Klute, Alan J. Pakula, 1971.
Pakula ma talán egy kevésbé ismert rendező. Pedig egy filmjét szoktuk ismerni: az Elnök embereit. Azonban az Elnök emberei egy trilógia része, az ún. Paranoia-trilógiáé. És a trilógia többi részét (Parallax-gyilkosságok és a Klute) kevesebben ismerik. Talán azért, mert Pakula filmjei nem öregedtek olyan jól.
Ez persze vitatható nézet, de szerintem más rendezők korabeli filmjei népszerűbbek. Van valami a hetvenes évekbeli filmekben, valami nehezen megfogalmazható, amiért sok közülük jobban elsikkad mint más évtizedek filmjei. Mondjuk a Keresztapa is a hetvenes években készült…
Átengedem az erről való elmélkedést a valódi filmszakértőknek. Én a Klute című filmről akarok írni. Egészen a film után eltelt első egy óráig nem tudtam mi az érdekes, megragadó ebben a filmben. Épp azért vetettem fel, hogy hetvenes évekbeli film, mert minden ötvenes évekbeli film, amit szeretek már a közepén „átjön”. Ez meg csak később jött át. A történet egy thriller, egy előre messze látható csavarral. Adva van egy fickó, Tom Gruneman, aki egy vegyi cégnél dolgozik Van feleség, jólét, satöbbi. Ám csak pár percig látjuk, mert utána eltűnik. És csak egy perverz levél marad utána, amit egy prostinak írt.
A cég egyik alkalmazottja felbéreli Klute-ot a magánnyomozót (Donald Sutherland) hogy derítse fel az ügyet. A nyomozó útja a hetvenes évek klasszikus New Yorkjába vezet, mármint a filmekben gyakran látott bűnös és koszos városba, ahol mindenki meg akarja csinálni a szerencséjét, de keveseknek sikerül. Azok közé, akiknek inkább nem sikerül tartozik a prostituált, Bree Daniels (Jane Fonda) aki az eltűnt férfivel kapcsolatban állt. Úgy tűnik, a férfinek perverz ízlése volt: verte a nőket és Bree a nyomára vezetheti Klute-ot. Kezdetnek például a volt stricijéhez, aki kellően gyanús karakter. (Roy Scheider).
Bree-t valaki megfigyeli és a hanyagul berendezett lakásában is van valami nyomasztó. Meg az életében. Meg az emberekben, akikkel kapcsolatot tart. Meg úgy mindenben. Bree a prostitúció mellett színészkedni próbál, de úgy tűnik kevés sikerrel.
Call girlként azonban jóval sikeresebb, és sokféle rajongója van, amolyan plátóiak is, akik fizetnek érte, hogy társalogjon velük. A nő mesteri manipulátor, minden férfinek azt adja, amit szeretne. Nemcsak egy test, egy csábító is, egy tökéletes színésznő, aki alkalmazkodik a kliens igényeihez. „Munkája” mellett pszichológushoz jár, hiszen úgy érzi, nemcsak nem éri el azt, ami akar az életben de saját személyével kapcsolatban is vannak kétségei. Ezek a kétségek csak szaporodnak, amin megismeri a magánnyomozót, aki egy nyomasztó lyukat bérel a pincében, hogy megfigyelhesse Bree-t.
Klute egy csendes, magabiztos karakter, Sutherland sajátos, sokszor kissé nyitott szájában, jellegzetes ajkaiban és nézésében van valami iskolásfiús, stréberes ártatlanság. Ő nem az a Marlowe-féle „streetwise” azaz az utcán érlelt, fél-csibész magánnyomozó. Inkább kötelességteljesítő csendes profi, aki valahol persze érző ember. Olyanféle férfi, aki rendet csinál a világban. Rendet és tisztességet, ahol és amíg csak lehet. A prostituált kezdetben egy szót sem akar váltani vele, így a nyomozó magától értetődő, hűvös módszerességgel megzsarolja. Később azonban különös kapcsolat szövődik közöttük, azért is, mert Bree rájön, hogy valaki leselkedik utána és csak Klute-ban bízhat, hogy megvédi.
És itt tárul fel a film két erős oldala: egyrészt Fonda zseniálisan, meggyőzően játsza el a férfiakat manipuláló, ügyes örömlányt, aki belül tele van szorongással, mivel tudja hogy ez a szerep sem az igazi énje. Mi lesz akkor, ha egyszer egy kapcsolatban nem ő irányít? Ha nem adhatja elő a férfit az ujja köré csavaró szexi lányt, aki az aktus végeztével fogja a pénzt és hazamegy élni egy könnyed, nemtörődöm életet? És ha egyszer már kötődik majd valakihez, aki nem veszi meg és veti meg vajon képes lesz a háziasszonyok és feleségek unalmas életére? A másik véglet sem csábító, bennragadni a prostitúcióban, mert Bree barátnője, (aki félelmetesen le van épülve és iszonyú kapcsolatban él egy szintén lecsúszott férfival) a tengerből kerül elő. Párja, aki elveszítette, jó harminc másodpercig siratja, leginkább azt persze, hogy elveszett a pénzforrása (hiszen kvázi a stricije volt) és első dolga kérni pár dollárt Klute-tól.
A film második hatást keltő eleme a hangulata. A nyomasztó érzés, hogy megfigyelnek minket. Mármint Bree-t, de igazából a film át akarja adni ezt a paranoiát, ami a hetvenes évekbeli mozi egyik sajátossága. Ne feledjük, hogy ez a Watergate-korszak. A vietnámi háború végének korszaka. Amerika túl van már pár politikai gyilkosságon, elsősorban Kennedy elnök elvesztésén. Nincsenek már illúziók, már a rockzene is inkább szórakozás, kikapcsolódás, mint világmegváltás. Pár év és jön a cinikus diszkó-világ. A klasszikus hetvenes évekbeli filmhez hozzátartozik az érzés, hogy a világ egy irracionális mélység, a kormány, a rendőrség és az elnök az ellenségünk, és soha nem nyerhetsz. Ha esetleg meg is úsznád ott van a távcsöves puska célkeresztje a homlokodon…
Ilyen szituációkról szólnak a korszak híres filmjei, mint például a Keselyű három napja. A Watergate-re utal a magnószalagok óriási szerepe is a filmben: sötét titkok hordozói, mesmerizálják a hallgatóságot.
Ez a téma annyira hetvenes évek, mint a korban kedvelt föld-színek mint a barna és a sötét- narancssárga nagy napszemüvegek. No, ez Pakula világa, aki maga is bizarr módon halt meg, de szerencsére azért nem összeesküvés által. (Reméljük.) A film ezt adja vissza nyomasztó, lepusztult helyszíneivel, hangeffektusaival, a felülnézetből filmezéssel mikor a kamera figyeli meg a szereplőket tehát minket is. New York a hetvenes években kiváló helyszín ehhez és a belső terek is: az albérlet, egy varroda, bárok, utcák. Látható, hogy a rendező minden széthajigált ronggyal és tárggyal ki akart fejezni valamit. Az összkép sokszor festőien lehangoló. Néha egyenesen a Blade Runner elidegenítő látványvilága jutott eszembe róla.
Ez így együtt már: a rendezés, Fonda és Sutherland karaktert, „ízt és csínyt” adnak a történetnek, ami önmagában nem olyasmi, amiről az amerikai szólás szerint „írsz haza levelet.” Egyszóval: érdemes megnézni ezt a hetvenes évekbeli nyomasztó thrillert, és Fonda színésznői képességeinek is jó tanúbizonysága. Még ha ettől Fondát, a közéleti embert, nem is kedveltem meg…De mint színésznő jogosan kapott ezért az alakításért Oscart.
Bártfai Imre