Októberben eltöltöttünk pár napot Halstatt környékén, a Salzkammergut régióban. A térség nem véletlenül vonzza a turistákat. A táj mesébe illő, a levegő és a tavak kristálytiszták. Télen lehet síelni, az év többi részében pedig kirándulni akár gyalog, akár kerékpárral, vagy autóval. Mikor azt nézegettük, hogy hová menjünk ősszel túrázni, a sok egyéb mellett az is erős érv volt, hogy Magyarországról kocsival viszonylag könnyen megközelíthető a vidék.
Hallstatt látképét szinte mindenki ismeri, hiszen valóban gyönyörű, és jól fotózható kisváros; az egész sóvidék turisztikai központja, és nem túlzás azt állítani, hogy ékköve. Pontosan nem tudni, hogy miért telepedett itt meg az ember, de az biztos, hogy az utolsó jégkorszak elmúltával visszahúzódtak a gleccserek, és amit maguk után hagytak, az egy páratlan hegyes, erdős tóvidék sok kisebb-nagyobb vízfolyással, vízesésekkel. A halászó-vadászó közösségek számára igazi paradicsomi táj lehetett, még úgy is, hogy az időjárás a mostaninál általánosságban hűvösebb volt, a telek pedig kimondottan zordak voltak.
A só felfedezése talán a véletlen műve volt, az viszont biztos, hogy meghatározó szerepe lett az egész európai civilizáció fejlődésében. Olyan folyamatokat katalizált, amik segítették a vaskorba való átlépést, és az itt élő közösség vált a kelta népekre jellemző anyagi kultúra megteremtőjévé. Lényegében ez a vidék lett a kelták őshazája. Habár nem tudom, hogy a világ minden tájáról idesereglő turisták milliói mennyire érdeklődnek európai civilizáció ősideje iránt, vagy mennyire csak egy jó szelfi érdekli őket, amivel lehet villogni az otthon maradtak előtt. Mindenesetre a helyi turisztikai hivatal, és a város maga is minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy akár online, akár offline információs táblákon reklámozza a sóbányászat ősi voltát. Nem túlzás, amit állítanak, hogy a legrégebbi ismert sókitermelés itt folyt, mi több; a mai napig zajlik sóbányászat. Már a bronzkorból is ismert bizonyítéka a só kitermelésének. A legkorábbi leletek amit a Hallstatt fölötti Salzberg völgyből származnak.
A sót sokáig kősó formájában bányásztak, ám 1595 és 1607 között kiépítették a hallstatti sóvezetéket; azóta magas koncentrációjú sóoldatként nyerik ki a hegyek gyomrából és vezetik el a lepárlóba. A város fölötti hegyoldalban találkozni is lehet a vezeték modern változatával. Érdekesség, hogy a sókitermelés 1311-ben került uralkodói kézbe, és bár a Habsburg uralom 1918-ban véget ért, de a sóbányászat még 80 évig állami kézben maradt, és csak 1998-ban privatizálták a bányavállalatot.
Sajnos Hallstattot is elérte az elturistásodás. Ha egy város, vagy kisebb település egyre nagyobb mértékben a turizmusból él, akkor ezzel párhuzamosan fokozódik annak a veszélye, hogy a turisták kiszorítják a lakókat a saját otthonaikból. A családi otthonokból feldararabolt Airbnb szálláshelyek lesznek, a helyi lakosokat kiszolgáló üzletekből pedig a szállóvendégeket kiszolgáló kávézók, éttermek, szuvenír boltok. Vagyis ami először áldásként és a meggazdagodás lehetőségeként érkezik, az végül a legnagyobb veszéllyé válhat a közösség számára. Nem véletlenül. Hallstat-ban mindössze 750-800 helyi lakos él, ám évente közel 3 millió turista keresi föl.
Mivel mi magunk is turisták voltunk, igyekeztünk a lehető legkevésbé részei lenni a problémának. No meg kikapcsolódni vágytunk, és minél inkább elkerülni a tömeget, ezért Hallstattba magába alig tettük be a lábunkat. Egy közeli másik kisvárosban, Bad Aussée-ben foglaltunk szállást egészen kedvező áron. Erről az annyira nem is apró fürdővárosról korábban még csak nem is hallottam; de mint kiderült, itt található Ausztria földrajzi középpontja. Itt folyik össze a Traun folyó három forrása, és pont ide kapott engedélyt a Mercedes, hogy az összefolyás fölé egy, a gyár emblémáját formázó betonhidat építsen. Értem, hogy pénz, meg minden, de a városvezetés helyében azért ezt az engedélyezést még átgondoltam volna. Habár az egész vidék sóbányászatról és fürdőiről ismert, Bad -aussee 1888-és 1889-ben épült fürdőháza, a Kurmittelhaus 1979. óta nem működik fürdőként; azonban a város láthatóan nem sínylette meg a bezárását. Egy hangulatos, nem túl forgalmas kisváros, amit hegyek – ha nem is négyezer méter magas hegyek, de látványos ezer-ezerkétszáz méter magas hegyek vesznek körül. A helyi lakosság sem szorult ki teljesen. A kultúrháza és a vendéglátóhelyei láthatóan vonzzák az itt lakókat, akik vélhetően jól profitálnak a turizmusból.
A korábbi években mindannyiszor némileg feszegettük a határainkat, mikor túrázni mentünk. Egy alkalommal kis híján lezuhantam a sziklák közé, mikor a Vörös-torony-hágón keltünk át. Megcsúsztam, miközben lefelé ereszkedtem a meredek sziklafalon, és izzadt tenyérrel kellett kapaszkodnom a biztosító láncba; míg a lában egy jó harminc méteres mélység fölött lógott. Máskor a készülő vihar fenyegetett azzal, hogy lesodor bennünket az Ötscher csúcsáról. Most inkább hátrébb soroltuk a teljesítményt, és egy közepes erősségű, de szép látványt ígérő körtúrát választottunk; és megérte.
A kiindulópont Hallstatt volt. Érkezésünk korai órájában még annyi szabad hely volt a kijelölt parkolókban, hogy válogathattunk is, pedig a városvezetés a parkolóhelyek korlátozott számával próbálja kordában tartani a turista áradatot. Ahogy érkeztünk, neki is vágtunk a túrának. Ausztriában, eltérően Magyarországtól, a turista jelzések jól láthatóak, egyértelműek, és gyakran követik egymást, így az eltévedés esélye kisebb mint nálunk; annak ellenére, hogy komolyabb erdőségekkel, és nagyobb szintemelkedésekkel néz szembe a túrázó, mint idehaza. Mit ne mondjak, ez egy olyan vidék, ami helyenként megadta a sűrű, sötét, kerek erdő érzést. Törpék, manók, boszorkányok akár hiányozhattak is volna nekünk, de a mesebeli lények helyett vízesések, sziklaalagút, gleccser kert, és kilátópontok kárpótoltak értük. Az út során érintettük a fenntebb már említett Salzberg völgyet, ahol a lezárt tárna bejáratát is megnéztük. Meglehetősen vészjósló hangok szűrődtek ki belőle; ám elveszett lelkek, esetleg a mélyben csákányozó hét törpe helyett esélyesebb, hogy a rekonstrukciós munkálatok hangjai vezetődtek a felszínre. A sóbányák egy része ugyanis nyitva szokott lenni a látogatók előtt; azonban idén, és várhatóan még jövőre is zárva tartanak az érdeklődők előtt.
De mi is az a gleccser kert? Ez a terület lényegében egy nyitott földtörténeti múzeum; egy olyan terület, ami máig őrzi azokat a geológiai formákat, sziklaalakzatokat, barlangrendszereket; amiket a 12 ezer évvel ezelőtt visszahúzódó gleccser hagyott hátra. Mi ebből a Waldbacstrub vízesést és a különféle víznyelőket, medence szerű meder kiöblösödéseket láttunk. Itt az igazi nagy attrakciók a méretes barlangok, ám sajnos ezekre nem volt időnk. Meg ha őszinte akarok lenni, akkor nem vagyok igazán barátja a barlangi túráknak. Lehet bármennyire lenyűgöző, és tágas egy barlang, nekem klausztrofób élményt nyújt. Nem mondom, lenne olyan barlang, aminek a kedvéért legyőzném a fóbiámat, de azért nem fogok csak úgy barlangok mélyére vágyni.
A túra végére maradt azért kaland. Egy szakaszon lezárták a turista utat, és az érintetlen erdőbe tereltek minket. Szerencsére azért ezt az ideiglenes, útnak nem nevezhető utat azért jól látható jelzésekkel kijelölték. Nekem valahogy itt is az járt a fejemben, miközben a hegyoldalt másztuk a süppedő avarban, vagy mikor lecsúszott a lában egy farönkről és bokáig süllyedtem a hideg és híg sárban, hogy régen; akár csak ezer évvel ezelőtt, a középkorban, mennyire nehéz lehetett errefelé az élet? Főleg, ha nem azok közé tartozott az ember, akik profitáltak a sóból.
Végül Hallstattba értünk vissza, de ahogy írtam, nem sok időt töltöttünk el ott, inkább a környéket jártuk be. Az Altausser See, a Grundlsee, vagy éppen az apró, de titkokat rejtő Toplitzsee is festői látványt nyújtanak. Ha az embernek lehetősége van ezen a vidéken pár nappal hosszabb időt eltöltenie, az felérhet egy relaxációs tréninggel.
Ha már hazafelé útba esett, akkor nem hagyhattuk ki, hogy megnézzük Bad Ischlt, Ferenc József kedvenc üdülőhelyét. Személy szerint nem kedvelem az egykori császárt és királyt. Egy véreskezű, szűklátókörű, korlátolt szellemi képességekkel rendelkező embernek tartom. Ennek ellenére szívesen megnéztem volna a császári villát, de mikor kiderült, hogy egy kisebb vagyont kérnek a belépőért, akkor könnyen le tudtunk mondani az uralkodói luxus megtekintéséről. 12,5 euró csak a parkba való belépés. Ha valaki a császári villába is be akarná tenni a lábát, akkor már 23,5 euróba fáj a felnőtt jegy; de tudják még fokozni az árakat, mivel a parkban álló Márvány villa látogatásáért még plusz pénzt kérnek, így egy könnyed látogatás fejenként akár 29,5 euróba is kerülhet. Ha ezek után arra számítanánk, hogy messze elkerülik a helyet a turisták, akkor nagyot tévednénk. Mi mindjárt egy magyar csoportba botlottunk, akik befelé igyekeztek. Mi a belépő árát inkább inkább süteményre költöttük, és ettünk egy islert a Traun folyó partján Lehár Ferenc villájával szemben egy padon ülve.
Szász Péter