Magyar szempontból az utóbbi napok egy legnagyobb, és legjobb híre egyértelműen Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díja. Amióta a Nobel bizottság közzé tette az idei díjazott nevét, elárasztották a hazai online teret a különféle róla szóló írások. Nyilvánosan gratuláltak politikusok, újságcikkek jelentek meg az író életművéről, magyarázták író stílusát. Még a politikai, gazdasági és háborús híreket is hátrébb tudta sorolni ez a díjazás. Ha csak annyi hatása van ennek a díjazásnak, hogy pár napig irodalomról beszél az ország, az már jó dolog. Ha esetleg néhányan, akik nem szoktak olvasni a díj miatt úgy döntenek, hogy elolvasnak egy Krasznahorkai regényt, vagy csak egy bármilyen regényt, akkor bizony már társadalmi hatása is lesz ennek a döntésnek.
Érdemes ugyanakkor észben tartani, hogy egy szerző, vagy egy könyv nem attól lesz jó, vagy maradandó, hogy díjazzák, még ha a legmagasabbra rangsorolt elismerést kapja meg. Egy-egy ilyen kitüntetés arról szól inkább, hogy azok, akik döntenek az odaítéléséről mit tartanak aktuálisan kiemelendő irodalmi értéknek. A díj gyakran inkább szól a díjazóról, mint magáról a díjazottról. A bizottság idei indoklásában úgy fogalmazott, hogy Krasznahorkai „lenyűgöző és víziókkal teli életművéért, amely az apokaliptikus rettegés közepette is újra megerősíti a művészet erejét.” kapja a díjat. Ebben az indoklásban nem nehéz felfedezni azt a korunkra jellemző szorongást, amely csak a hidegháború nukleáris apokalipszisétől való rettegéshez hasonlítható. Csak míg akkor a pusztítás erői emberi kontroll alatt álltak, mára úgy tűnik teljesen kicsúsztak a kezeink közül és felénk kerekedtek. Mi adhat hát vígaszt egy ilyen korszakban, ha nem egy jó könyv?
Krasznahorkai László esetében szerencsésebb helyzetben van az olvasó és az irodalomtanár, mint amilyenben volt Kertész Imre esetében. Mikor Kertész 2002-ben megkapta a Nobel-díjat idehaza majdhogy nem ismeretlen szerzőnek számított. Könyveivel legfeljebb könyvtárak polcain találkozhatott az, aki célzottan keresett a magyar írok között. Éppen ezért szinte megzavarodva próbálták a könyvkiadók, a kritikusok, az irodalmárok, és az irodalom tanárok bepótolni azt, amiről úgy gondolták hogy elhanyagolták. Pedig nem erről volt szó. Hiába árasztották el Kertész könyvekkel a könyvesboltokat, hiába adták fel 11. évfolyamon kötelező olvasmánynak a Sorstalanságot, a hullám lecsengett és ma ugyanúgy alig találni Kertész Imre könyvet a könyvesboltokban. Igaz, hogy online azért kaphatók. Természetes, hogy a friss díjazott esetében is elindult egy hullám, divatos szóval hype, ám Krasznahorkai esetében senki nem érezheti magát lemaradva sem szakmai, sem olvasói oldalról. Ő lényegesen ismertebb, és ami fontos, olvasottabb szerző. No meg Tarr Bélával való évtizedeken átnyúló művészi együttműködése olyan filmekhez járult hozzá, mint a saját könyvéből készült Sátántangó, illetve forgatókönyvíróként a Londoni férfi vagy éppen az A torinói ló.
Ha ajánlanom kéne egy regényt, amivel érdemes kezdeni Krasznahorkai olvasását, akkor a fura című Herscht 07769 könyvét ajánlanám. Ez a néhány éve megjelent regénye egy viszonylag könnyen olvasható szöveg nem kevés fanyar humorral; ugyanakkor egy elég sötét és vészjósló írás. Vajon miért írogat egy türingiai szellemi fogyatékos férfi leveleket Angela Merkelnek? Bach zenéje képes lehet megelőzni a világvégét? A főként munkanélküliekből álló hétvégente lerészegedő férfitarsaság tényleg valódi nácik gyülekezete, vagy csak unatkozó léhűtők? Mi köze az egyre-másra felbukkanó farkast ábrázoló graffitiknek a zsidókhoz és a hajléktalanokhoz? Tényleg összeesküvésre készül mindenki mindenki ellen, vagy csak az általános paranoia kiváló arra, hogy valós gonoszságot, átveréseket, és rosszindulatot elfedje és a másiktól való rettegés és gyűlölet adjon értelmet a kiüresedett életeknek.
Gratulálunk Krasznahorkai Lászlónak és jó olvasást kívánunk mindenkinek.
(Fotó:MTI)
Szász Péter