A szentföldi seregek 1187-es hattini veresége sokként érte a keresztény világot. A pápák, VIII. Gergely (1187. október 25 – 1187. december 17.) majd utódja, III. Kelemen (1187. december 20. – 1191. március 20.) sietve felvették a kapcsolatot az európai uralkodók közül II. Henrik angol (1154-1189), II. Fülöp Ágost francia (1180-1223), valamint I. (Barbarossa/Rőtszakállú) Frigyes német-római (1152-1190) uralkodókkal. A Szentföldön sorra adták meg magukat a keresztény erődök és városok, azonban a megmaradt városok közül kitűnik Türosz és védőinek hősiessége, Montferrati Konrád itáliai őrgróf vezetésével.
A helyzetet némileg bonyolította, hogy ebben az időszakban II. Henrik angol király háborút vívott fia, Richárd és francia ellenfele Fülöp Ágost szövetsége ellen az európai angol birtokokért. A „megoldást” az szolgáltatta, hogy Henrik 1189-ben meghalt. A történészek között máig vita tárgya, hogy ő maga egyáltalán komolyan gondolta-e a hadjáratba való indulást, noha a keresztes esküt ő is letette. Utódja, I. (Oroszlánszívű) Richárd (1189-1199) ugyanakkor elszánta magát az indulásra.
Frigyest mélyen megrendítette a palesztinai szerencsétlenség híre. Amióta Konrád nagybátyjával együtt hazatért a balvégzetű második keresztes hadjáratból, szüntelen arra vágyott, hogy ismét megküzdhessen a „hitetlenekkel”. A vállalkozásban való részvétele már csak amiatt is csodálatra méltó lehetett a kor embere számára, hogy a „Rőtszakállúnak” is nevezett császár ekkor már csaknem 70 éves volt.
A seregek szervezése kapcsán területenként más és más metódusokról beszélhetünk. Az angol királyság területén kivetették a Szaladin-adót, amelyet a király minden világi alattvalója tartozott fizetni. Ez volt az egyik első ismert quasi jövedelmadó, amely során a lakosság a jövedelmének és ingóságaik értékének tizedét volt köteles befizetni az államkasszába. Ennek köszönhetően Richárd egy méretes sereget gyűjtött össze, a korabeli források szerint (a kiszolgáló személyzettel együtt) ez a létszám 50000 főre is rúghatott, melynek nagyjából a fele lehetett ténylegesen harcoló ember.
A francia előkészületek során a legfőbb hangsúlyt a hadiflotta fejlesztésre fektették, ugyanis Richárd és Fülöp megállapodtak a tengeri úton való Szentföldre jutásban, ami újdonságnak számított az előző – hagyományos értelemben vett – kettő hadjárathoz képest. A franciák harcosainak Szentföldre induló létszámát nagyjából 8000 főre becsülik.
A német-római császár számára presztízskérdés volt a hadjáratban való részvétel. A hosszú évekig elhúzó, észak-itáliai városokért vívott háború után nagy gesztus volt a Pápai Állam felé, hogy Frigyes újfent felvette a keresztet. Okulva a több évtizedekkel korábbi második keresztes hadjáratból, a seregét nagy körültekintéssel szervezte meg. Barbarossa a szárazföldi vonulás mellett döntött, melyről leveleket küldött az áthaladni kívánt területek uralkodóinak, sőt, magának Szaladinnak is, hogy adja fel Jeruzsálemet (aki udvariasan, de természetesen visszautasította a kérést). Jól felfegyverzett, fegyelmezett serege a valaha létező legnagyobb keresztes sereg volt, amely 1189. májusában indult meg Regensburgból. Magyar területre érve a király, III. Béla (1172-1196) nagy pompával és ajándékokkal fogadta az érkező németeket, sőt, még egy 2000 főnyi harcost magába foglaló kontingenst is Frigyes mellé állíttatott, akik többsége ugyanakkor bizánci területekre érés előtt visszafordult. Ennek oka az lehetett, hogy Béla semmiképpen sem akart politikai összeütközésbe kerülni a Bizánci Birodalommal.
A magyar király félelme semmiképpen sem volt alaptalan: a németeket szárazföldi vonulásuk során többször is útonállók támadták meg. Barbarossa Bizáncot vádolta azzal, hogy szándékosan nem fékezte meg a rájuk támadókat, ám a bizánci császár, II. Komnénosz Izsák (1185-1195) arra hivatkozott, hogy nem képes őket megfékezni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Izsák ekkoriban kötött egy megállapodást Szaladinnal, miszerint a szultánt folyamatosan tájékoztatta a németek vonulásáról. Mindezek fényében nem meglepő talán, hogy a továbbiakban sem volt mentes a németek haladása a bizánciak által közvetve-közvetlenül okozott problémáktól.
A németek végül átjutottak Bizáncon, aztán az ikoniumi szultán területére érve heves harcok bontakoztak ki, Frigyes és serege elfoglalta Konya városát. Nem sokkal ezután bekövetkezett a harmadik keresztes hadjárat egyik, ha nem a leginkább sorsdöntő momentuma. Június 10-én a nagy sereg leereszkedett a szeleukeiai síkra, és arra készült, hogy a Kalükadnosz (mai nevén Göksu) folyón átkeljen. A császár elől lovagolt testőreivel, és elérte a vízpartot. Az eseményről Sir Steven Runciman szemléletesen ír A keresztes hadjáratok története című művében.
„Hogy ezután mi történt, nem lehet pontosan tudni. Lehet, hogy Frigyes leugrott lováról, hogy felfrissítse magát a folyó hűs vizében, és a sodrás erősebb volt, mint gondolta; az is lehet, hogy az idős ember felhevült teste nem tudott megbirkózni a hirtelen hőmérséklet-változással, de azt sem lehet kizárni, hogy a lova csúszott meg és a vízbe vetette őt, a páncél súlya pedig lehúzta a mélybe. Mire a sereg odaért a folyóhoz, a császár holttestét már kihúzták a vízből, s a partra fektették.” (Olvasható a feljebb idézett művének 653. oldalán.)
A nagy császár halála súlyos csapás volt nem csak a németek, de az egész keresztény világ számára. A szíriai partvidéken küzdő lovagokat hihetetlenül lelkesítette, hogy maga a császár közelgett, nagy sereg élén, és szinte biztosra vették, hogy francia és angol támogatással visszaszerezhetik elvesztett területeiket. A másik oldalon Szaladin számára óriási megkönnyebbülést jelentett Frigyes halála, hiszen egy ekkora sereg már komoly próbára tette volna a muszlim erőket.
Az angol és francia keresztes seregek vonulása, mint fentebb említettük, tengeri úton és – kezdetben – együtt haladt. 1190. július 4-én, Vézelayben született erről döntés Richárd és Fülöp Ágost között. A két sereg szeptember elejére ért el Messinába, illetve a telet is ott töltötték el.
A két sereg útja azonban itt ketté vált: Richárd húga, Johanna ugyanis özvegyi hagyatékára igényt tartott elhunyt férje, II. (Jó) Vilmos szicíliai király (1166-1189) után, melyet Leccei Tankréd csak nehezen, Richárd nyomására volt hajlandó megadni. Ez idő alatt Fülöp elindult hajóival a Szentföld felé, és 1191. április 20-án el is ért Türoszba. Rövidesen el is kezdte Akkon ostromát, viszont a rohammal úgy döntött, bevárja Richárdot.
A helyzet rendezése után Richárd is útnak indult, 1191 áprilisában hajói viharba kerültek, három hajóját pedig Ciprusra sodorta a szél. A hajók között volt az a hajó is, amin húga és a jegyese utazott. Ciprus kormányzója ekkoriban a magát császárnak hivató Komnénosz Dukasz Izsák állt, és a hajótörötteket csak óriási összegért lett volna hajlandó fogadni, máskülönben fogsággal fenyegetőzött. Richárd a hír hallatára partra szállt Cipruson, és május végére el is foglalta a szigetet. Ugyan Richárd még meg sem érkezett a Szentföldre, elöljáróban kijelenthetjük: ez a tett volt a hadjáratának legmaradandóbb eredménye.
Richárd ezután június 8-án érte el Akkont, csatlakozott is Fülöp seregeihez. Négy nappal később, július 12-én a város megadta magát a kereszteseknek.
VI. Frigyes sváb gróf 1191 januári halála után Ausztria hercege, V. Lipót (1177-1194) vált a német-római sereg vezetőjévé. Emiatt a rang miatt ugyanolyan bánásmódra tartott igényt, mint a francia és az angol király, és zászlaját a Richárdé mellé tűzte ki a frissen elfoglalt Türoszban. Az angolok azonban Richárd utasítására leszedték a zászlót és a várárokba hajították. Olyan sértés volt ez, amelyet Lipót sohasem bocsátott meg, és később keményen megtorolt Richárdon.
A város elfoglalása után Fülöp a hazaindulás mellett döntött. Július végén, Richárd akarata ellenére, Fülöp hazautazott királyságába. Mindezek után Richárd minél előbb Jeruzsálembe akart jutni, ám a tárgyalások Szaladinnal nem mentek zökkenőmentesen. A türoszi foglyok váltságdíjának késése miatt Richárd augusztus 20-án lemészároltatta a 2700 Akkonnál elfogott szaracén helyőrség tagjait. Ezek után a muszlimok egy jó darabig szintén hasonlóan jártak el a foglyul ejtett keresztény harcosokkal.
Richárd megindult Jeruzsálem felé. 1191. szeptember 7-én Arszuf mellett Richárd elcsigázott serege csodával határos módon visszaverte Szaladin csapatait. Nem beszélhetünk azonban kiemelkedő diadalról, hiszen relatíve kevés embert veszített mindkét oldal, mindazonáltal önbizalmat adott a kereszteseknek, hiszen Hattín óta ez volt az első olyan nyílt színi ütközetük, ahol nem Szaladin került ki egyértelmű győzelemmel.
A csata után hosszú tárgyalássorozat vette kezdetét felek között, ám sosem személyesen, Szaladin nevében testvére, al-Ádil tárgyalt az angol királlyal. Richárdnak volt egy ötlete, miszerint húgát, Johannát (aki Szicília özvegy királynéja volt) hozzáadja al-Ádilhoz, azonban – a kor vallási normáihoz mérve érthető okokból – ezt a megoldást végül elvetették. A tárgyalások alatt a felek annyira jó viszonyba került, hogy Richárd lovaggá ütötte al-Ádil néhány emírjét. Ennek ellenére november végére megrekedtek a tárgyalások.
1192. januárjában a keresztesek az állandó esős időjárás ellenére 12 km-re megközelítették Jeruzsálemet. Februárban Richárd megkérte Montferrati Konrádot (aki egyben Fülöp Ágost unokaöccse is volt), hogy csatlakozzon hozzá, aki azonban nemet mondott erre. Richárd számára egyértelművé vált, egyre inkább sürgeti az idő, békét kell kötnie Szaladinnal. Az aggodalmát fokozta, hogy Angliából is aggasztó híreket kapott öccse ellene irányuló szervezkedéséről.
1192. március végére már közelítettek a felek a béke feltételeiben, mely lehetővé tette a volna a keresztényeknek, hogy a status quo-nak megfelelően megtartsák a visszaszerzett területeiket, valamint megkapják Bejrútot is.
A jeruzsálemi királyi korona sorsáról is döntés született. A hattíni vereség után két táborra szakadtak a szentföldi főurak, ugyanis az egyik párt azt hangsúlyozta, hogy I. Guidó (1186-1192) elvesztette a jogát a koronára, míg a másik felük továbbra is királyként tekintett rá. A döntésben Richárdra is óriási rész hárult, ám kompromisszum született. Montferrati Konrádot választják meg a bárók Jeruzsálem királyának, kárpótlásul azonban Guidó megkapta Ciprus szigetét. Ciprus sorsa amiatt is érdekes, mert korábban Richárd eladta azt a templomosoknak, ám azok igencsak népszerűtlenek voltak a helyiek körében, így kénytelenek voltak továbbadni Guidónak.
Nem sokkal a döntés után aszaszinok végeztek Konráddal, mely után sokan Richárdra gyanakodtak, de bizonyítani nem tudták és a történészek szerinti mai álláspont szerint sem valószínű, hogy az ő keze is benne lett volna. Az új király Champagne-i Henrik lett (1192-1197), aki a megözvegyült Izabella királynét vette el feleségül.
A hadjárat a végéhez közeledett már, hiszen mindkét fél katonái kimerültek a csatározásban. Szaladinnak is egyre nehezebb feladat volt együtt tartani a muszlim szövetséget, amit nehéz erőkkel kiépített, ugyanakkor a keresztényekkel való béke még nem volt megerősítve. Június 20-án Richárd a bevette Daron várát, melynek helyőrségével itt sem bántak kíméletesen. Szaladint megdöbbentette a támadás híre, azt gondolta a következő célpontja bizonyosan Jeruzsálem lesz. Az aggodalma azonban nem vált valóra, a tervből végül a vízhiány miatt semmi nem lett, hiába közelítette meg az angol király ismét a 13 kilométerrel fekvő Bajt-Nubánál a Szent Várost. További probléma volt a város megtartása Richárd hazatérte után, hiszen seregére odahaza is szükség volt.
Augusztus elején a keresztesek visszaindultak Akkonba, Richárd már a hazautazásához készülődött. Szaladin kihasználta a helyzetet és ostrom alá vette a tengerpart fontos kikötővárosát, Jaffát. A hír hallatán Richárd gyorsan reagálva maroknyi seregével megérkezett a város felmentésére, és a többszörös túlerő dacára is győzelmet aratott. Az angol király talán legfényesebb diadalát hozta el a Szentföldön, maga Szaladin is csodálta Richárdot hősi helytállásáért. A korabeli források szerint mikor Szaladin látta, hogy Richárd lova összeesett, két friss lovat küldött az angol királynak
1192. szeptember 2-án megszületett a fegyverszüneti megállapodás. Három évre szóló fegyvernyugvás mellett az egyezmény a part menti városokat egészen délen, Jaffáig visszaadta a keresztényeknek, a zarándokok pedig szabadon látogathatták szent helyeiket (mind a muszlimok, mind a keresztények). Fontos kiemelni továbbá, hogy a kereszteseknek le kellett rombolniuk Aszkalon várát, amely az Egyiptomba vezető kereskedelmi utakhoz túl közel esett.
Vizsgálódásunk utolsó részében nézzük meg, hogyan zárult a három nagy uralkodó vállalkozása. Barbarossa immár három éve halott volt, serege maradéka feloszlott, avagy a Szentföldön maradt, ám céljukat, Jeruzsálemet csak töredékük érte el. Fülöp már 1191-ben hazaindult királyságába, és Richárd távollétében már javában szervezte az európai kontinensen lévő angol területek elfoglalásának tervét. Richárd hazaútja pedig egyáltalán nem volt zökkenőmentes: hajóútja során viharba került, útja a szentföldi zászlógyalázást elszenvedő V. Lipót osztrák herceg birtokain át vezetett, akinek emberei felismerték Richárdot, és fogságba vetették. Richárd ellen a vád azonban nem a fenti eset, hanem Montferrati Konrád meggyilkolása volt. Lipót nem sokkal később továbbadta őt VI. Henrik német-római császárnak, és Richárd végül 1194 márciusában szabadult a fogságból jókora váltságdíj és hűbéreskü fejében. Életének további cselekményei nem tartoznak tárgyunkhoz, zárásképp még annyit említenék meg, hogy szabadulásának ötödik évében, 1199-ben kalandos pályájának – talán mondhatjuk úgy, katonakirályhoz méltó – befejezéseként francia földön Limousin várának ostroma közben súlyosan megsebesült, és ennek következtében halt meg.
Az események másik főszereplője, Szaladin szultán már 1193-ban elhunyt 55 éves korában. Örökösei felosztották egymás közt birodalmát, de az egymással is állandóan viszálykodó keresztesek nem tudtak ebből előnyt kovácsolni. A latinok által is tisztelt muszlim világ hőse halálakor elmondhatta magáról, hogy valóra váltotta elődje, Núr ad-Din fejedelem (1146-1174) álmát a muszlimok egyesítéséről. Azonban kijelenthető, hogy Szaladin inkább volt jó politikus és karizmatikus vezető, mint kiemelkedő katona, hiszen az említett iszlám erők egyesítésében rejlett sikereinek fő kulcsa. Szaladin egyszerű, fából készült szarkofágja a mai napig látható Damaszkuszban. A kedvező helyzet ellenére Szaladin utódai nem voltak képesek felnőni nagy elődjük tervének befejezéséhez – gondolok itt a nyugatiak végleges kiűzésére –, így a Szaladin által megteremtett muszlim egység a halála után felbomlott. Ez a tényező is jelentősen közrejátszott abban, hogy a szentföldi keresztény királyságok további száz évig még fennmaradtak.
Holecska Zoltán