen elutasítással nem találkoztam, azok maguk az Aranykéz utca lakói. Az ott lévő társasházak szinte mindegyikét végigjártam, az összes lakásba becsöngettem. S aki ajtót nyitott, illetve hajlandó volt szóba állni velem, annak elmondtam a kezdeményezésemet. Közülük páran megadták az e-mail címüket is, hogy értesítsem őket az ügy fejleményeiről. (Amennyiben az olvasók közül ez szintén érdekel valakit, lépjen velem kapcsolatba a szerkesztőségen keresztül, vagy a lentebbi e-mail címen, s őt is szívesen ráteszem a fenti „hírlevélre.”) A legérdekesebb találkozásom az Aranykéz utca lakói közül egy fiatal távol-keleti (valószínűleg bérlőként ott élő) sráccal volt, akinek angolul próbáltam elmagyarázni, hogy mi is volt ez a robbantás, s miért kell emlékezni rá. Úgy tűnt, meg is értette a dolog jelentőségét. Volt olyan társasház, amelynek lakói a közgyűlésük napirendjére is felvették az emléktábla ügyét. Nekik is előadtam a határozathozatalt megelőzően a kezdeményezésemet. A lakástulajdonosok ellenszavazat nélkül elvi hozzájárulásukat adták a dologhoz, azzal, hogy végleges döntést a látványterv ismeretében fognak hozni. (Csupán az önkormányzat képviselője tartózkodott.)
Felvettem már a kapcsolatot olyan művésszel is, aki hajlandó a műalkotást kivitelezni. Persze mindez az árajánlat függvénye – illetve, hogy közösségi gyűjtés, adományozás keretében meglesz-e a pénz a költségekre? Több, az Aranykéz utcában található helyi vállalkozást is megkerestem, s volt olyan, aki nem zárkózott el a későbbi egyeztetésről a támogatásról. Próbáltam megkeresni Csesznok Tünde családját, egyelőre sikertelenül, de nem adom fel, hogy utat találjak hozzájuk. Illetve Boros Tamás ügyvédje, a szintén a robbantásban elhunyt Dr. Szabó Gábor személye miatt több levelet írtam a Magyar Ügyvédi Kamarának, az emléktábla ügyének támogatására kérve őket. S bár ez nem talált náluk pozitív fogadtatásra, bízom abban, hogy sikerül megváltoztatni az álláspontjukat. Mert az látszik, hogy (a tatárszentgyörgyi rasszista gyilkosságra emlékező szoborhoz hasonlóan, amelynek a település, ahogy a cselekménysorozat más helyszínei sem akartak helyet adni, így végül Békásmegyeren, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség Megbékélés Háza Templomának kertjében adták át) az Aranykéz utcai robbantás szintén valamiért érzékenyebb, „tabusabb” mint a móri bankrablás, az olaszliszkai lincselés, a Cozma-gyilkosság vagy a Hableány-katasztrófa.
A felsorolt példákkal összevetve Tatárszentgyörgynél rögtön látható a minta. A roma származású elkövetők által megölt, a többségi „fehér” etikumhoz sorolt áldozatoknál fel sem merült, hogy ne lehetne ilyenfajta mementót emelni. Miként ahol többséghez tartozó ember okozta ugyancsak többségiek halálát, ott sem volt ezzel gond. A többségi társadalom tagjai által romák sérelmére elkövetett gyilkosságoknál viszont már korántsem volt ilyen konszenzus. Próbálok rájönni, mi lehet az ok az Aranykéz utcánál? Arra gyanakszom, hasonló, mint az interjúkérelmeim megtagadásánál. Úgy tűnik, a jogerős ítéleteket követően van olyan erőteljes felső szándék, hogy ezekről az ügyekről ne beszéljünk.„Valakik el akarták tüntetni Portikot” –mondta Patócs Ilona, a Pegasussal lehallgatott volt rendőrtiszt, aki a Portikhoz kötődő tárgyalások egyikében, a Prisztás-ügyben az egyik vádlott, Hatvani István ügyvédje volt. Akadnak az V. kerületbe vezető szálai a Portik-ügynek. Juhász Péter akkori V. kerületi képviselő (aztán polgármesterjelölt) Portik vallomása nyomán arról beszélt, „bizonyos üzleti körhöz tartozó személyek kedvező értékbecsléssel és ehhez kapcsolódó önkormányzati jogalkotással biztosított kedvezményes vételárral szerezhettek közvagyont, önkormányzati tulajdont, melyet tovább értékesítve extra profitra tehettek szert”, s emiatt Rogán Antal beperelte, a bíró szerint „az igazolható tények Portik vallomását támasztották alá”. Így a jelenleg titkosszolgálatokért felelős miniszterként dolgozó Rogán jogerősen is pert vesztett. Amennyiben Portikot valakik valamiért tényleg el akarják tüntetni a nyilvánosság elől, akkor (úgy tűnik) „járulékos veszteség” gyanánt az áldozatokat is muszáj kiretusálni az emlékezetből.
Pedig, aki már akkor ott lakott, mind emlékszik a robbantásra. És a többségüknek nem volna kifogása az emléktáblával szemben. A két civil áldozat biztosan megérdemli ezt. S a célpont Boros Tamás ügyvédje, Dr. Szabó Gábor is. Aki – ha de jure és de facto nem is volt hősi halott -mégiscsak azért vesztette életét, mert ügyvédként egy olyan embert képviselt, akit előtte már nemegyszer életveszélyesen megfenyegettek, és nyilvánvaló lehetett, hogy az életére törnek – érveltem a Magyar Ügyvédi Kamara elnökének írott levelemben. Az 1998. július 2-i Aranykéz utcai bombatámadás előtti években jó néhány pokolgépes, kézigránátos, lőfegyveres merénylet történt szervezett bűnözői körök részéről. S nyilván voltak olyan esetek, amikor ügyfelének veszélyezetettsége, fenyegetettsége miatt az ügyvéd biztonsága, testi épsége is veszélybe került. Emberileg teljesen érthető, ha egy ügyvéd nem akarja vállalni az ügyfele képviseletét, ha emiatt netán ő maga is fenyegetettségnek lesz kitéve. Dr. Szabó Gábor viszont (bár nyilvánvalóan tudott az ügyfelét fenyegető veszélyről) mégis vállalta ezt. Tehát annyit elmondhatunk róla: ha hős nem is, de mindenképpen bátor ember volt. Ha például valaki ellen a kórházi tartózkodása idején merényletet, gyilkosságot követnek el, és ennek az őt kezelő (a beteg elleni fenyegetésekről tudomással bíró) orvos is halálos áldozata lesz, akkor természetesen az orvosra is lehet mondani, hogy egyszerűen „rosszkor volt rossz helyen”, és nem hősi halott. De ettől még a Magyar Orvosi Kamara támogathatná (mi több, szerintem egy ilyen esetben támogatná is!) hogy az orvosnak (és a többi áldozatnak) emléktáblája legyen a bűntény helyszínén.
A Boros Tamásként ismert Boross József Károly, a merénylet célpontjának személyére is érdemes kitérni. Olyanok, akik csak felszínesen ismerik az ügyet, azt mondhatják, mivel Boros is kapcsolatban állt szervezett bűnözői körökkel, így ez csak arról szólt, hogy „egyik bűnöző leszámolt a másikkal.” Itt azonban nem erről van szó. Hanem arról, hogy Boros Tamás, aki valamilyen módon a szervezett bűnözéshez tartozott, egy bizonyos ponton velük szembefordulva, mint „pentito” tanúskodott az alvilág vezető figurái ellen. Holott az Aranykéz utcai robbantást megelőző időszak gyilkosságai, robbantásai miatt nyilvánvalóan tudta: az élete veszélyben lesz. Annyit róla is elmondhatunk, hogy az átlagnál bátrabb ember volt, aki ebben a szituációban jó útra próbálva térni, helyesen cselekedett egy olyan korban, amikor a bejelentővédelem, a tanúvédelem a mai formájában még nem létezett. Bűncselekmények tanúját azért szokták megölni, hogy ne tanúskodhasson -vagy amennyiben tanúvallomását már megtette, akkor másokat elriasszanak ettől. A jogállam egyik alapja, hogy a tanúknak a következményekre való tekintet nélkül igazat kell mondaniuk. Boros Tamás esete intő példa, milyen árat fizethetünk az igazságért, a helyes út választásáért.
Természetesen Boros szerepe is lehet vitatható, de nyilván azzal egyetértünk: attól, hogy valaki korábban bűnöző volt (s akár tanúként sem volt megbízható) még senkinek nincs joga megölni. Boros Tamásról a ’90-es évek szervezett bűnözéséről írt Maffiaregény című kötetében Bartus László megemlíti: „Boros Tamás sikertelen üzleti tárgyalásai után is bevetette időnként a rendőrséget. Egy alkalommal Budapest határába hívott egy üzletembert, akinek meg akarta szerezni az üzletét (20 millió forint körüli értékben.) Az illetőnek is volt kísérete, amely a megbeszélés helyszínén, egy csárdában tartózkodott. A tárgyalás eredménytelen volt, ezért Boros kiment az embereihez, és azt mondta nekik: most mindenki tűnjön el, mert jön a kommandó. Géppisztolyt és kézigránátot helyezett ellenfele autójához. Felhívta a Papát, és bement az épületbe. Később telefonált, hogy nem sikerült az akció mert „a köcsög Papáék lassúak” voltak, és a kiszemelt áldozat idő előtt távozott. Ha az illető nem megy el korán, talán még ma is börtönben ülne.” (I. m.203. o.) Amit Boros a könyv szerint megkísérelt, a provokáló jogsértéssel rokonítható. Vagyis mikor a rendőr (illetve más, az ügyben eljáró hatósági személy) „olyan bizonyítékot kohol, amelynek eredményeként súlyosabb megítélés alá esik a cselekmény”. Tehát hamis terhelő bizonyítékot helyez el az elkövetés, a feltételezett bűncselekmény helyszínén vagy egyéb úton manipulálja az eljárást. Nem tudjuk, vajon tényleg így volt-e, s tulajdonképpen mindegy: rég elévült, Boros pedig már halott. Ám hipotetikusan fogadjuk el igaznak, hogy Boros Tamás még a rendőrséggel együttműködve is rosszat tett. Jelenti-e mindez azt, hogy nem jár neki emléktábla?
Hoznék egy párhuzamot: 1956. október 30-án volt a Köztársaság téri lincselés, melynek 65. évfordulójára egy cikkben foglaltam össze az eset tényeit. A forradalom kitörése után egy héttel felkelőcsoportok kezdték ostromolni a kommunista diktatúra állampártja, az MDP Budapesti Bizottságának székházát, amelyet rendszerhű belső karhatalmisták védtek. Miután az épület elesett, a tömeg meglincselte a bukott diktatúrát szolgáló (magukat egyébként megadó) egyenruhásokat és pártmunkásokat. Ha azt a kérdést teszik fel nekem, hogy a lincselés áldozatainak emléktáblája szerintem ott maradhatott-e volna a rendszerváltás után, azt felelem, hogy igen. Természetesen úgy látom, akkor a diktatúra ellen lázadók voltak a jó oldalon. Ugyanakkor az is tény, hogy a jó oldalon állva is lehet rossz dolgokat elkövetni. Az önbíráskodás, a lincselés, a fegyverét eldobó, kezét felemelő ellenség megölése egy forradalomban sem nevezhető pozitív tettnek. S az ilyen áldozatok (a rossz emberek, a bűnözők is) megérdemlik az emléktáblát.
De ha Boros Tamásnak talán egyedül nem is járna emlékhely, a többiekkel együtt azonban mindenképp: az ő személyétől, megítélésétől függetlenül ez a merénylet olyan cselekmény, amelynek áldozatai az alvilági hátterű célponton kívül ártatlan civilek, „kívülállók” is voltak. És ott van Dr. Szabó Gábor, aki a munkáját végezve, az ügyfelével együtt járt arra. Én tehát változatlanul úgy vélem, hogy egy ilyen megrázó tragédiára emléktáblával vagy más műalkotással való emlékezés legitim és támogatható cél. Tehát korábbi, erről írott publicisztikám címét – Miért nem lehet emléktáblája az Aranykéz utcai robbantás áldozatainak? – úgy módosítanám: Miért ne lehetne? Akit sikerült meggyőznöm, vagyis támogatna, csatlakozna a kezdeményezésemhez, jelezze nekem a platam77@gmail.com e-mail címen.
Papp László Tamás