A budavári Szent György téren jelenleg építkezések zajlanak. Az egykori József főhercegi palota, eredeti nevén Teleki palota hamarosan újra elnyeri 1944-es kinézetét. Ennek a kinézetnek a része természetesen a neoreneszánsz stílusban tervezett palotakert is. Nehéz eldönteni, hogy az újonnan felépített palota mi is lesz valójában. A Nemzeti Hauszmann Program – aminek keretében végzik a Várnegyed rekonstrukcióját – honlapján az olvasható, hogy az eredeti tervekhez hű visszaépítés zajlik. Ez egy szép megfogalmazás arra, hogy építenek valamit, ami hasonlít majd arra az épületre, ami korábban itt állt. A Nemzeti Hauszmann Program nem kevesebbet céloz, mint azt, hogy valamilyen módon visszavarázsolja azt az állapotot, amilyen a Palota és környéke 1944-ben volt. A Program megalkotói ezt a vizuális kinézetet tartják eredetinek, ehhez kívánnak visszatérni.
Erre a fajta visszaépítésre van is egy jó példa a térségünkben, Varsó. A lengyel fővárost a második világégés során lényegében a földdel tették egyenlővé. Először 1939-ben, majd a gettólázadás során 1943-ban, végül a varsói felkelés alkalmával, 1944-ben érték komoly károk a várost. A módszeres rombolás következtében a történelmi belváros helyén nem maradt semmi, csak romok és törmelék. Ám a harcok elmúltával varsóiak szinte azonnal nekiálltak városuk főterét, a Kastély teret; valamint a környező utcák épületeit. Miért is? Ennek szimbolikus okai voltak. Ezzel jelezték, hogy a lengyeleket és fővárosukat nem tudták elpusztítani a megszállók, bármennyire is szerették volna. Így a most látható, és a turisták által szívesen fotózott városrész lényegében egy replika; de egy olyan replika, ami önmagán túlmutató jelentést hordoz. Nem valami eredeti állapothoz tértek vissza, hanem mintegy folytonosságot hoztak létre a háború előtti állapottal.
Varsó belvárosával ellentétben a budai Szent György tér 1945-től évtizedeken át egyszerűen csak „úgy volt hagyva”. Persze ez nem azt jelentette, hogy nem történtek változások, ne lettek volna tervek a felújítására, átépítésére. Mégis az történt, hogy a döntéshozók nem tudtak, vagy nem akartak vele kapcsolatban állást foglalni. Ami részben érthető, mivel bármilyen változtatás a meglévő állapoton valamilyen viszonyulást jelent a tér múltjához. Márpedig ez a tér a múlt század első felében kormányzati központként működött, annak minden hozadékával együtt. A század elejére épült ki teljesen. A Sándor palotát már a kiegyezéstől a miniszterelnökök használták. A tér északi oldalán 1881-ben készült el a historizáló stílusú Honvédelmi minisztérium, amihez a Dísz tér felől csatlakozott 1896-ban a Honvéd Főparancsnokság épülete. A Sandor palotával szemben, a tér nyugati oldalán 1789 óta állt a Teleki család copf stílusú bérpalotája, amit aztán a kiegyezést követően átépítettek és először a Belügyminisztérium, majd a Honvéd Főparancsnokság használta új hivatali épületeik elkészültéig. Újabb átépítésére 1902-ben került sor, amikor is József főherceg költözött bele. Azóta nevezték József főhercegi palotának. A Sándor Palota szomszédságában álló egykori Karmelita kolostor, ami ma a Miniszterelnökségnek ad otthont, története során leginkább színházként működött. A karmelita apácák mindössze 1736 és 1784 között használták, mikor is II. József feloszlatta a rendet. Az üresen maradt épületben 1787-ben szintén uralkodói rendelet hatására indult meg a színjátszás, és egészen 2016-ig működött benne Buda első színháza.
Mire elérkezett az I. Világháború, a tér elnyerte azt a formáját, amit lényegében változatlanul őrzött 1944 – 1945-ig. Újraálmodói ezt az huszadik század eleji állapotát tartják eredeti állapotnak, és igyekeznek rekonstruálni. Ám nem pusztán a kinézet helyreállítása a cél, hanem az akkori funkcióké is. Vagyis fokozatosan újra minisztériumok székelnek majd itt. Ez a törekvés egyrészt pozitív, hiszen a sok évtizednyi elhagyatottság valóban méltatlan volt. Valamit kezdeni kellett vele. Mondhatnánk a semminél jobb. A Dísztérre néző épületcsonk, ami a Honvéd főparancsnokságból maradt, a Honvédelmi minisztérium faldarabja, az 1968-ban felrobbantott főhercegi palota, és az egykori palotakert helyén létrehozott parkoló látványa miden volt, csak büszkeségre okot adó nem. Ám én nem igazán vagyok boldog attól ami a Várban zajlik. A régi épületek valójában új épületek vasbetonból. A tér már 1944-es állapotában is zsúfolt, túlépített volt. Ez a legkevésbé sem volt „eredeti állapota” a területnek. Ráadásul nehéz megmondani, hogy nem fognak-e kongani az ürességtől a kihasználatlanság miatt, vagy, hogy be tudják-e tölteni azt az irodaházi funkciót, amit szánnak nekik. Ennyi felvezetés után áttérnék a személyes emlékeimre.
Középiskolába jártam, mikor két nyáron – 1998-ban és 1999-ben – is voltam annyira szerencsés, hogy a Szent György téren dolgozhattam az egykori Teleki palota helyének feltárásán. Egy időben minden gyerek régész szeretne lenni. Én is az szerettem volna lenni, és az itteni munka ezt csak megerősítette bennem. Aztán persze nem lettem régész, még ha később dolgoztam is a régészetben, de igazából nem bánom, hogy nem lettem az. Ám az ott folyó feltárás olyan betekintést nyújtott nekem a Buda múltjába, mint semmi más. Ez a terület a középkorban kezdett lakónegyeddé alakulni, és két utca is húzódott erre. A feltárás során a régi házak pincéit sikerült megtalálni. A gazdag leletanyag ebben az esetben nem túlzás. Kerültek elő pénzek, dobókockák, rengeteg állatcsont, kályhacsempék, használati tárgyak; úgymint korsók, tányérok; de még konzerválódott állapotban megmaradt középkori lábbelik maradványai is. Ezeket később restaurálták. A török hódoltsággal megnőtt a Buda védelmi jellege. Ennek megfelelően jónéhány ágyúgolyó is előkerült. Egy részük kő golyó volt, egy részük fém golyóbis. Az itt ásott különféle gödrök és kutak akár 6-8 méter mélyre is lenyúltak; csak abban az időszakba amikor ott dolgoztam. Nem véletlenül alkalmazott a Budapesti Történeti Múzeum, amely a feltárást végezte, profi munkaerőt a fizikai munkához. Nyugdíjas tatabányi bányászok, ha katonás rendben nem is, de fegyelmezetten dolgoztak. Ez aztán nagyon hiányzott azokon az ásatásokon, amikhez még a későbbiekben közöm volt. Ezek a tapasztalt öregek nem voltak nyúlszívűek, vagy tériszonyosak. A keskeny pallókon úgy tolták a földdel megrakott talicskákat több méterrel a gödrök alja fölött, mintha könnyű sétára indulnának egy tavaszi vasárnap délután.
Ezek a mélyített pincék, és emésztőgödrök rengeteg földet, és mindenféle kincset tartalmaztak. A legértékesebbet sajnos nem tarthattam a kezemben, pedig ha még ott vagyok, akkor valószínűleg megengedik. A nyár vége felé egy nem túl mély gödörben dolgoztam. Ez az egyik házhoz tartozó betemetett kút volt. Még csak olyan másfél-két méternyi földet szedtünk ki belőle. Az én dolgom volt rajzot készíteni a kútról. Addigra már egészen jól belejöttem, mert a második nyaram telt lényegében rajzolással, szintezéssel. Ez volt a klasszikus nem sejtettem helyzet. Nem sejtettem, hogy alig pár méterre a talpam alatt egy ritka műkincs várja, hogy napvilágra kerüljön. Októberben, amikor már nem dolgoztam ott, mert a tankötelezettség az tankötelezettség; egy teljesen szokásos korsó került elő a kútból. Ám abban egy arany és ezüst szálakkal átszőtt selyem trónkárpit, egy Anjou-kori trónkárpit rejtőzött. Ez a kárpit most a múzeum állandó kiállításán tekinthető meg, restaurálva.
Miként azt az iskolában is tanítják, Budát IV. Béla király alapította. Természetesen előkerült a IV. Béla-kori várfal, ráépülve pedig a az Anjou-kori várfal darabja is. Habár számomra meglepő volt, valójában a a régészek számára nem volt az, hiszen az ásatási terület nyugati széle közvetlenül a várfalig nyúlt. Ha pedig várfal akkor nem mehetünk el befogott orral a legnagyobb objektumok mellett. Ezek voltak a már említett emésztő gödrök. Az egyiknek az aljára még le is küldtek egy építész hallgatóval együtt a várfal szövetét rajzolni. Ekkor hordtam először munkavédelmi kobakot, és sietnünk kellett, mert a kövek egy szakaszon erősen dőlt befelé; ezért lényegében 15 percnél többet nem töltöttünk lent. Nem is hiszem, hogy érdemi munkát tudtunk volna végezni. Ehhez nem mi kellettünk volna, hanem valaki képzettebb. Viszont ha már lent voltam, a gödör aljáról felkapartam egy kis agyagot, amit két golyóba gyúrtam. Még évekig megvoltak. Ezek az emésztőgödrök nem véletlenül a fal mellé kerültek. Több lakóház szemete és excrementuma gyűlt ezekben össze, de soha nem érte el a felszínt. Természetes módon ürült a fal erre a célra szolgáló nyílásain át.
Itt érdemes szót ejteni a lakókról. Habár a mai tér helyén kolostorok és templomok is álltak a középkorban, de egy részét bizonyosan zsidó polgárság lakta. Sokáig ez a terület félreesőnek számított, azért is lakhattak itt zsidók. A mai Palota helyén először Nagy Lajos kezdett rezidenciát kiépíteni, amit aztán Luxemburgi Zsigmond folytatott. A Palota és környéke azt követően folyamatosan épült és pusztult. A mostani előtti építési szakasz az 1960-as évekre esik, amikor is helyreállították a háborúban megsérült palotaszárnyakat, és a kultúra szolgálatába állították őket. Az akkori átépítések, felújítások nem az egykor volt állapotot adták vissza, hanem a 60-as évek ízlésének megfelelő átépítések voltak. Nincsen ez most sem másként. Az „eredeti állapot” helyreállítása csak egy jól eladható szlogen. A valóságban az építtetők ízlése dominál amikor réginek mondott új épületeket húznak föl modern építőanyagból, historizáló homlokzattal.
Szász Péter
Fotók: Fortepan, Magyar Építők Zrt, Népszabadság, Magyar Nemzet