Amikor Tiziano Terzani, a Der Spiegel legendás Ázsia tudósítója 1989-ben, a berlini fal leomlását követően végigjárta a még létező Szovjetunió köztársaságait azt írja, hogy a szovjet nemzeti múzeumok mindig szépek, érdekesek és gondosan rendezettek – és ha az ember meg akarja érteni ezeket az országokat, el kell mennie a nemzeti múzeumokba, mert ott látható a történelmük. Vagy inkább az, ahogyan saját történetüket elmesélik. Moldovában pedig nehéz úgy mesélni a történelmet, hogy senkit se bántson meg az ember.
Egy nemzeti múzeum uralkodók nélkül
Így történt, hogy miközben a választások idején Chişinăuban jártam, egyszer csak azon kaptam magam, hogy felfelé lépkedek a Moldovai Nemzeti Történeti Múzeum neoklasszikus lépcsősorán, mintha csak a budapesti Múzeum körúton járnék. Ez a múzeum viszonylag fiatal; 1983-ban nyílt meg az egykori líceum épületébn. Közvetlenül a kormányzati palota mögött található, kertje pedig szinte összeér a hatalmas Şefan cel Mare parkkal.
A bejáratnál nem Garibaldi fogad, de azért itt is van egy kis Olaszország: egy capitoliumi nőstényfarkas emlékeztet a nyelvi kapcsolatra – és arra, hogy ez a föld is része az európai civilizációnak.
Odabent a termek modern berendezésűek, kivéve hármat, amelyek feltűnően barokkosak, és mindegyiket egyetlen domináns szín ural. Előszörre fel sem tűnik, hogy a három szín – a vörös, a sárga és kék – a nemzeti lobogó színei. Az első teremben a múzeum rendkívül gazdag régészeti gyűjteménye látható. Majd jön a többi terem és a meglepetés; alig találni mellszobrokat vagy portrékat. Csak néhány akad, például Vasile Lupu moldvai vajdáé (1643–1653). Nincsenek tábornokok, királyok vagy harcosok – nincs Stefan cel Mare sem; sem pedig a fia, Bogdan, még arról a Basarabról sincsen ábrázolás, akiről az ország a földrajzi nevét kapta. Nem mesélik el az oroszok, a törökök, az oszmánok és az osztrákok háborúit sem; csak itt-ott láthatók térképek, amelyek megmutatják, milyen volt Moldávia, mikor még más birodalmak keresztútján feküdt. Az egyik térképen az látszik, ahogy Bendernél összeér Oroszország, Moldávia és Bulgária; egy 18. századi holland világtérképen pedig – amelyen vastag, színes vonalakkal választja el a kontinenseket, mint a Rizikó társasjáték tábláján – hiába keresem Moldovát.
Van egy, a 19. századot bemutató terem is. Ez állt a legközelebb a szívemhez. A falakon a főváros egykor híres téglagyárainak termékei láthatók; illetve képeslapok nádtetős házak fotóival. A helyi büszkeségek között ott vannak az első nyomdák, Chişinău nagy könyvtára, meg az a líceum, amely most minket lát vendégül. Ezeken a régi képeken elegáns, egyenruhás diákok és diákleányok népesítik be. A vitrinben relikviák a szoprán énekesektől, akik Moldovából indultak, hogy később Európa nagy operaházaiban arassanak sikert. A terem közepén egy külön tárlót szenteltek Mihai Eminescunak. Eminescu, a román nemzeti költő, Moldvában született – de a „másikban”, azaz az iaşi-i Moldvában; ahol egy időben a megyei könyvtár igazgatója is volt. Őt tartják a modern román nyelv atyjának.
Aztán jön a 20. század terme. Gondosan berendezett, de a magyarázat kevés , ahogy az egész múzeumban kevés a felirat. Inkább az érzelmekre épít. Mert ha eddig sem volt könnyű a moldáv történelemről beszélni, akkor 20. századról igazán nehéz. Középen két történelmi zászló uralja a teret: mindkettő a jól ismert piros–sárga–kék trikolór. Az egyiken RM felirat áll – Moldáv Köztársaság –, amely a bolsevik forradalom után önállónak kiáltotta ki magát, majd három hónap múlva „önként” úgy döntött, hogy csatlakozik Romániához.
Egy 1928-as iskolai térképen Moldova már Románia egyik régiójaként szerepel, de attól jobbra, nagy betűkkel ott olvasható a hátborzongató felirat: Moldvai Szovjet Köztársaság. Ezen túlmenően viszont a szovjet korszakot csak néhány, ám szerintem gyönyörű poszter képviseli. Az egyiken egy vörös fejkendős asszony kiált a szemünkbe: „Csatlakozz mindenedddel! Ne vágd le a marhád, ne add el senkinek!”
Dioráma
A pénztárnál külön is ajánlották, hogy nézzem meg a földszinti kiállításokat is. Elsőként a dioráma csábított el. Egy idilli jelenetre számítottam; hegyekkel, szőlőültetvényekkel, földeken szorgoskodó parasztasszonyokkal – ehelyett háború fogadott. Csatamezők, sírok, füst, bombák, repülők. A második világháború borzalma, amely egyébként Chişinăut szinte teljesen elpusztította. A város azonban újjászületett hamvaiból; sok parkkal, széles utcákkal, tudatosan megtervezett városszerkezettel és a szocialista monumentalitást idéző hatalmas palotákkal. A dioráma óriási, ellipszis alakú; az előtérben egy kereszt áll. Egyszerre közvetíti a háború minden iszonyatát. Itt nincs szükség virtuális valóságra. Elég ez a néma terem, ahol az idős teremőr néni rám és egy sarokban álldogáló párra mosolyog.
Egyfajta megoldás
Ez egy történeti múzeum nagyon kevés történelemmel. Azt, hogy mégse legyen hiányérzete a látogatónak, elegáns módon oldották meg. A földszint utolsó, legtávolabbi termében fegyverek vannak, fegyverek és megint csak fegyverek. No meg katonai egyenruhák minden korból és tájról: lándzsák, gépfegyverek, szablyák, sőt orosz dragonyos kardok is. Semmiféle időrend nincs; csak kategóriák vannak. Aztán mégis minden összekeveredik: Habsburgok, oroszok, törökök, lengyelek és még sokan mások.
Európa! Európa!
A múzeumban egy időszaki kiállítást is láttam. Ez a választási szezon apropóján a moldáv nép „fényes útját” mutatta be az Európai Unió felé. A tárlat egyfajta világi oltárral nyitott: zászlók, aláírt egyezmények, fényképek. Moldva 2022 márciusában, közvetlenül az ukrajnai háború kitörése után nyújtotta be EU-csatlakozási kérelmét, két hónappal később megkapta a tagjelölti státuszt, és 2024-ben hivatalosan is megkezdődtek a tárgyalások. A csatlakozás 2030-ra várható – vagy ha minden jól megy, már 2028-ban tagja lehet az Uniónak. Addig is 2026. január 1-jétől az ország csatlakozik az európai mobil-roaming családhoz. A kiállításon láthatóak voltak a nagy EU-párti tüntetések, az első kereskedelmi megállapodások, az európai csúcstalálkozók és a kézfogások. Nemrég járt itt Ursula von der Leyen, Scholz és Macron is. Ám mivel a tárlatot még az ő látogatásuk előtt megnyitották, ezért egyetlen államfő szerepel csak közös képen Maia Sanduval: az én drága Sergione Mattarellám. Kis olasz büszkeség a moldáv múzeumban.
Este
Este egy városszerte népszerű kisvendéglő-lánc egyik helyén vacsorázom, amelynek neve Plăcinte, ami nemzeti ételnek számító sós palacsinta után kapta a nevét. Itt elém került egy gőzölgő tányér vörös moldáv borscs és mititei – a román ćevapčići helyi változata. Marha- és sertéshúsból készül jó fűszeresen. Ajvarral, krumplipürével és káposztasalátával és zöldborsóval tálalták.
Az este végére Európa és Oroszország békésen találkozott a tányéromon.
Írta: Alessandro Grimaldi