– Figyu, mi a bajod ezzel a novellával? Szerintem egész jó.
A chatablakban felvillanó, az alkotásra mutató üzenet a másik zsűritagtól jött. Pont attól, akivel általában nem szoktak egyetérteni. Nem is azzal a szándékkal nyitotta meg az írást, hogy átgondolja a korábbi döntését, amivel kizárta a művet a közlésre javasoltak közül. Inkább csak azért, hogy cáfolatot keressen szövegben a tagtársának szavaira, amelyek mindjárt rá fognak zúdulni, hogy meggyőzze az igazáról. Szeme végigfutott a novella sorain, ám az egyoldalas mű feléig sem jutott, s máris ledermedt. Ugyanis ez nem az volt, amit korábban olvasott. Egyezett a cím, a téma, a cselekmény, még a főhős neve is. De mégis teljesen eltért minden. A fogalmazás, a szófűzés, a párbeszédek ritmusa, az elbeszélés hangvétele.
Először látta ezt a szöveget, de mégis nagyon ismerős volt. Mire végigolvasta, rá is jött, hogy miért. Olyan, mintha ő írta volna. Nem, nem olyan. Ezt ő írta. Amivel csak egy gond volt: ő nem írt ilyet. Arra emlékezett, hogy amikor megállapította: ez egy rossz novella, végiggondolta, hogyan lehetett volna jól megírni? És pont ilyen lett volna, ami most előtte van. De hogy lehet ez? Az eredeti szöveget onnan nyitotta meg, ahová a pályázók feltöltik a novellát. Újra rákattintott, mert felmerült benne: mi van, ha ez nem a belső munkafelületre vivő link, csak ahhoz hasonló, és valaki szórakozik vele. Na, de ki? Mondjuk ez a zsűritag, akivel folyton vitatkoznak. Ez valami beugratás lenne, át akarja verni? Mindenesetre gyanús. Ő hogyhogy nem látta az első változatot, miért nem jelezte, hogy megváltozott a szöveg?
De nem, álljunk meg egy pillanatra! Akár belső munka volt, akár kívülről törték fel a rendszert, a kérdés az: honnan tudja bárki, hogy ő mire gondol, ha egy novellát olvas? Ennyire kiszámíthatóvá vált, hogy előre tudják, mi tetszik neki? Ez hülyeség, nem tudhatják. De ha mégis, akkor hogyan? A monitoron trónoló webkamera mikrofonjára nézve végigfutott a hátán a hideg. Hogyan tudják? Ugyanúgy, mint amikor beszélget valamiről, a telefonja arról szóló reklámokat mutat. Csakhogy ő nem beszélt semmit akkor! De mi van, ha ez valami mesterséges intelligencia, ami az arckifejezésből, a mozdulatokból is tud olvasni? Van egyáltalán ilyen? Most mit csináljon? Fújjon riadót, hogy támadás érte az oldalt, ahol a novellákat berögzítették? De mi van, ha pont ezt akarják, hogy a vaklármával kiröhögtesse magát?
A rohadt életbe! Ha meghackelték az oldalt, akkor az ő gépébe is bejuthattak. Mi van, ha ez a cél? Kiszivárogtatják, hogy a győztes novellát az ő IP-címéről töltötték fel, kitör a botrány, őt meg örökre kirúgják a zsűriből, hiába magyarázkodik. Hogy az a….és ha nem is változott meg az eredeti szöveg, csak ő emlékszik rosszul? Lehet, hogy kéne egy MRI-vizsgálat? Az istenit, ez a novella is számítógépekről szól! Bevillant: az eredetiben szerepelt egy kifejezés, amit ő is kihúzott volna, mert túl kocka: HASH-kód. A Google most kidobta: ez olyan algoritmus, amellyel ellenőrizhető, megváltoztattak-e egy tartalmat. Lehet, hogy a szerző egy olyan kockazseni, aki képes úgy átírni egy szöveget, hogy ne vegyék észre? Ki lehet az?
Ő csak a jeligét tudja. Ki kellene a szerző kilétét deríteni. De hogyan? És ha kideríti, abból ugyanúgy botrány lesz, hogy a zsűritag előre tudta a pályázó kilétét. Halántékát dörzsölgette, mert agyába tüzes vasként döfött a felismerés, hogy egyetlen módon tudhatja meg, ki áll az irodalmi deepfake mögött. Ha ott ül a díjátadón, figyelve a nyertes arcát, miként a többi zsűritagot is. Kin látszik a döbbenet, hogy nem azt díjazták, ami be lett adva. Adrenalint izzadó ujjai remegő rovarlábakként kaparásztak a billentyűzeten.
– Tudod, mit? Rájöttem, hogy igazad van: ez a novella olyan jó, mintha én írtam volna. Első helyre javaslom!
Papp László Tamás