Ha ezt a novellát olvasod, akkor bejutottam a fejedbe – és ezt nem átvitt értelemben mondom. Tényleg ott vagyok a koponyádban, az én gondolataim vetülnek ki eléd. Mindez túl hihetetlen ahhoz, hogy komolyan vedd, így nyilván nem fogod megkérdezni a melletted állót, ő is ugyanazt látja-e a telefonja kijelzőjén? Ne is tedd ezt: mire a végére jutsz, kiderül, hogy nem mennél vele semmire. De nem is lenne értelme, hogy meggyőzzelek, ugyanis egy félresikerült műtét közben beállt nálam a halál, s már el is temettek. Szerinted mennyire érdekel, hogy elhiszed-e, amit mondok? Jogosan kérdezel vissza: ha meghaltam, hogy lehetek a fejedben nemcsak képletesen, de a valóságban is? Ez egy bonyolult történet, amit kénytelen leszek röviden elmondani.
Kezdjük azzal, hogy soha nem voltam túl jó az elengedésben. Elfogadni, hogy valaminek vége van. Ha egy szakítást is nehezen dolgozok fel, s még a halottakat se engedem el, nemhogy az élőket, akkor el tudjátok képzelni, mennyire volt könnyű azzal szembesülni, hogy egy kockázatos operáció miatt jó eséllyel a műtőasztalon fejezem be a pályafutásom. Nekem duplán stresszes a szitu, mivel nem hiszek semmilyen túlvilági életben. Azt viszont, hogy csak úgy megszűnök létezni, képtelen vagyok elfogadni. Gondolhatod, hogy örültem, mikor valaki nem kevesebbet ajánlott fel nekem, mint a halhatatlanságot. Szintén jogos az a kérdésed is: ha nem hiszek a túlvilágban, hogyan vehetem komolyan a halhatatlanságot? Hát azért, mivel abszolút tudományosan adták elő, így meggyőztek vele. Hozzátenném, mivel bölcsész kockaként mindig is gyenge voltam reál tárgyakból, ez nem volt nehéz számukra.
Így aztán most jön a bonyolult rész. Én se nagyon értem, hogy működik. Úgy magyarázták, hogy a halál legyőzésére kitalált eddigi ötletek a gyakorlatban mind csődöt mondtak. A klónozás olyan, mint a plágium. Nem az eredeti testet mentjük át, hanem annak a másolatát. Az eredeti ugyanúgy meghal. Ugyanez a gond azzal, amit a sci-fi filmekben láthatunk, hogy az illető tudatát lementik valami adathordozóra, így csak a teste hal meg, de ez hülyeség, mert a tudat itt is csak egy másolat, nem az ember, aki volt. Akik belevontak ebbe a kísérletbe, azzal okosítottak fel, hogy képzeljem el úgy, hogy egy fájlt nem lemásolnak, hanem áthelyeznek. Ráviszik a kurzort, kattintás az egérgombbal, és áthúzzák máshova – a helyén csak az üresség marad. Ugyanez lesz a tudatommal, a személyiségemmel, az emlékeimmel, ha az operáció közben beáll a klinikai halál.
A belém injekciózott Nanotrínó nevű szer ennek hatására kilöki a tudatomat a testemből – úgy, ahogy egy beültetett szervet lök ki magából, ha nem kompatibilis vele. Az agytól leválasztott, a testből kivitt impulzusok köré egy nanofelhő képez láthatatlan védőburkot, amivel így az üres porhüvelyemen kívül is életben maradok. Menő, hát nem? Viszont az apró betűs rész csak ezután jön, és ez már neked sem fog tetszeni. Testen kívül nem sokáig tudok létezni, így, mivel a sajátom már nem elérhető, bele kell költöznöm valakiébe – most épp a tiédbe. De nyugi, ez nem olyan, mint a horrorfilmekben. Lehet persze, hogy kellemetlen érzés fog el, mintha romlott ételt ettél volna – de ez nem a novellától van, az annyira talán mégsem rossz, ugye?
Csupán a tested löki ki a tudatomat magából. Nem kell durvulni, megyek magamtól. Egész jól megy már nekem az elengedés. Koponyáról koponyára vándorlok, amíg a tudomány meg nem oldja a testen kívüli létezést. Nem is baj, hogy nem maradok sokáig egy helyen. Akik ezt a kísérletet végrehajtották, ki tudja mire használnák a képességeimet, ha rám bukkannak – jobb, ha egy darabig rejtőzködöm. Na, én átugrom a melletted állóba, hogy ő is olvashasson a gondolataimban, te pedig úgyis rákattintasz egy másik tartalomra – tehát szerintem felejtsük el ezt az egészet. Hisz a novella is felejthető, amit az agyadba csempésztem – tutira nem fogsz sokáig emlékezni rá, ha már nem leszek a fejedben, igaz?
Papp László Tamás