A mostani cikk egy rendhagyó utazás leírása. Amióta az eszemet tudom érdekelt a történelem, hitel vallom amit Cicero írt, hogy “mit ér az olyan élet, amely nem kapcsolódik a történelem feljegyzései által az ősökéhez?” Nem pontos idézet.
De a történelem sokszor távoli és általános. Amikor háborúkról, kulturális változásokról olvasunk akkor gyakran homályban marad hogy milyen is volt minden alulnézetben. Igen, olvastunk Buda visszavételéről, a német megszállásról, vagy a doberdói-isonzói csatákról, de milyen lehetett ezeket átélni? A történelem sokszor könyvízű nagyregény ami olyan távol állt az átlagember világától mint mondjuk James Clavell Shógun című regénye. Sokszor az a benyomásunk, hogy a történelem híres figurákról szól és alattuk voltak ilyen névtelen emberek akikkel lényegében nem történt semmi. Akik igazából nem számítottak.
Ki nem gondolt már arra, hogy fantasztikus lenne visszautazni az időben, mondjuk 1740 körülre és benyitni őseink házába? Látni, hogy szépanyánk épp milyen levest kavargat, látni miképp élnek és hogyan is kapcsolódnak a történelem nagy eseményeihez? Miképp élik át őket? Formálják-e a világot vagy csak elszenvedik? Úgy látják-e a dolgokat ahogy a történészek leírják vagy valahogy másképp?
Ez persze lehetetlen. Számunkra nem marad mást mint nyomokból kutatni a múltat. Akkor is ha a saját családunkról van szó, ha leszámítjuk az elbeszélt hagyományt. (Ami gyakran nem teljesen megbízható vagy ellenőrizhető.)
Ezért nemrégiben megbíztam egy hivatásos családfakutatót hogy kutassa ki a felmenőimet és még magam is megpróbáltam hozzátenni az eredményeihez. Az eredmények meglepőek voltak.
Távoli rokonság
Apai ágon csak 1813-ig tudtunk egyelőre visszamenni. Legrégebbi egyenes ági felmenőm ezen az ágon, egy József nevű férfi volt. Róla még nem tudunk semmit. De ugyanakkor az kiderült, hogy fiának Andrásnak a dédapám mellett volt két lánya. Az egyik férjével Amerikába ment, Ohioba. Számos gyerekük született és ma már elég jól követhető pár generáció élete ott. Ükapám két unokája harolt a második világháborúban, az egyik a haditengerészetben, a másik a hadseregben. Dédapám két húga tudni sem akart róla családi elbeszélések szerint mert otthagyta őket az első világháború után a mai Szlovákiában. Dédapám ugyanis páncélvonaton szolgált a háborúban majd vasútasként dolgozott tovább Magyarországon, tehát a családom ekkor hagyta el Varannó-Csemernyét. (Ma Vranov nad Toplou.)
Előkerült egy levél amit dédapám saját maga írt, nyugdíj-ügyben a Magyar Királyi Vasútnak. És számos ilyen információ. Egy másik ágon a kutatás több eredménnyel kecsegtetett. (Ugyanis itthonról nehéz kutatni a mai Szlovákiában élt ősöket..) Nagyanyám családjáról van szó.
Kurucok és birtokosok
Nagyanyám családja többszáz hold földet birtokolt Gelejen, Borsod megyében. A kommunisták a földjüket elvették, kuláknak lettek nyilvánítva, de dédapámat szerencsére nem internálták. Öntudatuk és keménységük megmaradt. Sándor dédapám nem panaszkodott, de egész életében hallgatta a Szabad Európa rádiót várva az amerikaiakat… A kutatás kiderítette, hogy családja kisnemes volt és legalábbis 1700 óta élt Gelejen. Ott számos földbirtokos kisnemesi család van, a családom rokona a helyi Kékedieknek és Menyhártoknak, sokszor többszörösen is.
Fény derült arra, hogy első ismert ősöm ezen az ágon egy Forrai Bertalan (1635 k.-1707 u.) nevű ónodí bíró és kuruc bujdosó vezér volt. Erdélyben menve kapitányként szolgált Balassa Imre és általa Teleki kancellár alatt. Egy 1705-ös dokumentumban már 70 évesként tanúskodik birtokviszonyokról, valószínűleg ekkor lázadó karrierje már véget ért és egyenesbe jött az országot uraló Habsburgokkal. Egy levelében a szegénységet fosztogató rablók megfékezésére szólított fel Miskolcon, viszont más dokumentumok szerint neki is meggyűlt a baja mások tulajdonával….A birkaelhajtás akkoriban népszerű sport volt.
Az ő leszármazottja volt hát a földjeiből kiforgatott dédapám, akinek megvan a fényképe és a zsebórája is. (Az arany tokot sajnos beolvasztották) Dédapám huszárként szolgált a Nagy Háborúban. Számos szerencsétlenség érte, felesége, a szintén helyi elitből származó Menyhárt Jolán 1927-ben, úgy tudom, szülésben halt meg. Házát felégették a szovjet csapatok számos dokumentummal együtt, fiát pedig elvitték Krasznodarba. (Ezt a magyar hadifoglyok adatbázisából tudom már.) A fiú, szintén Sándor, 1945-ben hazatért. De kiéheztetett teste felmondta a szolgálatot miután bizonyára az éhségtől majd megbolondulva enni kezdett…Nagyanyám egész életében őrizte a képét és egy fennmaradt levelét….
Nagyapám és a futball
Egy szintén fogolytáborból 1947-ben hazatérő férfihez ment feleségül, a nagyapámhoz, aki a győri Vagon -gyárban dolgozott és mellette futballbíró volt. Erős, kemény ember volt, és 1980-ban a Kisalföld tanúsága szerint megkapta az aranysípot futballbíróként. Némely általa vezetett meccs időpontját is ismerem.
Az egyik meccsen (MÁVDAC -KKFSE, 1976 októbere) kritika érte, hogy “benézett” egy az újságíró által nem hitelesnek tartott szabálytalanságot és tizenegyest ítélt meg érte…
Érdekesség, hogy dédanyámmal még személyesen találkoztam, egy teljesen más világ, más felfogás volt. Amit a családi történetekből megtudtam sikerült kiegészítenem most számos adattal. De azt hiszem mindig kutatni fogok az ő történeteik után. A történelem múzsája a történetek úrnője is, és mindig újra és újra felvillant egy-egy új történetet a múlt homályából.
“Mélységes mély a múltnak kútja…”
Bártfai Imre
A cikk nem készülhetett volna el Simon István történész, családfakutató munkája nélkül.