A Történelemtanárok Egylete a rendszerváltás óta létező, és aktív szakmai szervezet, amit az alapításától kezdve Miklósi László történelemtanár vezet. Vele készítettünk nemrég egy hosszabb interjút. Ennek első részét olvashatják most. Szóba került az egylet alapításának háttere, a civil kezdeményezések előtt álló akadályok a pártállami idők alkonyán; és egy új és korszerű oktatási koncepcióra igénye, amit a ’90-es évek derekán fogalmaztak meg. Hogyan kerül ide Stephen Spielberg? Megtudja, aki mindkét részt elolvassa majd.
Köszönöm, hogy elfogadtad az interjúfelkérést. Te a ’80-as évek óta tanítasz.
Így van.
Ugyan beszéltél már máshol is róla, de itt is el tudnád mondani hogyan és miért lettél tanár?
Bár anyám nagyszerű tanár volt, középiskolás koromban föl sem merült bennem, hogy tanítsak. Úgy gondoltam, hogy újságíró leszek. Külpolitikával akartam foglalkozni. Azt tudtam, hogy a belpolitikáról nem írhatnám azt, amit gondolok, úgy véltem, a külpolitikában inkább.
Érettségi után egy váratlan fordulattal, óvodában dolgoztam, Magyarországon én voltam a második vagy harmadik óvóbácsi. Előttem volt egy fiú, velem egy időben egy másik. Akkoriban még munkahelyi hozzájárulás kellett az egyetemi vagy főiskolai felvételihez. Mivel a főnököm közölte, hogy kizárólag óvodapedagógus vagy tanárképző intézménybe támogatják a tanulmányaimat, a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Budapesti Kihelyezett Tagozatára jelentkeztem. Ez Csepelen működött, a HÉV végállomásástól kijjebb, a világvégén, egy lakótelep kellős közepén. Két évet jártunk oda, majd a főiskola beköltözött a hetedik kerületbe, a Kazinczy utcába, egyúttal beolvadt az ELTE-be. Így az ELTE Tanárképző Főiskola Karán fejeztem be a tanulmányaimat. A főiskolán is meggyőződésem volt, hogy nem leszek tanár.
Miért?
Se testem, se lelkem nem kívánta ezt. Mi közöm nekem ehhez az egészhez? Talán lázadás is volt bennem. Abban a helyzetben épp az anyám ellen, más helyzetekben az apám ellen lázadtam. Gyökeresen megváltozott a helyzet, amikor elkezdődtek a próbatanítások és tanári gyakorlatok. Döbbenten tapasztaltam, hogy ez tök jó.
Ugyanez volt nekem is a tapasztalatom.
Lám, milyen közös élményeink vannak! Ami addig eszembe sem jutott, hirtelen baromira érdekelni kezdett. Az első óráimra egy hétig készültem. Érdekes eset a vizsgatanításom. Magyarból, mert történelem mellett ez a másik szakom.
A magyartanításba ha csak lehet, beviszem a történelmet. A walesi bárdok volt a téma, persze ott ki sem lehetne ezt kerülni. Nem sokkal ezelőtt az óra előtt, Burgenland-ban voltam, ahol egy különleges kutat láttam, amelyen magyar és német nyelvű felirat hirdette, hogy ő császári és királyi felsége látogatásának emlékére állították, 1857-ben. Amikor mód volt rá, a saját diáimat használtam a tanításhoz, már csak ezért is lefényképeztem ezt a díszkutat. Az óra alapgondolata az volt, hogy az általam készített képpel indítok. A tanteremben egy beépített szekrény hátsó fehér falára lehetett vetíteni. Ehhez a szekrényajtót el kellett el kellett húzni. Azt azonban elfelejtették megmondani, hogy fölül hiányzik a sín.
„Nézzük, milyen kutat állítottak a császár és király látogatásának emlékére” mondtam – és hogy vetíthessek, egy lendületes mozdulattal elrántottam a táblát, amely leütött, a világ elsötétült számomra. Filmszakadás… egy leírhatatlanul hosszúságú csend, a légyzümmögést is meg lehetett volna hallani. Egyszer csak, lábdobogást hallok, mint amikor a lovak vágtatnak. A vezető tanár, és a főiskolai vizsgáztató rohantak felém az utolsó padból. „Nyugi, még élek!” mondtam, és lesodortam magamról a táblát. Az osztályból kirobbant a nevetés; majd az óra hátralevő részében, úgy ötször-hatszor újra végighullámzott, amikor újra eszükbe jutott a jelenet. Természetesen ezután folytatnom kellett az órát. Sikerült megoldanom, hogy utána újra és újra visszatérjünk az óra témájához – ez volt az igazi kihívás!
A sztorit úgy szoktam mesélni, hogy az istenek figyelmeztető jelet adtak, hogy most még meggondolhatom, akarok-e tanár lenni – de lám hiába!
Beszélnél egy kicsit az aktivista, hátteredről? Honnan jön, mióta van meg benned ez a szervezői attitűd?
Hát nekem mindig nagy volt a szám. Már tizenhat éves koromból is emlékszem a jelenetre, amikor nagyobb volt a szám, mint a barátaimnak, és egy riporthelyzetben én szólaltam meg úgy, hogy az egész benne maradt az anyagban; és még eleje is, meg vége is volt a mondanivalómnak. Ez volt életem első interjúja, ami teljesen váratlanul jött. De ahol már kimondottan ki kellett állni a többiek elé, az a főiskola első évfolyamán volt, a diák parlament alkalmával. Nekünk egy nagypofájú tankörünk volt, sok baj is volt velünk; egyébként nem miattam, mert én azért ott nem voltam a dolgok közepében. A főiskolán azt mondták, hogy mondjuk el a véleményünkket, erre a többiek azt mondták, hogyha lesz olyan hülye, aki elmegy, akkor mondjuk el; hát én voltam ez a hülye.
Mondom, oké, gyerekek szedjük össze, mit mondjak. És akkor jöttek az ötletek. Megjegyzem, ez ma is nagyjából hasonlóan működik a Történelemtanárok Egyletében, hogy szedjük össze, mit mondjak.
Szóval mindent, ami tényleges probléma volt összeszedettünk, utána már csak annyi volt a feladat, hogy fölépítettem, kis dramaturgiát tettem alá, és a lényeg, hogy a hozzászólásom úgy sikerült, hogy öt percig tomboló, tüntetéses tapsvihar követte. Tüntetés számba ment, aminek következtében úgy gondolom, hogy mindenféle följegyzések is keletkeztek. A lényeg, hogy a legbátrabb javaslatot hagytam csattanóként a végére. Elmondtam, hogy mindannyian járunk a parlamenti könyvtárba, és bizony-bizony, némely előadásunknál többet érne, hogyha a parlamenti könyvtárban ülnénk ez idő alatt; azt javasoljuk, ne legyen kötelező részt venni az előadásokon. És hát ez volt az a világbotrány, ami tüntetésszámba menő tapsot kiváltotta. De előtte volt még más fontos elem is. Szóval ez volt az első közéleti fellépem, aminek még ezzel nem volt vége, merthogy a cenzúra úgy működött a főiskolán, hogy mindent a főigazgatónak kellett a pecsétjével ellátni, hogy kitehessük a folyosón a faliújságra.
Tehát egy plakátot, egy följegyzést, egy írást nem lehetett kitenni, csak ha rajta volt az igazgatói bélyegző. Miközben a bölcsészkaron simán ki lehetett tenni engedélyezés nélkül bármit. Mi azt mondtuk, hogy legyen úgy, mint a bölcsészkaron; mire közölte a főigazgató, hogy itt nem lesz olyan perzsa vásár.
De ennek a diákparlamentnek a végén megtörtént az a dolog, hogy 1981-ben kimondták a három kádári tabut. Vagyis tilos volt megkérdőjelezni a párt vezető szerepét, a szövetségesi kapcsolatainkat, és harmadiknak pedig, hogy tilos a pornográfia. Én soha addig nyilvánosan ezeket a tabukat nem hallottam kimondani. Ezen témák kivételével bármit innentől ki lehetett tenni a folyosói üzenőfalra.
Készítettem egy írást, máig emlékszem a címére, Önagyonülésező önjelöltek, avagy megválasztottuk önmagunkat. Így számoltam be 15 oldalon a történtekről, és olyat csináltam, amit addig még nem; kitettem az iskola legforgalmasabb pontján, természetesen egy példányban az írást, és akkor ott tömegek álltak és olvasták. Tulajdonképpen ez a szabad sajtó főiskolai megjelenése volt.
(Tüntetésen 1989-ben. Fotó: Fortepan)
Volt rajta pecsét?
Nem volt rajta; ez lényeg, hogy a cenzor pecsétje nélkül. Tehát tulajdonképpen ilyen értelemben az én közéleti tevékenységem a főiskola első évfolyamán így indult. Aztán persze volt némi fegyelmezési kísérlet, nem sok sikerrel. Behívattak a főigazgató-helyetteshez, meg behívatott a párttitkár, egyébként nem voltam pártag. Megpróbált rámhatni és beszervezni, hogy neki mondjam el a dolgokat, aztán soha többet ilyen kísérletet nem volt.
Milyen volt ezek után beülni egy tantestületbe?
Legelső iskolám, ahol tanítottam egy kispesti iskola volt. Hát az nem olyan volt, mint amit nekem mondtak. Ugye amikor az ember kikerül rózsaszín lélekkel a főiskoláról, és akkor beletapos az élet, meg ő az életbe. Egy évet dolgoztam ott. Rögtön osztályfőnök lettem, persze egy jó húzós osztályt kaptam értelemszerűen, ahogy kell pályakezdőként, totál pályakezdőként. Az osztály kétharmadánál az volt a kérdés, hogy amikor az apja megveri, akkor a szíjat beáztatja-e vízbe előtte, vagy nem. Mert az, hogy az osztályból őket rendszeresen szíjjal verte az apjuk, az nem volt kérdés.
Nem minden családban volt ez a helyzet, de a többség az osztályomban ilyen helyről érkezett. Ezért talán nem csodálkozhatunk azon, hogy az iskolában is volt négy férfi tanár, aki pofozta a gyerekeket. S mondták nekem is, hogy majd te is belejössz! Én nem akartam belejönni, és ebből adódóan félévtől kerestem azt, hogy hol fogok tanítani, mert hogy itt nem, az biztos. De egyébként az igazgatóval is villámgyorsan támadt egy konfliktusom, aki szintén akkor került oda pártvonalról. Új seprű jó seper alapon – 85-öt írunk szeretném mondani – közölte, hogy én osztályfőnök leszek, tehát rajvezető is. Mire mondtam, hogy osztályfőnök leszek, rajvezető nem leszek. Mondta, hogy olyan nincs. Mondom, figyelj! Van egy javaslatom. Itt egy telefonszám, hívjuk fel az úttörő elnököt, és kérdezzük meg, hogy lehet vagy nem lehet. Ugyanis konkrétan én azelőtt egy fél évvel voltam egy táborban, ahol az úttörök elnökével kellett beszélgetni, és hát ő mondta, hogy ma már ez egyáltalán nem kötelező; az legyen úttörővezető, aki az szeretne lenni.
Amikor elkezdtem állásokat keresni, akkor elmentem egy iskolába, ahol elmondtam azt, hogy oké, én lehetek csapatvezető, hogyha az arról szól, amiről szerintem szólni kell. Márpedig az én elképzelésemben az iskola úttörő élete egy nyári táborból, ami az év tök jó csúcspontja, és év közben meg kirándulásokból áll, hogy fölkészüljünk a nyári táborozásra. Én ezt ajánlom. Mondták, hogy köszönjük szépen viszlát. Tehát eddig tartott hatalmas úttörővezetői karrierem, vagyis egy pillanatig se.
Kispestről eljőve egy belvárosi iskolába kerültem, az ötödik kerületbe, ami teljesen más volt. Az első döbbenetes élményem ott az volt, hogy egy alsós férfi kolléga – nem volt gyakori a férfi tanító – Mozartot fütyül. Szóval az egy más világ volt.
Kicsit térjünk rá a Történelemtanárok Egyletére, aminek alapító tagja vagy, és megalapítása óta vezeted. Hogyan született meg egy szakmai szervezet gondolata, és maga ez az egylet, és hogyan lett ebből egy országos szervezet? Óriási munka lehetett mögötte.
Én már 1987 végétől naiv ellenzéki voltam. Mi szerveztük a tüntetéseket elsősorban a vízlépcső ellenében, de más tüntetést is szerveztem. Szóval ilyen értelemben én ott rengeteg mindent megtanultam, meg megéltem. És hát igen aktív voltam közéletileg. Nem volt kérdés számomra, hogy ’88-ban, amikor létrejött a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, akkor én annak alapító tagja voltam, sőt, még meg se alakult, már néhányan körbeültünk egy asztalt, és arról beszélgettünk, hogy ki tudna a szakszervezet munkájában résztvenni. Tehát már előtte is én ebben benne voltam valamelyest. Szóval a lényeg, hogy aki ’88-ban bármit tenni akart az iskola megújításáért, ott volt.
Hányan voltatok végül?
Nem akarok hülyeséget mondani, de tele volt a terem, biztos, hogy több mint 100-an voltunk. 100 – 150 ember, de lehet, hogy többen. Voltak, akik nem tudtak ott lenni, de hamarosan ugyanúgy alapító tagok lettek. De a lényeg, hogy az egész országból minden innovatív tenni akaró, a szakmát meggyógyítani kívánó kollégának ez volt a gyűjtőhelye. Nem véletlen, hogy később, amikor majd megalakultak a pártok, hiszen ekkor még egypártrendszer volt; akkor volt, aki az MDF-be ment, volt, aki az SZDSZ-be, volt, aki a Fidesz-be. Hogy csak két nagyon ismert politikus említsek; Pokorni Zoltán és Horn Gábor is a PDSZ alapítói és ügyvivői voltak.
Azért mondtam épp ezt a két nevet mert tudjuk, hogy aztán a politikában mennyire más utat járt be ez a két ember. Szóval visszatérve. A PDSZ volt a közös nevező, és volt ennek a szakszervezetnek egy vitasorozata öt alkalommal, ahol gyakorlatilag az oktatási koncepciót raktuk össze, és vitattuk meg. Hihetetlenül pezsgő élet volt, nagyszerű beszélgetések; ügygondolkodások voltak ezek. Ennek az egyik szünetében egy kedves kollégám, aki éppen itt ült velem két héttel ezelőtt, és vele beszélgettem – pedig azóta se találkoztam vele mondta nekem és még valakinek, hogy kellene alakítani vagy újraalakítani olyan egyesületeket, mint tanítók egyesülete, magyartanárok egyesülete, történelemtanárok egyesülete. Vesztemre nekem mondta. Én másnap már azon gondolkoztam, hogy ezt hogyan csináljuk meg? Néhány héttel ezután volt egy kerületi történelemtanári szakmai út, ahol körülnéztem, hogy kik azok, akiket ez érdekelhet, és találtam három ilyen kollégát. Mindegyikük a Deák téri Általános Iskolában tanított, ami akkor Budapest legjobb és leghíresebb általános iskolája volt. Tehát ők hárman egy suliban, én egy másik kerületi iskolában dolgoztam akkor. Ők mondták, hogy szerintük lenne ennek értelme.
Ki volt az a kolléga, ki fölvetette az egylet ötletét?
Kelemen Péternek hívják. Természetesen történelemtanár, és magyartanár is ezen kívül. Mindenképp hangozzék el a neve. Nélküle nem is lenne a TTE, azt gondolom. Ám az ő fantasztikus tevékenysége eddig tartott ebben a dologban, habár én többször megszólítottam, hogy lenne itt még lehetőség. Az alapítók egyébként rajtam kívül még, Foki Tamás, Bácskay Bea, és Szarvas Zsolt voltak. Így négyen, nem akármilyen nap 1989 április 4-én, ami akkor még piros betűs ünnep volt. Ma már tudjuk, hogy az utolsó. Hogyan alapít a történelemtanár egyesületet? Bemegy április 4-én az iskolába, mert azt tanítás nélküli munkanapnak tekinti, és nem ünnepnek. Azon a napon írtuk alá a könyvtárban az előre megfogalmazott felhívást, hogy alapítsuk meg a Történelemtanárok Egyletét. Május 25-ére tűztük ki a programalkotó gyűlés időpontja. Addigra egyébként már mindenünk megvolt, ami az alapításhoz kellett. Már május 25-én megalapíthattuk volna az egyesületet, mert addigra már az alapszabály is megvolt. Megvoltak a céljaink is.
Hogyan gyűjtöttétek össze, hogy mivel fog foglalkozni az egyesület? Tanári tippek alapján?
Természetesen. Letettünk tizenkét papírt a földre; hogy tessék fölírni mivel foglalkozunk! S a tizenkét papírra fölírt javaslatok lettek az egyesület célkitűzései. A felhívás aláírása, és a programalkotó gyűlés közé esett 1989 május 1-je. Ekkor a független szakszervezetek, a PDSZ is, majálist tartottak, de a független szakszervezetek pártállami szakszervezetektől függetlenül szervezték a saját összejövetelüket. Míg azok a Városligetben tartották a rendezvényüket, a független szakszervezetetek a Népligetben ünnepeltek. Akkor még megvolt a Jurta Színház, ami egy nagyon fontos ellenzéki helyszín volt. Például a Magyar Demokrata Fórum is több fontos ülését tartotta ott. Ebben az időben alig volt olyan hely, ahova beengedették a független szervezeteket.
A lényeg, hogy a még meg nem alakult, de szerveződő Történelemtanárok Egylete is ott volt ezen a majálison. Volt egy asztalunk, ott osztogattuk a felhívásunkat, hogy meg akarjuk állapítani az egyletet, és hogy itt meg itt lehet jelentkezni. A Jurta Színházban eközben zajlott egy rendezvény, ahol be lehetett olvasni a felhívásokat. Mi is felolvastuk a sajátunkat, miközben a nézőtéren ott ült a Szabad Európa Rádió tudósítója is. Ebből adódóan három nappal később a Szabad Európában szó szerint elhangoztak ezek a felhívások, többek között a mi felhívásunk is. Ez volt egyben az első média megjelenésünk is. Ez a sztori is mutatja, hogy a Történelemtanárok Egyletének alapítása a rendszerváltás abszolút része volt. Tehát nem csak egy időbe esett vele, hanem annak egy eleme volt.
Mint mondtam, már május 25-én már megalapíthattuk volna az egyletet, mert minden megvolt hozzá. Akkor most tippelj miért nem alapítottuk meg akkor, csak szeptemberben?
Hamarosan folytatjuk az interjú második részével.
Az inrejút készítette: Szász Péter