Tsak egyedül az el-viselhetetlen portio quantumának
szedését vevését hozzuk-bé igaz fájdalommal. Oh! melly
bő materiája jő ki ebbül a’ szomorúságnak!”
Breznai kiáltvány
Azt hiszem mindenki találkozott e két fura kifejezéssel iskolai tanulmányai során, nevezetesen a történelemórákon. „Porció Pálról” és „Forspont Péterről” van szó, akik megkeserítették a 17-ik század végi, tehát a török-kor végén élő magyarok mindennapjait. Ki is tört a hegyaljai felkelés majd a Rákóczi-szabadságharc, mert derék eleink -mint más országok lakosai is- nem nagyon szerették a népnyúzó adókat és terheket.
De arra már nem emlékszem a történelemkönyvekből, hogy elmagyarázták volna pontosan mi is volt, mennyi terhet is jelentett e két teher. Ezért utána néztem. Így már nem csak két mókás nevű, gonosz törpének tűnő fogalmunk van, hanem tudhatjuk miről is volt szó, mert sajnos húsba vágóan éles volt a probléma.
A forspont
Nos, kezdjük a könnyebbel: a forsponttal. A forspont egy német szóból ered, a Vorspann, azaz „előfogat” kifejezésből. A Habsburg-hadak nyilván németül nevezték meg ezt a szolgáltatást amire a jobbágyokat kötelezték, hogy a hadsereg számára fuvarozzanak. Ez az idő természetesen kiesett a szolgáltató számára, ráadásul a saját szekerével és lovaival kellett segítenie a hadakat. Fizetség nem járt, és ha a lovakban kár esett, akkor mehetett panaszra a sóhivatalba a parasztember. Tanácsos volt nem perelnie!
Ebben a korban már fejlett volt a hadszervezet, óriási hadseregeket mozgattak meg a magyar hadszintéren, (körülbelül 50 000 emberről ír Varga J. János, 1672-ben 66 000 ember volt) amire szükség is volt, mert az oszmán birodalom maga is jelentős erőkkel próbálta zsákmányát a fogai között tartani.
Ezeknek a hadaknak a mozgását raktárokból segítették ellátmánnyal, de nem csak a fuvarozásban kellett nekik még további segítség, hanem magában az élelmiszer-ellátásban is. A katonákat télire a lakosságnál szállásolták el. Hiszen nem léteztek még állandó laktanyák. Ez minden országban szokásos volt, és a társadalmi feszültségek szításához olyannyira hozzájárult, hogy a katonaság elszállásolásának tilalma bekerült még az amerikai alkotmányba is! (Ez az alkotmány harmadik kiegészítése, a Bill of Rights része.)
El tudjuk képzelni kevés fantáziával is milyen lehetett egy harchoz szokott, unatkozó katonaember egy békés gazdálkodó családnál a hosszú hideg, szürke telek alatt. Követelte a bort, az ételt, és bizony az asszonynépséget is zargathatta. Mindezt a családfő szeme láttára akár. Ez tehát elviselhetetlen teher volt, mert ezzel maga az állam költözött be az emberek portájába, egy kegyetlen, követelőző, brutális állam. Ha a gazda sikeresen a maga kezébe vette az igazságszolgáltatást, akkor meg a hadsereg további részével, vagy a bírósággal nézhetett szembe. (Dümmerth Dezső megemlíti egyik művében, hogy volt olyan asszony, akit egy fosztogató császári katona lőtt le a pisztolyával, mikor meg akarta akadályozni, hogy eltulajdonítsa a szárítókötélen lógó bizonyára csekély értékű holmikat…)
A porció
Azonban ilyen atrocitások nélkül is borzalmas teher volt a porciónak nevezett adónem. 1683 őszén császári rendelet vezette be. Kétféle behajtási módja volt: pénzben és természetben.
Novembertől áprilisig egy elszállásolt katonának egy porció (adag) élelem járt, ez volt az orális porció. Lovának meg egy adag takarmány, ezt ekvilis porciónak hívták.
„Egy lovaskatona egyhónapi ellátásának pénzben kifejezett értéke élelmiszer-porció esetében 5-6 forintot, lovának járó takarmány esetében 3-4 forintot jelentett. Ezt a személyekre kiszámított 8-10 forintnyi összeget beszorozták a hadsereg létszámával, hozzáadták a tiszti porciókat, és a teljes szükségletet, illetve annak pénzben kifejezett értékét felosztották a terheket viselő országok, tartományok, Magyarországon a vármegyék között.”-írja Varga J. János.
A terheket úgy osztották el, hogy a szolgabírók végig járták a vármegyék községeit és összeírták az adó alapjául szolgáló erőforrásokat: a bevetett területeket, a boltokat, az állatok számát.
Ismét adjuk vissza a szót Varga J. Jánosnak:
„A jobbágyportáknál és városi polgárházaknál – esetenként nemeseknél is – elszállásolt katona számára a gazdának naponta 2 font (1,12 kg) kenyeret, 1 font húst és 1 icce (0,85 liter) bort vagy 2 pint (5,1 liter) sört kellett biztosítania. Császári rendelet szabta meg, hogy az élelmen kívül ágy, tüzelő, világítás, vagyis gyertya is jár, a katona lovának pedig naponta 6 font zab, 8 font széna és hetenként 2-3 kötés (kéve) szalma. A tiszteket a közembereknél több illette meg – az ezredest élelmezésén felül havonta 62, az alezredest 21-23, a kapitányt 18-24 porció –, s mivel ezt természetben elfogyasztani aligha tudták, a szállásadóknak a többletet pénzben kellett megváltaniuk. Ez azt jelentette, hogy egy ezrednél kb. 500 porciót készpénzben fizettek ki, ami 2500-3000 forintot tett ki.”
Ezek hatalmas terhek, még így leírva is. Ha valaki esetleg nem tudta vagy nem akarta megfizetni attól erőszakkal vették el, az ilyen „executiók” (végrehajtások) során még később is előfordult a durva bántalmazás, de a nemi erőszak is. Ez az adó helyenként egyébként a nemességet is sújtotta, ami megint csak a rendi állam alkotmányába ütközött. A porciózás még Rabutin generálist is elborzasztotta. A korabeli ének így ír:
Abrakot és szénát kér az lovainak,
Szép fehér lágy cipót hordat éh gyomrának,
Gyönge levest, tyúkhúst parancsol szájának,
Édes lángízű bort hordat ő torkának.
Bizonyára sokan voltak, akik ilyen körülmények között visszasírták a török uralmát …
1685-ben Magyarország a hadsereg 141 000 porciói igényének 70 százalékát fedezte, úgy, hogy csak korábbi területének kétharmadával rendelkezett, Erdély és Horvátország nem fizetett. Később, 1686-ban a porció-arány csökkent, és akkor az ország már „csak” az 51 százalékát fizette. Az udvar egyébként is brutálisan adóztatta az országot:
„1685-ben 4 789 062 magyar (= 100 dénáros) forintot préselt ki a Kamara az adófizetőkből, 1686-ban 3 568 677 forintot. Az 1697. évi dicalis összeírás alapján Magyarország évi adóját ismét 4 millió forintban szabta meg a pénzügyi főhatóság.” -írja Gebei Sándor.
Esterházy Pál nádor 1690-ben figyelmeztette is a királyt -hasztalan- hogy elnéptelenedett területek, pusztaságok felett fog hamarosan uralkodni:
„Úgy tűnik, mintha az lenne a szándék, hogy Magyarországról a lakosságot kiirtsák, s azt vadállatok tanyájává tegyék, noha 300 esztendőn át ontotta vérét a kereszténységért, s védte a törökkel harcolva a szomszédos országokat.”
Konkrétan ez történt, hiszen az országot a törökkel vívott -megszakításokkal ugyan-de 150 évig tartó háború sok helyütt elnéptelenítette. Az uralkodónak kellett a pénz, hiszen a törökkel vívott háború évi 9-10 millió forintjába került, igaz, rengeteg anyagi segítség érkezett a Szent Liga tagjaitól, többek közt a pápától is.
A zsarnokság árnyékában
Bár a feldúlt Magyarország aránytalan terhekkel járult hozzá a saját felszabadításához, amit I. Lipót (dacára annak, hogy óriási nemzetközi segítség tette lehetővé) teljesen saját érdemének tulajdonított, a császár ezek után azt is elvárta, hogy a királyság örökre a dinasztia birtokában öröklődjön, és a nemesség lemondjon ellenállási jogáról a királyválasztás joga mellett. És akkor még nem is beszéltünk a Neoacquistica Commissióról, azaz Újszerzeményi Bizottságokról később, a só árának drasztikus emeléséről, bizonyos területek eladásáról, és Lipót abszolutista zsarnokságának más találmányairól, amik csak az ország végleges felszabadítása után érkeztek, tehát nem az 1680-as években.
Bár korabeli dokumentumokban már azt a kort is „németes urak” magyarán a labancok idejének nevezték…
Mivel Rákóczi szerint „a magyar ember nemes elméje nem szenvedheti a szolgaságot” ezért őseink a szablyához nyúltak.
Mint látjuk, anyagi okuk is volt bőven rá.
Források:
Varga J. János: A fogyó félhold árnyékában, Gondolat, Bp. 1986.
Gebei Sándor: A Rákóczi-szabadságharc, 1703-1711, Magyarország története 11, Kossuth, Bp. 2009.
Bártfai Imre