A Rettenthetetlen című film is ezzel a mondattal indít: a történelmet a győztesek írják. Napi szinten olvasom ezt kommentelőktől az interneten, akik ezzel hiteltelenítik a történészek véleményeit, és sajnos magát a történészi szakmát is. Teljesen meggyökeresedett már, afféle Jolly Joker lett, amit mindig el lehet sütni és minden vitát meg lehet vele nyerni. Legalábbis képzeletben.
Ez a nézet nagyon kedvező azoknak, akik lusták voltak történelmet tanulni, vagy kevés érzékük volt hozzá. Minek foglalkozni a győztesek hazugságával ugyebár? Akkor, ha ez így van, a legjobb nem is törődni a nagyokos professzorok blablájával!
Csakhogy nincs így. Egyáltalán nincs.
Nem a győztesek írják kizárólag
Először is gondoljunk bele: ha a történelmet a győztesek írják, akkor hogyan olvashatunk a vesztesek krónikáit a mohácsi csatáról? Az 1848-as forradalomról? A Rákóczi-szabadságharcról? A keresztesek vesztett csatáiról és hadjáratairól keresztény szemszögből? Hiszen a történelmet a győztesek írják, nem? Valójában inkább a győztesek alakítják.
Ez maximum egyes esetekben van így, amikor egy nép sorsáról az őt legyőző másik nép feljegyzéseiből értesülünk és forrásunk nincs magától a legyőzött néptől. Példának említhetnénk Karthágót vagy az un. tengeri népeket. De itt is az írásbeliség magasabb foka miatt áll elő ez a helyzet, nem azért elsősorban mert a legyőzötteket elhallgattatták.
A tengeri népek, vagy a gall törzsek nem rendelkeztek írásbeliséggel, ezért az ő véleményük legfeljebb mások közvetítésével maradhatott ránk. De a történészek a forráskritika segítségével már régóta igyekeznek megszűrni a forrásokat, tehát a kádesi csatáról sem fogadják el az egyiptomi beszámolókat kritika nélkül. Egyébként az antik történetírás egyik megszokott retorikai eleme volt, hogy a különböző szereplők szájába valóban elhangzott (ha nem is így) vagy el nem hangzott, de a nézőpontjukat kifejező beszédeket adtak. Ennek Thükudidész a mestere, nála általában mindkét oldal, szofisztikus, jól csengő és gyakran jól is érvelő vitát rendez mielőtt összecsapnának.
A történelemmel professzionális szintem nem foglalkozó emberek sajnos általában nem rendelkeznek módszertani ismeretekkel ezért ezt nem tudják. Ezért hiszik, hogy a történészek csupán megismétlik a győztesek propagandáját. Olvassunk például a görögök és rómaiak harcairól szakirodalmat és látjuk, hogy messze nincs így, hogy nem Róma hivatalos propagandáját olvassuk vissza. Sokszor a források ugyan a győztes, a hatalom megbízásából és írnokai által jöttek létre, de lehetséges belőlük egy olyan képet kiolvasni, ami nem a hatalom szándéka. Ez a helyzet például Montaillou-val ahol az egyház inkvizítorai az egész falut kihallgatták és így rengeteget tudunk egy középkori közösség mindennapi életéről, többek közt olyasmit is, amit a korabeli egyház nem tűzött ki a zászlójára. (Erről Emmanuel Le Roy Ladurie híres könyvét olvasva tudhatunk meg többet.)
Ha a történészek megismételnék a győztesek propagandáját akkor nem is tudom végül is mi szükség lenne rájuk, akkor mit is kutatnának? És bárki láthatja III. Richárd angol király példáján. hogy nincs így, ma már Nagy Britanniában van Richárd-társaság, Richárdot legalább részben rehabilitáló történészek és regényírók. Pedig a Tudor-propaganda, főleg Shakespeare hatásos, de igencsak költőien szabados művei által elterjesztette róla, hogy púpos gyilkos volt, aki a saját feleségét is megmérgeztette.
A források sokféle véleményt tükröznek
A másik, amit tudni érdemes, és a forrásokkal napi szinten foglalkozó kutatók tudják is, hogy egyes történetírok nem feltétlenül voltak egy győztes hatalom propagandistái. Nehéz volna megmondani, hogy a -saját jeligéjével ellentétben- részrehajló és sokszor elfogult Tacitus melyik császár propagandistája is volt. Vagy Prokopiusz, aki valóban propagandista volt, de megírta a Titkos történetet, ami egy az egyben vádirat, sőt egyesek szerint Justinianus és Theodóra besárazása is.
Tacitus néha látszólag nagyon átveszi Róma barbár ellenségeinek véleményét, egy ízben például egy briton főnök, Calgacus kifakadását jegyzi le (vagy alkotja meg fiktív módon) aki szerint a rómaiak gyilkos és hazug imperialisták:
„Ragadozói a világnak, miután mindent feldúltak, és már nincs számukra föld, most a tengert kutatják; ha gazdag az ellenség, telhetetlenségből, ha szegény, becsvágyból; sem Kelet, sem Nyugat nem lakatta jól őket: egyedüliek a világon, akik a kincseket és nincstelenséget egyforma szenvedéllyel áhítozzák. Elhurcolni, gyilkolni, rabolni -hazug névvel ezt mondják birodalomnak, és ahol pusztaságot teremtenek, békének.”
(Tacitus: Agricola, Borzsák István fordítása.)
Hát ez nem éppen az a hivatalos római propaganda, amit egy Festus képviselne mondjuk….(Bár nyilvánvalóan kapcsolatban áll Tacitus saját, a Germániában is kifejtett konzervatív filozófiájával.)
Iordanes már azután írta meg a gótok történetét, hogy azokat a bizánciak legyőzték, (legalábbis Itáliában), Paulus Diaconus szintén a longobárdok történetét. A középkori krónikások sokszor a hatalom kegyetlen kritikusai voltak, amit azért is tehettek, mert a krónikáik szereplőihez nem mindig jutott el hogy ábrázolták őket…
Ki a győztes és ki a vesztes?
Arról se feledkezzünk meg, hogy a források gyakran akaratlanul is megőriznek olyan nézőpontokat, amik egy adott korban a vesztesek nézőpontjai voltak majd mivel később a győztesek nézőpontjai lettek, belekerültek egy történelmi hagyományba. Ilyen a Képes Krónika Kálmán királyról való beszámolója, aminek a forrása a Kálmán után következő Álmos-ág történetírása. Tehát Kálmánt lekicsinyítve, eltorzítva festi le. De Kálmán a saját korában legyőzte Álmost és megvakíttatta őt és a fiát, Béla herceget. Az már más kérdés, hogy II. István halála után az Álmos-ág, és nem Kálmán kétes származású fia, Borics került hatalomra. Ki a vesztes és ki a győztes? A szerencse kereke gyakran fordul!
Vannak egyesek, akik kifogásolják, hogy egyes véleményeket hitelesnek elfogadott emberek nem képviselnek. Így például a nácizmus vagy a sztálinizmus igazságát bizonygató történészek (van ilyen) nem elfogadottak. De a történészek közvéleménye azért veti ki őket mert sem morális, sem módszertani alapon nem hiteles, amit művelnek. Vannak olyanok, akiknek nem azért nincs igazuk mert legyőzték őket, hanem soha nem volt igazuk, erkölcsileg a történelem rossz oldalán álltak. Az elterjedt tévhittel szemben erkölcsi igazság bizony van a történelemben is: a rosszat sem vereség, sem győzelem el nem törli. A nácikat nem menti fel ordas gaztetteik alól az, hogy Drezdát csupán a lakosság terrorizálása céljából erkölcsileg elítélhető módon bombázták a Szövetségesek….
Ne ítélkezzünk, inkább kritikusan olvassunk
A történelmi források tehát sokoldalúak, bonyolultak, értelmezésükhöz komoly, módszertanilag megalapozott képzettség kell. (És nem csak írott források, de régészeti források is vannak.) Ezért is tanulnak az emberek egyetemen történelmet, ahelyett, hogy hogy Makk Ferenc professzort, egykori tanáromat idézzem: egy szilvafa alatt, a vasárnapi ebéd után megírnák a magyarság őstörténetét.
Nyugodtan vonjuk kétségbe az egyes történetírói iskolákat, szerzőket, a párt- és állami propagandát, de csak forrásokon alapuló, módszertanilag alapos, kritikus olvasás alapján. Ha nem vagyunk egy kor szakértői és történészek érdemes a szakértőket elolvasni, mert ha az egyikben kételkedünk is (és miért ne tennénk!) lesz egy másik, aki meggyőz majd minket.
Hagyjuk tehát az ilyen nagyképű, cinikus botorságokat. A történelem csak azt taníthatja, aki képes komolyan és elfogulatlanul közeledni leckéihez.
Bártfai Imre